Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-02 / 205. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. SZEPTEMBER 2., PÉNTEK' 9 A jobbközép eszközei A romái gladiátorviadalokban nemcsak azonos fegyverzetben küzdöttek a „ha- lálbamenők” (morituri). Volt olyan küzdési forma, amelyben a fegyverzetek elütöttek egymástól. Az egyik gladiátor (retiarius) hálóval és szigonnyal, a másik (secutor) karddal és pajzzsal küzdött az életéért. E párviadalok kimenetele ugyanúgy nem volt előre kiszámítható, megjósolható, mint az azonos fegyverzetben küzdőké. Ma a magyar közéletben hasonló jelenség figyelhető meg: az egyik oldalon van a sajtó mindenható támogatása, a régi világban megszerzett és azóta megtartott pozíciók előnye, a vagyon. Ha azt kérdeznők, hogy mi található a másik oldalon, nehéz lenne a válaszadás. E két oldal irányultságát aligha kell az olvasónak magyarázni. Nyilvánvaló, hogy a nemzeti jobbközép a mai viszonyok között — amikor a hatalomból is kiesett — nem próbálkozhatik azonos fegyverzettel a küzdőtérre kiállni. A bukása, megsemmisülése ugyanúgy előre látható lenne, mint volt a sajnálnivaló vergődése az elmúlt ciklusban a jól vértezett ellenféllel szemben. Mindenáron azt a fegyverzetet akarta fölölteni, amit nem számára szabtak, amelynek kezeléséhez hiányzott az ereje is, a gyakorlata is. így aztán kialakultak az egyenlőtlen erőviszonyok. Pedig a kezdetekkor mintha megtalálta volna ez a vonal is a maga küzdőmodorát, legalábbis az egyik pártnál. Az MDF-piacok kezdeményezése; az a körülmény, hogy ez a forma túlélte alapítójának a pártból történő távozását, hogy az ellenzék (a helyhatóságokban uralomra jutva) nem volt képes megsemmisíteni, a megvalósított gondolat és gyakorlat életrevalóságát igazolja. Csak sajnálni lehet, hogy a tavaszi választási kampányban, ahogyan a többi eredményre, úgy erre sem hivatkoztak. Ha az eltérő fegyverzetről elmélkedünk, azt is meg kell vizsgálnunk, hogy mi nem való ebbe a fegyvertárba. Visszatetszést keltett — különösen a kormányzó pártokból kiszakadt szervezetek vezetői részéről — a volt pártjuk és az ott működő vezetők folyamatos ócsárlása, bűnbakká kinevezése. Ez a gyakorlat magyarázható a felfűtött indulatokkal, a politikai célszerűségekről mit sem tudó naivitással, azzal az öncsaló hittel, hogy így az elhagyott párt öszszeomlik, s az új szervezkedés mindenkit magához fog vonzani. A nagyon szerény eredmények önmagukért beszélnek. Példát a másik oldalról lehet venni: a vezetőcserék, vagy egy-egy párton belül az irányzatok nem eredményeztek semmi látványos csetepatét, aminek egyébként csak az a bizonyos nevető harmadik örülhet. Ugyanígy nem ildomos a saját pártonbelüliek sértő minősítése, vagy egyik-másik irányzat célzatos leszó- lása. A parlamenti padsorokba bejutó képviselőtől nem kérdezik meg, túlzó vagy lagymatag támogató voksával került-e be, s a választások előtt nem szokás eltanácsolni vagy akár elkedvetleníteni egyik támogató csoportot sem. Ugyancsak kevés sikert ígérő fegyver a világnézet, az „alapok” örökös hangoztatása. Ezek az alapok a szívekben szunnyadnak, mindannyian tudunk róluk, érezzük formáló erejüket. Ám a politika porondján a bajvívóktól ezt senki nem kéri számon: ott küzdeni kell, érveket, az egész társadalmat foglalkoztató gondokra adott válaszokat kell kimondani. Akár a francia, akár az olasz — és sikeres — jobboldal gyakorlatát nézzük, de ide sorolhatjuk a német kormányzó kolaíció gyakorlatát is: eszükbe nem jut lépten-nyo- mon az egymáshoz viszonyított különbözőségüket — kivált, ha az a gondolati síkon jelentkezik — ismételni. A politikai párt feladata az, hogy a mindennapok előadódó kérdéseire adjon meggyőző választ. Az embereket az adórendszer, a tulajdonlás, a munkalehetőség, az árak alakulása és ezer egyéb, praktikus, mindennapi probléma érdekli. A korábbi ellenzék erre adott — rendszerint hamis, eltúlzott, a kormányt lejárató — választ; ma a szomorú valóságot még csak torzítani sem kell, a pár hét alatt hozott intézkedések által kialakult helyzetben csak a puszta tényeket kell leszögezni. Az eltérő fegyverzet vizsgálatánál szólni kell a világnézet ügyéről. A világnézet nem valami alkalmi ruhaviselet, amit a megfelelő helyzetben magunkra öltünk. Vannak, akik nem is szívesen mutogatják. Az a véleményük, hogy a belső gondolatvilág úgyis meggyőző erővel tükröződik a külső cselekedeteken. Ha pedig nem tükröződik, akkor jobb róla hallgatni. Ha valami különleges kényszerítő hatalom a tavaszi választások előtt a két győztes pártot világnézete megváltására kényszerítette volna, aligha kapnak együttesen közel 3 millió szavazatot. Ehelyett azt mondták, hogy az országot rendbe kell tenni, s a volt koalíció azt mulasztotta el megmutatni, hogy — ha rendbetételről kell beszélni — azt éppen a nemzeti-keresztény kormány kezdte el, vetette meg a rend alapját. Ráadásul kevés szó esik arról is, hogy például a keresztény világnézet nem jelenti egyben egy-egy adott vallás összes tételes tanításának elfogadását, sokkal inkább annak a szellemiségnek a megvalósítását, amelyik törődik az ifjúság jövőjével, lelki fejlődésével, társadalmi beilleszkedésre nevelésével, a közéleti erkölcs megteremtésével és számos egyéb tényezővel, jellegzetességgel, ami a mai, eltorzult társadalmi tudatból és gyakorlatból oly sajnálatosan hiányzik. A két háború között vidéken különféle öntevékeny szervezetek alakultak. Ezek között valószínűleg a KÁLÓT érte el a leglátványosabb fejlődést. De emelett daloskörök, olvasókörök alakultak, áldozatos pedagógusok ismeretterjesztő előadásokat szerveztek, a gazdakörökben a korszerű gazdálkodás ismereteiről beszéltek. E szerveződések jelentős hányadában nyomban könyvtárakat alapítottak. De ugyanúgy megvoltak a könyvtárai a munkásmozgalom sejtjeinek is; mindenütt azt próbálták beszerezni és terjeszteni, ami az akkori uralkodó sajtóból és közvélemény-formáló termékekből hiányzott. Manapság a falusi könyvtárhálózat sok lehetőséget ad az odalátogatóknak. De tudni kell, hogy e könyvtárak mely korban keletkeztek, feltöltésük vagy akár utánpótlásuk mely szempontok szerint történt. Ma, akkor a jobbközép újraszervezéséről beszélünk, egy-egy párt helyi szervezeténél egy-egy kis könyvtár alakítása szükségesnek látszik. A kezdő 10-15, világnézeti vagy gazdasági ismerettel] esztő könyvet bizonyára be lehetne szerezni egy-egy helyi adakozó (szponzor) támogatásával. Nem kell azt hinnünk, hogy csak a labdarúgócsapatok ügye fekszik a helyi módosabb emberek szívén. A kölcsönzést kívülállók számára is lehetővé kellene tenni. Ezáltal a politikai formációk közelebb kerülnének az emberekhez. Heti egy-két alkalommal biztosan akadna jelentkező, aki a szükséges munkát elvégezné. S ha még napi- vagy hetilapot is rendelnének, azokat ő is elolvashatná. Ezzel a jobbközép sajtótermékeinek a kelendőségét is sok-sok ezer példánynyal emelnék, s rászoktatnák a különben jóindulatú helyi lakosságot, hogy a tv és rádió szuggesztiói mellé önálló gondolatokat is kialakíthasson. Mert azt is jól kell látnunk, hogy míg a jobbközép számos politikai szereplője az irodalomból érkezett, addig a szavazótábor — elsősorban szegénysége folytán — messze a kívánatos mérték alatt járat (előfizetőként) újságot, vagy vásárol gondolatébresztő könyveket. A jobbközép feladata — a fent is említettek mellett — a helyi, kedvező légkör megteremtése. Elképzelhetők olyan esetek, ahol az országos politikáról legfeljebb ötperces előadásban szól, de egy helyi tekintély a helyi problémákról már hosszabb ismertetést tartana. Az előadások között — előtte, utána is — ismét csak helyi fiatalok tarthatnának szavalatokat, adhatnának elő rövid (!) egyfelvo- násosokat, humoros jeleneteket. Manapság a szervezők úgy érzik, hogy akkor végezték jól a munkájukat, ha valami országos névvel szerencséltetik a publikumot (s hirdethetik ugyanezt a meghívón). Nemcsak a két háború között, de a második világháború után is lehet példát találni arra, hogy a helyiek (pedagógusok és mások) önerőből szerveztek helyi szereplőkkel előadásokat, és sikerük volt. Negyedéves-féléves periódusokban a felkészülésre is van idő, s a közönség is tud magának időt szakítani. Ehhez persze nemcsak a politikai ambíció szükséges, hanem az a fajta szolgálat, ami mostanában inkább kiveszőben van a társadalomból. E zek a gondolatok bővíthetők, továbbfej- leszthetők. A jobbközép — nem nélkülözhetve az értelmiség, tágabban véve a középosztály kezdeményező közreműködését — így tud talajt fogni újból ott, ahol azt elég tekintélyes mértékben kihúzták alóla. Harsányi László A Monorierdő-szindróma A májusi visszaszavazó választás még nagyon sokáig témája lesz a pártok és politikusok vitájának, talán világszerte. Kétségkívül a magyarok nagy része először meglepetéssel, majd megdöbbenéssel vette tudomásul az eredményt, de a nagyarányú földcsuszamlást érthetetlennek tartotta és sokan ma is annak tartják. A vesztesek igavonószindrómát emlegetnek, amikor a derék jószág a szabadság helyett visszatér a biztonságos ólba, ahol megkapja a robothoz szükséges ételt, italt és almot. Mindezért aztán hálásan nyalja az ostortartó kezet is. A nyertesek a nép megelégedettségét és saját politikájuk verhetetlensé- gét hozzák fel érvnek. Ezt a vitát is természetesen az idő fogja eldönteni, de most, néhány hónappal a nagy győzelem után már érkezett némi magyarázat az „érthetetlenre”. A két „győztes” szerint, sikerük egyik titka az, hogy a nép megunta a magyarkodást, a nemzetre, a hazára, a zászlóra és a tradíciókra való hivatkozást. A nép, ehelyett — magyarázzák fölényesen — a pragmatizmus, az európaiság és a jólét mellett szavazott. A magyarázatot eddig bizony nehezen lehetett visszautasítani. Sokan már-már elfogadtuk a győztesek érveit, amikor kánikulai villám- csapásként újabb események borzolták fel két kisközség lokálpatriótáinak meglehetősen feszült idegeit. Két helyi népszavazás eredményéről van szó. A Nagyatád melletti Ötvös- kónyi mintegy ezer, illetve a Közép- Pest megyei Monorierdő 2600 lakosának többsége távolmaradásával szavazott faluja önállósága ellen, vagyis elmaradottságának a konzerválása mellett. Ötvöskónyi 650 szavazója egyetlen szavazattal maradt el az érvényességtől. A fele ugyanis megjelent, és döntően a leválás mellett szavazott, de a plusz egy szavazat nem adatott le, s emiatt érvénytelen az egész. Monorierdőn a helyzet rosz- szabb. A kétezer szavazásra jogosultból csak 914 (45%) jelent meg, és hiába szavazott ennek 95%-a az elválásra, a szavazás itt is eredménytelen lett, és csak egy év múlva ismételhető meg. Az eredmények némi magyarázatot igényelnek. Ötvöskényi helyzetét nem ismerem. így róluk nem beszélhetek, de Monorierdőt igen, és az itteni helyzet megér egy kismisét. A falu 30 éve él Monomak, a volt járási székhelynek kiszolgáltatva. Míg Monor már város, fél tucat isko- • Iával, technikummal, gimnáziummal, útjai aszfahozottak, s vezetékes víz és gáz szolgálja a lakosság kényelmét, addig Monorierdőn az egy iskolán és tornacsarnokon kívül semmi sincs. Kezdetleges közvilágítás mellett járhatatlan utakon caplat Pest felé a lakosság. Se gáz, se csatorna, se víz, se telefon, se kábeltévé nincs. A helyi „községháza” egy kis épületben nyomorog a postával és egy szolgálati lakással. Az elmúlt négy évben körülbelül 250 milliós költségvetést „gazdálkodott” el a monori önkormányzat. Mi „város” lévén semmivel sem rendelkezünk, de a köröttünk lévő ezres, kétezres községek már mind vezetékes vízzel, gázzal, aszfaltos úttal és sok mással dicsekedhetnek. A község két társadalmi egyesülete kiadványaiban és tájékoztatóiban részletesen és tételesen tájékoztatta az elmaradottságról a falu lakosságát, melynek egy része tökéletesen tisztában van azzal, hogy csak akkor fejlődhetnek, ha saját kezükbe veszik ügyeiket és a nekik járó pénzt. Nem így a közönyös többség, s főként azok, akik a régi nomenklatúrától kapják még mindig a pénzt, jutalmat és a szemhunyást a kis űzel- meikhez, valamint a lumpenelemek, akik csak a markukat nyújtogatják, de dolgozni nem akarnak és félnek, hogy a leendő helyi önkormányzat a körmükre fog nézni. Úgy tűnik, hogy a nép-nemzeti és országos dolgoktól állítólag kiütést kapó nép a lakóhelyi, tehát a saját érdekét sokkal közvetlenebbül érintő ügyektől is „undorodik”, s ezekért még szavazni sem hajlandó elmenni. A jelenség pedig túlmutat a sokat simfelt pártpolitikán. Monorierdőn nem pártalapon szorgalmazták a különválást. A község két társadalmi egyesülete vállvetve küzdött érte, de hozzátehetjük, hogy egyetlen párt sem lépett fel ellene, így bizony a lokálpatriótákat arcul- csapásként érte az 56%-os távolmaradás. Főleg azért, mert évek óta sír a falu, hogy nincs vizünk, gázunk, kövezett utunk stb. Most viszont „üzenetet” kaptunk. Mondanivalója félelmetes: nemet mondott a néhány tucat „őrültnek”, akik megszakítás nélkül hirdetik, a fejlődés útja nem lehet más, csak ha magunk vesszük kezünkbe a saját sorsunkat. A távol maradó többség viszont nem hajlandó saját kulturált jövője, lakóhelye fejlődése, gyerekeinek könnyebb sorsa érdekében semmit sem tenni. Még szavazni sem megy el! Ugyanakkor igen sokan a társadalmi egyesületi vezetőket anyagi előnyökre töréssel és hatalomvágy- gyal vádolják, s ezt nemcsak szóban, hanem kapubetöréssel, kerítés- léc-leszaggatással és járdaszegélykövek kirángatásával is tudomásukra hozzák. Pitiáner dolgok, de nagyon jellemzőek. Az embereket nem a józan megfontolás, saját és családjuk V vitális érdeke, hanem pórias indulatok mozgatják. Ez pedig akkor is nagyon szomorú, ha nagyon is kézzelfoghatóan látható, mennyire megnyomorította az átlagember lelkét is az agymosás. Nemcsak a nemzetben való gondolkozást, hanem a helyi összefogás nélkülözhetetlenségének tudatát, a közös felelősségérzetet is eltüntette. Bizony ennek logikus következménye az elutasítás, mely szerint nem kell a kétségkívül több munkával, gonddal járó biztos jövő, ahol saját igényeink szerint fejlődhet a városka. Nem. Maradjunk inkább kiszolgáltatott és együgyű birkanyáj, melyet a helyi „ellenértelmiség” és a Monor-párti elit úgy terelget ide-oda, ahogy csak akar. Az első napok elkeseredése után a két egyesület vezetése összefogott, és most a monori önkormányzatot rohamozta meg. A képviselő- testületet sikerült meggyőzni, hogy nincs értelme 3000 lakost „távirányítani” akkor, amikor maga is pénzproblémákkal bajlódik. A közmondásnak megint igaza lett: A barátaimtól ments meg uram minket, az ellenségeinkkel majd csak megbirkózunk valahogy. És valóban, amit nem sikerült elérni itthon, saját dolgunkat végezve, saját érdekünket követve, azt elértük Mo- noron. A képviselő-testület, hosszas vita után élt jogával, és úgy döntött, hogy nem áll útjában Monorierdő önállóságának. Megszavazza a kiválást, és folytatja az önállósítással kapcsolatos tevékenységet, először a leválás adminisztratív lerendezését. Az erdei lokálpatrióták veresége így vált mégis győzelemmé, így sikerült elérni a régóta vágyott célt. Volt bennük bátorság, hogy a szavazás üzenetét másként értelmezzék. Saját dolgainkban is „be kell mászni az ablakon, ha kidobtak az ajtón”. A monorierdei szindróma azt próbálja bizonyítani, hogy a száraz tények — melyek nem biztos, hogy a teljes valóságot tükrözik — ellenére nem szabad feladni a küzdelmet, hanem folytatni kell. Szervezettebben, mint előtte. ' A „politikai” helyzet tehát sehol sem könnyű, főleg azért, mert az emberek rendkívül nehezen akarják megérteni, hogy a tetteik és cselekedeteik ténye „politika”, de az is, ha nem tesznek semmit. Sajnos még mindig nem fogadjuk meg közös ügyeinkben azt a népi bölcsességet, hogy „ha bajaid vannak, fordulj a legilletékesebbhez, saját magadhoz”. A legrosszabb politika ugyanis az, ha másoktól várjuk sorsunk jobbra fordulását, és bajaink megoldását. Práczki István
