Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)

1994-09-15 / 216. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. SZEPTEMBER 15., CSÜTÖRTÖK Földi pokok, földi emberek A mikor még a Kárpáto­kon kívül dörögtek a fegyverek, 1994 nyarán, sokféle suttogással terjed­tek a rémlátomások szülte fantasztikus történetek a Kiskunságban is. Édes­anyámnak beszélte egy tá­volabbi rokonunk rémülten — várandós fiatalasszony —, hogy „Igenis Lacházán egy múlt héten megszüle­tett gyerek egyáltalán nem sírt, hanem visítva átkozó- dott, hogy a tűz égessen meg téged, anyám, amiért erre a világra hoztál...! Én Délegyházán többektől is hallottam — mert minden­ki beszélt mindenkinek —, hogy Ürbőn a szikeken ür­geöntő cigányok az egyik ürgelyukból nem ürgét ön­töttek ki, hanem egy földi­embert... Csak egy kicsit volt nagyobb az ürgénél, testét teljesen szőr borítot­ta, de emberkeze, emberlá­ba és emberfeje volt, és be­szélni is tudott... Azt mondta, hogy ha elengedik őt, akkor fontos jó tanácsot ad nekik. Ez pedig úgy szólt, hogy — Vigyázza­tok, emberek! Kerekedik már az a világvihar, ami­ben mindenki elpusztul, csak azok maradnak meg, akik föld alatti lyukakban élnek! Én nem hittem ezekben a történetekben, mégis ami­kor a szikekre kerültem — húszéves magamat is meg­mosolyogva —, figyelni kezdtem a lábam előtt a gyér füvet, hátha valahol egy ürgelyukból énelém is kilép egy földi-ember... Eközben azonban eszembe jutott — és azóta is több­ször gondoltam már rá —, hogy gyerekkoromban tár­saimmal mi nem ürgékre, hanem földi pókokra va­dásztunk; ;— azok is ugyan­így a földbe függőlegesen lefúrt lyukakban éltek, csak persze kisebbekben, egy 25-30 centiméteres cér­naszál végére kenyérbélből gyúrt golyócskát erősítet­tünk, azt szépen beleenged­tük a lyukba, és amikor éreztük, hogy a pók beleha­rapott két félelmetes horog alakú fogával (nem fogak ezek, hanem „szájszer­vek”), akkor óvatosan, las­san kiemeltük a pókkal együtt... Ijesztő fekete fé­reg volt. Szétterpesztett szőrös lábai miatt tenyér nagyságúnak láttuk. Óvato­san letettük a földre, és egy közeli másik póklyukból egy másik ugyanilyen pó­kot hoztunk mellé. Ezek ketten rögtön meg­támadták egymást. Magas­ra ágaskodva, horgas száj­szervűket kinyitva, előre­meresztve rohantak rá egy­másra, és birkózni kezd­tek... Mi pedig izgalom­mal néztük őket, akár a spa­nyolok a bikaviadalokat. És nem tudtuk szemeinket levenni róluk mindaddig, amíg egyikük meg nem döglött. Mert az egyik pók min­dig megölte a másikat. Miért ilyen halálos el­lenségei egymásnak ezek?! Miért gyűlöli egymást ennyire két testvérpók! Egyszer aztán egy olyan pókot húztam ki a lyukból, aminek a lábai nem szétter­pesztve fenyegettek en­gem, hanem a pók potroha alatt összefonódva valami vakító fehér golyócskát szorongattak. Én mesevi­lágban élő gyerek voltam, hirtelen azt hittem, hogy kifogtam a földi pókok ki­rályát, és az most nekem adja a varázserejű drága­gyöngyét, ha elengedem őt... De aztán — nem tu­dom, miért — hirtelen na­gyon megijedtem tőle, és irtózva eldobtam cémás- tól, póktojásostól együtt... Mert az volt a lábai közt: póktojás. Egy kicsit ez ki­sebb mint a verébtojás és nem méhszája van, hanem — azt hiszem — valami­lyen pókhálószövedék. A földön ez szétrepedt, és nagy csodálkozá­somra egy sereg, mákszem­nél is apróbb kispók má­szott szét belőle. Kicsit át­látszó, üveges testüket fe­hérnek láttam... Az öreg pók elmenekült a fűben, de én már úgyis a kicsikre voltam kíváncsi. Leguggol­tam hozzájuk, néztem hová mennek, azt vártam, hogy teljesen szátszalad- nak minden irányba. De nem!... Több helyen is egymás hegyére-hátára mászva nyüzsögtek, mint a hangyák, ha egy morzsát találnak... Hát ezek is éle­lemre csaptak rá, de nem morzsára, hanem valame­lyik testvérükre. Tisztán láttam egy jele­netet — mint ha filmfelvé­telt készítettem volna róla, most is itt pereg le előttem —; futott egy kispók egy fűszál tövéig, s amikor an­nak nekiütközött, az utána futó másik kispók hátulról beleharapott ennek potro­húba és nem engedte el. Ha tehát a megtámadott meg akart volna fordulni, hogy megvívjon vele, sa­ját maga fordította volna saját hátának az orvtáma­dót... Lehet, hogy ezért nem is mozdult a megtáma­dott. Különben is egy pilla­nat múlva már jobbról is, balról is rátámadott máso­diknak, harmadiknak két másik testvérük is... Test­vér... A pókok esetében ez test-nedv. Mert a győ­zők azt szívták ki a legyő­zőitekből. Ezekről egyszer, már rá­dióriporterként, a világhí­rű biológusprofesszorral, Balogh Jánossal beszélget­tem az ő bugaci tanyáján. A harmadik vagy negye­dik tanyából ugyanis egy iskolás kislány hozott a professzor úrnak egy külö­nös pókot, hátha érdekli őt. (Érdekelte is, mert ilyen pókot eddig csak Mongólia füves pusztáin találtak). Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg hangfelvételben is a legil­letékesebb tudóst az én gyerekkori földi pókjaim testvérgyilkosságáról... Nagyon sok ragadozó ro­varra és ragadozó halfajtá­ra is jellemző ez a kanniba­lizmus. (Lám; neve is van ennek a ,,szokás”-nak!) — Kikéi a póktojásból — mondjuk — négyszáz kis­pók, és annak egyik felét — kétszázat — elfogyaszt­ja a másik kétszáz. Ettől ők megerősödve megint egymásnak esnek és az egyik fele — száz — meg­eszi (elemészti) a másik százat, aztán annak fele a másik ötvenet... és így megy tovább addig, míg a megmaradtak egyre na­gyobbra nőve és egyre sö- tétebb színűre válva képe­sek nem lesznek már más­fajta rovarokra támadni, és azok testnedvein élni... Nem más ez, mint autósze­lekció. Vagyis a természet maga gondoskodik arról, hogy vesszen a gyengébb, éljen az erősebb... Ezen a módon ugyanis nem a bete­gesek, a korcsok, az élet­képtelenebbek örökíthetik át a következő nemzedék­be az ő káros tulajdonsága­ikat, amelyek miatt az egész fai kipusztulhat a Földről. Jó magyarázatnak lát­szik ez, sőt egyet is lehet­ne vele érteni. Csakhogy az én tapasztalatom sze­rint nem „sportszerűen” fo­lyik ez a verseny a döntő­be jutásért. Mert nem pá­ros viadalok győztesei jut­nak tovább, hanem az al­jas hátbatámadók, akik mellé rögtön odaszegőd­nek másodiknak, harma­diknak, tizediknek az aljas „lesipuskások”, akik sem nem bátrak, sem nem erő­sek, csak arra mernek rátá­madni, akit már úgyis meg­támadtak mások, aki már nem tud védekezni... Igaz ugyan, hogy később ők is zsákmányállatai lesznek a náluk is ravaszabb és alja­sabb, erőszakosabb pókok­nak, de most még talán úgy támadják oldalba a több oldalról lerohant tár­sukat, hogy azt sziszegik gyűlölködő póknyelven; — Na, te életképtelen! Hát te akarsz fajfenntartó len­ni?! Te piszkos nacionalis­ta! Nem leszel fajvédő! ...Ne tessék mosolyog­ni, mert itt valóban nem a pókokról van szó. Az em­beriség történelme csupa gyilkosság, csupa tömeg­gyilkosság. A történészek több mint tízezer háború­ról tudnak. De csak tessék kapcsolgatni a televízió csatornáit; én már jártam úgy, hogy fél percen belül négy csatornán is éppen azt láttam, amikor az egyik ember megöli a má­sikat. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az emberiségre nem a pó­kok törvénye érvényes! D e nem tudom belátni azt sem, hogy miért éppen az a pók méltó a faj- fenntartás hivatásának be­töltésére, amelyik először — tehát nagyobb győzel­mi eséllyel — támadja ha­lálosan hátba valamelyik testvérét... Ezen a módon „fejlődik” a faj?! Pedig tagadhatatlan, hogy így „nőtt fel” az em­beriség napjainkig. A földi pókok, mire tel­jesen kifejlődnek, mind­egyikük részt vett már több tucat testvérgyilkos­ságban. Ezért mindegyi­kük reflexszerűen támad a másik pókra. De éppen ezért félni is legjobban egymástól félnek. Én is attól félek — at­tól az embercsoporttól is! —, amelyik tőlem, mitő- lünk fél!... Mert az ilyen(ek) támadni fog(nak)! Azaz: — nem ágyúk­kal, de szavakkal máris támadnak. A huszadik század vé­gén azt már tudjuk, hogy az iparilag fejlett orszá­gokban a hadiipar a leg­fejlettebb, és hogy napja­inkra a nukleáris fegyve­rek néhány óra alatt a tel­jes emberiség kipusztítá­sára is képesek... Mit is üzent a háború vége táján az ürgelyukból kiöntött földi ember?.,. Azt, hogy a közelgő világviharban csak azok maradnak meg, akik a föld alá bújnak. Nem hittem el akkor ezt a rémlátomást... Most már kezdem elhinni. Részt vettem ugyanis azon a háromnapos konfe­rencián, amit a Magyar Újságírók Közössége Tö- rökkoppányban rendezett meg, s amelynek résztve­vői a munkahelyeikről, a szerkesztőségekből most elbocsátott — vagy elbo­csátásukat váró — újság­írók voltak; az ő ügyük­ről beszélgetve vizsgál- gattuk helyzetüket, hely­zetünket. Ott alakult ki bennem erősen az a gon­dolat, hogy nemcsak a ha­diipar fegyvereivel, nem csak az atom- és hidro­génbombákkal lehet világ­vihart kavarni, hanem a szavakkal is! Sőt... — a harmadik évezred elejére éppen a szavakkal lehet a leghatásosabban háborúz­ni. Tehát akié a sajtó, an­nak a kezében van a győ­zelem biztosítéka. Az az „életrevaló”. A televízió, a rádió, az újságok, a könyvek, a fil­mek, a színházak, az isko­lák mind a szavakkal tá­madják vagy védik az em­bert, az embereket, az em­berközösséget, a népeket, a nemzeteket, életrevaló tehát az a nép, amelyik ezeket veszi és tartja kéz­ben, és nem életrevaló az, amelyik ezt kiejti ke­zéből, vagy föl sem veszi. Kegyetlen igazság ez, de igazság: bizonyítják a tények. Ha csupán külső szem­lélőként nézhetnénk az emberi társadalom mozgá­sait, folyamatait — mint a póktojásból kikelő pó­kok harcát —, akkor bele­kezdhetnénk többféle okoskodó elmélet megfo­galmazásába, de itt most a mi bőrünkről van szó. A mi életünkről vagy halálunkról. Mi, magyarok, itt a Kár­pát-medencében ezeregy­száz év alatt keresztény (régiesen, Pázmány Péter­rel is szólva; keresztyén) és európai nemzetté vál­tunk, úgy, hogy nem csak a nyelvhordozók egyenes­ági leszármazottai lettünk egy néppé, hanem a törté­nelem nagy kenyérdagasz­tó teknőjében — háborúk­ban, menekülésekben, bé­kekötésekben, hódoltsá­gokban, éhínségekben, pusztító járványokban, ke­gyetlen törvények alatt még kegyetlenebb bírák kezei közt hajdúk, pandú­rok és fegyveres katonák­tól rettegve «-*- sokféle irányból, sokféle népség­ből eredve egy halomba sodródottan úgy összegyú­ródtunk szinte kenyértész­tává, és közös sorsunk tü­zes kemencéjében úgy ki­sültünk kerek kenyérré, hogy csakis ostoba dema­góg, vagy rajtunk uralkod­ni akaró ravasz, de „életre­való” aljas földi pók az, aki rémhírként terjesztge- ti, sikoltozza szét a világ­ban, hogy hazánkban „faj- magyarkodók” üldözik a nem fajmagyarokat. P ontosan az ellenkezője történik ennek már több mint négyszáz éve: A törökök után a Habsbur­gok egészen a monarchia széthullásáig, majd Tria­non után az új határokon kívül az utódállamokban napjainkig, de e határokon belül majdnem fél évszáza­don át a megszálló szovjet uralom internacionalista­kommunista irányelvei sze­rint. A Szovjetunió földren­gető összeomlása miatt, akik nálunk tegnap még a kommunista internaciona­lizmus legfőbb hívei és szószólói voltak, gyorsan levetették magukról a di­vatjamúlt „internacionalis­ta” jelzőt, és igyekeznek észrevétlenül belebújni a „nyugati kozmopolita” ka­bátba... Mindegy azon­ban, mert így is, úgy is a legfőbb saját nemzeti cél­juk itt a Duna—Tisza tá­ján a magyartalanítás. Amikor négy évvel ez­előtt az egypárti diktatúra (Kádár büszkén mondta, hogy proletárdiktatúra) „becsődölt”, akkor az első többpárti parlament koalí­ciós — nemzeti és keresz­tény arculatú — kormá­nyát az első pillanattól kezdve, Marx Károly hű tanítványaiként, rögtön megdöntendő „hatalom”- nak tekintve támadták. Si­került is nekik a főváros egyik legnagyobb jövedel­mű rétegecskéjét, a taxiso­kat felhergelni a benzin árának emelése miatt, az­tán a blokádban Kis János, az SZDSZ elnöke a tévé­ben — teljesen Lenin „elv­társ” pózában, egyszerű és közvetlen szavakkal felszó­lította a kormányt, hogy mondjon le... Igaz ugyan, hogy az orvul hátba táma­dott kormány nem mon­dott le, de nem mert — nem is tudott ellentámadás­ba kezdeni. Megbénult, mint a hátulról letiport kis­pók a megszületése utáni első másodpercekben... Megbénítottan dehogyis kezdett „tavaszi nagytaka- rítás”-ba, dehogyis mozdí­totta el a kommunista rend­szer helytartóit a stratégiai­lag fontos vezető pozíciók­ból. Egy-két ilyen próbál­kozás miatt ugyanis az egész „művelt világ” sajtó­ja hirdette mindenfelé, hogy a magyar nacionalis­ta kormány diktatórikusán működik. És a magyar kormány az ellentámadáshoz nem­csak hogy nem vette kezé­be a leghatásosabb fegy­vert, a sajtót, hanem azt meghagyta, sőt átadta a nemzetellenes és keresz­tényellenes támadóinak. Bukásának végül is ez lett a fő oka... Most aztán azok az új­ságírók, akik 4-5 évvel ez­előtt szinte hívatlanul ugyanazt az ügyet — a ke­resztény, nemzeti Magyar- ország megvalósítását — akarták szolgálni, amit a nép a kormányra bízott — elkeseredve látják, hogy a kormánnyal együtt ők is megbuktak, sőt a győzte­sek — már módszeresen ti­porják bele a porba, és igyekeznek megsemmisíte­ni még a gondolatát is a keresztény, nemzeti alapo­kon álló, ám ezzel együtt modem Magyarországnak. Vagyis azt a célt, aminek eléréséért annak idején va­lamennyien az újságírói hi­vatást választották. Mert a fegyver (a puska és a toll is) csupán eszköz abban a viadalban, amiben a népek küzdenek megmaradásu­kért. Kezemben egy úgyne­vezett „szamizdat” újság. Illegálisan, azaz titkon, föld alatt készítették, és kézről kézre terjesztik. Biztos, hogy nem az öt­ven évvel ezelőtti rémláto­mások ürgelyukból kiön­tött „földi ember” tanácsá­ra mentek föld alá a szer­kesztői, hanem kényszerű­ségből, hiszen a bosszúál­lók, a csupán nyolc-tíz hó­nappal ezelőtt elbocsátott kommunistamaradvány új­ságírók, újra hatalomra jutva, százával dobják ut­cára azokat, akik nem for­dultak szembe a keresz­tény és nemzeti irányzat­tal... Kihúzták lábuk alól a talajt; a nyílt megjele­nés lehetőségét, tehát most a föld alól igyekez­nek kiáltani; Magyarok! Ne hagyjuk magunkat! (Ez a címe az egyik friss szamizdatcikknek.) Szegény, szegény földi emberek, mi valamennyien! H a a harmadik évezred­re lépve sem tudunk túllépni a póktörvényeken, akkor az egyre nagyobb ha­tású fegyverekkel — „nuk­leáris szájszerveinkkel” — már nem csupán egymást, hanem önmagunkat semmi­sítjük meg. Lehet, hogy valóban csak azok maradnak meg a világviharban, akik a föld alá bújnak?! Kispista István

Next

/
Oldalképek
Tartalom