Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-20 / 220. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1994. SZEPTEMBER 20., KEDD Tíz eve zart a határátkelő Falat emelnek tiltakozásul Nemcsak a haitiak, Clinton is föllélegzett Megérkeztek az első' katonák A szlovákiai Kalonda község polgármestere, Papp Sándor, a pozsonyi Új Szó tegnapi számában azt nyilatkozta, hogy Ipolytamóc polgármesterével, Tisza Attilával szeptember 23-án tiltakozó nagygyűlést rendeznek a két falu közt tíz éve lezárt magyar—szlovák határátkelőhely újramegnyitá- sa érdekében. „Mivel négyéves fáradozásunk gyümölcse nem érett be és az egyes biztató jelek ellenére a határátkelő- hely felújítása nem kezdődött el, elkeseredésünkben úgy gondoltuk, hogy kartondobozokból falat emelünk a Kalonda—Ipolytamóc közti határszakaszon, amelyet tíz éve zártak le” — mondta a lapnak Papp Sándor. A határ megnyitását támogató nagygyűlésre a magyar és a szlovák államfőt és a kormányfőket ugyanúgy meghívták, mint az ügyben érintett országok nagyköveteit, belügyminisztereit és az Ipoly menti falvak azon 55 képviselőjelöltjét, akik a szlovákiai parlamenti választásokon a térség különböző pártjainak színeiben indultak. Hangsúlyozta azonban, hogy a rendezvény nem választási kampánygyűlés lesz. „A meghívókra eddig csupán a magyar Vám- és Pénzügyőrség balassagyarmati igazgatósága reagált. Mint az ipolytamóci községi hivatal illetékeseivel közölték, szerintük a rendezvény törvényellenes, s nem vesznek rajta részt” — nyilatkozta a szlovákiai magyar napilap tegnapi számában a kalon- dai polgármester. Az utolsó pillanatban hárult el Haiti fölül a katonai invázió veszélye: a Jimmy Carter vezette amerikai küldöttség vasárnap este azután jutott megállapodásra Port-au-Prince- ben a haiú junta vezetőivel lemondásuk feltételeiről, hogy a katonai gépezet beindult, és az első amerikai szállítógépek már a szigetország partjai felé tartottak. A szemmel láthatóan megkönnyebbült Bili Clinton vasárnap este tízkor rendkívüli televíziós beszédben jelentette be, hogy a haiti junta három vezetője beleegyezett a hatalom önkéntes és békés feladásába, s ennek nyomán visz- szatérhet a szigetországba az 1991-ben elűzött elnök, Jean-Bertrand Aristide. Közölte, hogy a megállapodás hírére leállította az inváziót, és visszahívatta a gépeket. Az amerikai elnök hangsúlyozta, hogy a Port-au-Prince- ben kidolgozott egyezség végrehajtása kielégíti azokat az amerikai érdekeket, amelyeket csütörtök este az invázió célkitűzéseiként felvázolt: a polgári kormányzás helyreállítását a szigetországban, az emberi jogok tiszteletben tartását, az esetleges menekültáradat megakadályozását és az Egyesült Államok presztízsének a fenntartását Egyúttal bejelentette: az ENSZ Biztonsági Tanácsának 940-es számú határozata alapján tegnap partra szálltak Haitin a nemzetközi kötelék egységei; küldetésük az lesz, hogy a biztonság szavatolásával elősegítsék a hatalom átadásának békés feltételeinek létrehozását és a haiti demokratikus intézmények kiépítését. A részleteket illetőén közölte: a megállapodás értelmében a junta vezetői lemondanak, mihelyt a haiti parlament elfogadja a számukra és hlyeik számára amnesztiát biztosító törvényeket Legkésőbb október 15-ig azonban mindenféleképpen fel kell adniuk a hatalmat. * Hétfőn délelőtt, helyi idő szerint fél tízkor, helikoptereken megérkeztek az első amerikai egységek a port-au-porin- ce-i repülőtérre. A CNN televízió helyszíni jelentése szerint az első hullám alapvetően biztosítási feladatokat fog ellátni a légikikötőben. A katonák nem ütköztek ellenállásba, a repülőtér környéke nyugodtnak látszott. A nagyvilág hírei svédek új világcsúcsot állítottak fel a vasárnapi parlamenti választáson, amelyen a szociáldemokraták győztek 46 százalékkal: a televízió vizsgálódása szerint az új parlament képviselőinek 41 százalékát alkotják hölgyek, szám szerint 143 „honanya”. A növekmény 8 százalékos, miután a régi Riksdagban 114 női törvényhozó ült % Abban az esetben, ha a boszniai muzulmánok számára megszűnik a nemzetközi fegyverszállítási embargó, a szerbek általános mozgósítást hirdetnek, s totális háborút kezdenek az ellenség megsemmisítésére —jelentette ki Radovan Karadzic boszniai szerb vezető. VÉLEMÉNY A miniszterelnöknek tekintélyes bizalmi tőke van a háta mögött, s ez számára legalább annyira nyomasztó lehet, mint fölemelő. Akkor is, ha olyan fdozófiával nyugtatja magát, hogy ő nem a történelemnek dolgozik, hanem a mának, az adott problémák megoldásának; hiszen a történelem végül is a mindenkori „mai napok” egymásutánja hosszúhosszú sorban. Csakhogy a népek élete (ez jobban megközelíthető számára, mintha nemzeteket említenénk, ámbár a kettő nem szinonima) folyamatos és minden „mai nap” eleve kihat a holnapra, s a „holnapok” összege már nem mennyiség (akár időben), hanem minőségi meghatározó a nemzedékek egymásra következésében élő népek sorsalakulásában, s ennek a sorsnak a skálája az életerő meghat- ványozódásától a halálig (elenyészésig, megszűnésig, szétszóródásig, beolvadásig) terjed. Egy nép addig él, amíg önmagával azonos; az antropológiai jegyek továbbélése nem mond semmit. A gepidák már régen nincsenek; az erős testalkatú, magas, szőke, enyhén ívelő orrú nyugat-szlovákok tetőtől talpig szlovákok, amiképpen a derűs, kerek arcú jászok is már régen magyarok, s csak rokonaik lelhetők fel népként a kaukázusi oszétokban. Itáliában helynevek emlékeztetnek a hajdani marsusokra, szamnitokra, etruszkokra, ilyen népek nem léteznek. Emlékek. Ma valamennyien olaszok. A miniszterelnök jól látja és érzi, hogy Magyarország jövője csak a térség népeivel — nemzeteivel! — való megbékéléssel képzelhető el. Ezt így látta Kossuth, Németh László és Bartók Béla is. S így látja mindenki, aki önmagában hordozza ennek a sokszorosan sújtott népnek sorját és gondját. Horn Gyula modus vivendi-t keres, ami magyarul módot jelent az élet élésére. S a helyzet drámai. A „Szent Korona országainak” egykori népei ma friss, fiatal, kamasz lelki válságokkal és gyermekbetegségekkel küzdő nemzetek, telhetetlen ambícióktól duzzadok és vérontástól sem visszariadok, XIX. századian nacionalisták; nincs polgárságuk (ami csene- vészen csírázott volt, azt is elpusztította a „proletárdiktatúra”, valójában maffiarendszer), s így lelkűk mélyén kollektivisták („bandában” hatékonyabbnak érzik magukat, mint egyénenként). Ok veszik körül az elöregedő és csetlőn-botlón individualizálódó magyar tömböt a Kárpát-medence közepén, miközben túszként tartanak fogva többmilliónyi magyart. S ezeket a magyarokat nem nemzetiségeknek nevezik, hanem makacsul „nemzeti kisebbséginek. Hangsúlyozva ezzel, hogy az adott állami keretekben való együttélésben a többség kedvéért kell történnie mindennek, a kisebbségi másodrendű állampolgár, hacsak föl nem adja nemzetiségét s nyelvét, kultúráján saját történelmét feledve be nem olvad a többségbe. Nem kétséges: a magyarság hátrányos helyzetben van, mint nemzet s mint nemzetiség egyaránt. Nincsenek „adui”, a történelem valóságával viaskodó szomszédok, lelkűk mélyén (radikális elemeik tudatukban) a puszta létét kifogásolják. Kovács külügyminiszter, az előző kormányhoz képest azzal vél újat hozni, hogy kijelenteni: külpolitikájában nem játszik szerepet a történelem, hanem a ma gyakorlati kérdései. Ám, a történelem nem annyira az Antall-kormánynak volt kényszerképzete, mint inkább a román és a szlovák kormányoknak, Bratianutól és Titulescutól Vacaroiuig, Tisotól Meciarig. („Ha, ha, elő síp, dob, zene, harsogjon harsona, fülembe zúgja átkait a velszi lakoma.”) Az Antall-, (Boross-)kormányra, Modus moriendi a gyakorlatilag Vadim Tudorral és a Matica Slovenskával szövetséges hazai (pusztán megtévesztésül magyar nyelvű) sajtó tombolva vetette rá magát, amiért megkísérelte megverni az alapjait egy elemi önvédelmi tájékoztató munkának külföldön. Az erre fordított összeg nevetséges töredéke volt annak, amennyit Románia valamennyi kormánya, belpolitikai színezetre való tekintet nélkül költ és költött a történelem tényéktől függetlan átírására és a magyarok megrágalmazására angolul, németül, franciául, spanyolul. Európának rossz a lelkiismerete, s a fényűző kényelem közepette kényelmetlennek tartja a lelkiismeretfurdalást is. Ria- dozik a gátlástalan periférikus nacionalizmusoktól, s inkább enged nekik. (Az Egyesült Államokban még inkább; az elnökök, az erőszakosabb javára, mindig nagylelkűen engedékenyek voltak a közép-európai — nekik „kelet-európai” — térségben, Wilsontól Clintonig.) „Nos tehát” — hallani,Jelki fülekkel” Hóm Gyula mélyen rezgő, visszafogott, szándékoltan szenvedélytelen szavát — „nincs igazam, amikor a képernyőn hozom a közvélemény tudomására: engednünk kell az alapszerződések kérdésében, és hajlandó vagyok nem az alapszerződésbe befoglalni a kisebbségek jogainak kérdését, hanem az Európa Tanácsot harmadik félként meghíva, külön szerződéseket kötni a magyar kisebbségi jogokról?” Nem, miniszterelnök úr, nem, véletlenül sem. Ha az megtörténnék, ezzel a Hom-kormány tenne mai körülmények között olyat, mint Kun Béla tett, amikor engedett Clémenceau nyomásának. Az „alapszerződések”, mint modus vivendi-forma, nem a mi követelésünk. Az, amit a szlovák és román politikai establishment alapszerződésnek nevez, nem egyéb, mint egyoldalú diktátum: a magyarokat annak elismerésére kényszeríteni, hogy a jelenlegi természetellenes határok természetesek, hogy a trianoni béke semmiféle történelmi helyzetet nem változtatott meg, hiszen Szlovákia, Románia és Magyarország területe már a neolit kor óta ez volt, következésképpen még jogalap sem lenne ezeket a határokat vitatni, ha valakinek ilyen eszébe jutna. Ha ez, ő megfogalmazásuk szerint értelmezett alapszerződés, nem ezt az „unbedingte Unterwerfung”-ot, ezt a teljes, történelmi kapitulációt takarná, nem lenne nekik ilyen fontos. Nincs olyan magyar kormány, amelynek joga volna erre a semmivel nem indokolható kapitulációra, hiszen ez önmagában is erkölcstelen. Mi azt jelenthetjük ki az alapszerződésben, hogy a jelenlegi határokat sérthetetlennek tekintjük, bizonyos feltételek teljesülte esetén. Ezeknek a feltételeknek a legfontosabbika, a Szlovákia és Románia területén élő autochthpn (őslakos) magyar nemzetiség, emberi jogainak biztosítása, beleértve ezekbe a nemzetiségi jogokat; szabad nyelvhasználat, saját autonóm kulturális tevékenység, magyar nyelvű sajtó, magyar közoktatás, és az elemi foktól a főiskolai és egyetemi szintig, az egy tömbben élő székelység területi autonómiája saját közigazgatással, az egykori királybírónak megfelelő román kormányszerv felügyelete alatt, Szlovákia déli részén olyan nemzetiségi-kulturális autonómiák megszervezése, amely biztosítja a területen élő magyar és szlovák nemzetiség szabad kulturális tevékenységét és fejlődését. Ha ez nem foglaltatik bele az alapszerződésbe és egyoldalúan csak a határok sérthetetlenségére kötelez, azon nem segít semmiféle külön „kisebbségi szerződés”. A külön kisebbségi szerződés nem alapszerződés, végeláthatatlan értelmezési viták közepette lépésről lépésre semmisül meg a magyarság, saját erdélyi, gömöri, észak-nógrádi szülőföldjén. Már az ukrán szerződés is helytelen volt, de ott talán a külön kisebbségi szerződés is elegendő. Ukrajnának ugyanis nem kényszerképzete, mintha a kétszázezres kárpátaljai magyarság az ő állami létét fenyegetné. Az ukránoknak nem nemzeti aspirációjuk a magyarságnak, mint olyannak eltüntetése a térségből. Ám ha sorsukra hagyjuk a szlovákiai és a romániai magyarságot, ez a magyar nemzeti létet fenyegetné, a maga egészében. Az Európa Tanács részvétele a külön kisebbségi szerződés megkötésében nem jelent garanciát. Ez az elképzelés nagyon emlékeztet, az 1938-as és 1940-es bécsi döntésekre. Csakhogy elég betekinteni a Hitler tárgyalásairól készült jegyzőkönyvekbe, hogy világossá váljék: az akkori német nagyhatalom maga sem vette komolyan a pillanatnyi háborús szükségleteit kielégítő intézkedést. A „döntőbíró” négyszemközt biztosította Antonescu tábornagyot, hogy „a győzelem utánra” való tekintettel semmire sem kötelezőnek, érvénytelennek tekinti a döntést. Mint ismeretes, 1938-ban Anglia és Franciaország habozás nélkül odadobta Csehszlovákiát a náci agresz- szomak; ugyancsak Anglia és Franciaország garantálta Lengyelország határait. 1939 szeptemberében egy kelletíen hadüzenetnél több nem történt; Lengyelország Hitler prédájává vált. Ugyan melyik agresszor vette komolyan eddig az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatait? Az Európa Tanácsnak még annyi eszköze sincs döntéseinek érvényesítésére, mint a Biztonsági Tanácsnak. S olyan bizonyos abban a miniszterelnök úr, hogy politikai akarata lesz? Mindezt, természetesen, az alapszerződés érvényesítéséről is el lehet mondani. Ám, nagy különbség van aközött, hogy egy államrezon ragaszkodik-e saját jogaihoz, és ebben a ragaszkodásában tűzön-vízen át helytáll, vagy önmaga hunyász- kodik meg gyáván a fenyegetőző erőszak előtt. Az utóbbi esetben nincs többé joga semmihez — jószerével még a léthez sem. Azt az ,alapszerződést”, amely nem fogja tartalmazni a másik államban élő magyar nemzetiség jogát és törvényben biztosított feltételeit az élethez, mi magyarok — olyan magyarok, akiknek még szent a becsület és a tisztesség „elavult” fogalma, s akik tiszta szívvel akarunk tükörbe nézni, akár életünk utolsó előtti percében is —, nem fogjuk ratifikálni. S már most biztosítjuk a határokon túl élő magyarokat, eleve érvénytelennek tekintjük, akkor is, ha ez polgári engedetlenségnek számít. Akkor is, ha ezért olyan jelzővel illemek, amilyen a politikai reklámszakembereknek tetszik. Aggasztó lennne, ha a miniszterelnöknek az volna a felfogása, hogy — dictum factum — amit egyszer kimond, azt utólag előbb-utóbb úgy is el lehet fogadtatni. Ez most harmadszor történt meg: először a világkiállítás lemondásának, másodszor a vagyonadónak, most pedig az alapszerződéseknek a kérdésében. Kár lenne a miniszterelnök úrért. Kár lenne, ha nevéhez végül nem a modus vivendi, hanem a modus moriendi („a meghalás módja”) megtalálásának vészes hírneve tapadna S kár lenne a bizalomért, amely még van. Mert addig jár a korsó a kútra, míg el/heuí törik. (Sándor András)
