Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-14 / 215. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1994. SZEPTEMBER 14.. SZERDA A polgármester bízik Váckisújfalu jövőjében Egy kapával nem lehet gazdálkodni... Mielőtt egy-egy falut fölkeresek, hogy a Tájolóban néhány jellemző vonást fölvillantsak róla az olvasónak, egyetlen személlyel szoktam előre időpontot egyeztetni: a polgármesterrel. Nos, ez Váckisújfalu esetében lehetetlennek bizonyult. Nem csupán azért, mert a falu első emberének, Nagy Mihálynak nincs telefonja — előfordul az ilyesmi bizony még máshol is —, hanem azért sem, mert az önkormányzat épületében hivatalosan hetente csak egy alkalommal, csütörtök délelőttönként található a polgármester. A közjegyző pedig Galgamá- csán lelhető fel. Ha az olvasó ilyen előzmények után azt hiszi, hogy Váckisújfalu egy „lerobbant”, elhanyagolt falu — mint ahogy hittem érkezésem előtt én is —, az téved. A főutcán számos emeletes ház épült — állapotukból, stílusukból, méretükből ítélve — a közelmúltban. Igaz, ugyanakkor nem egy épület ugyancsak elhanyagolt, lakatlannak tűnik. Az először ide látogatóban mégis kedvező az összbenyomás, különösen akkor, ha befordul abba az utcába, ahol az ugyancsak rendben tartott iskola és óvoda, valamint a templomok találhatóak. S mellesleg a polgármesteri hivatal is, ahol persze — a galgamá- csai telefonközpontos hölgy állítását igazolandó — zárt ajtókat találtam. A polgármesteri hivatal helyett hát az első utamba akadó portára nyitottam be. — A polgármestert keresem... — mondtam a kutyaugatásra előkerülő idősebb férfinak, ahogy a bemutatkozásnál kiderült, Klenovszki Jánosnak az udvarán. — Tudja, szeretnék írni a faluról... — magyaráztam kérdő tekintetét látva. — Váckisújfaluról? Hát ez olyan kis falu, ahogy a nevében is benne van. Nem laknak itt még ötszázan sem. Többségük szlovák eredetű, akár az evangélikus templomba járnak, akár a katolikusba. Az a baj, tudja, hogy sok a nyugdíjas. Vagy mert öreg, vagy mert leszázalékolt, mint magam is. . — Vannak itt azért fiatalok is — intettem a fejemmel a kutyával játszó tizenévesforma fiú felé, aki ugyancsak az érkezésemre került elő. Nyilván, hogy lecsendesítse az acsarkodó állatot. Meg aztán kíváncsi lehetett maga is... — Vannak, vannak, de nem sokan. Mostanában már inkább maradnak, merthogy nincs hová menniük... (Később Galbos Gábor egykori téeszelnökkel beszélgetve jegyeztem fel az, azt hiszem, többek véleményét tükröző mondatot: „Csak azt sajnálom" — mondotta —, „hogy itt tartottam a fiam. Felsőfokú végzettsége van, de nem ér vele semmit, mert nem tud elhelyezkedni. ") — Munkanélküli mennyi van a faluban? — kérdeztem a Klenovszki Jánost. — Lehetnek egy páran... — mondta elgondolkozva. — Azelőtt sokan dolgoztak a téeszben, aztán az megszűnt, a melléküzemágakból meg káefté lett, vagy micsoda. Egy nyomda meg egy műanyagfeldolgozó. Nem nagy fizetéssel, gondolhatja. (Ez a nem nagy fizetés, tudtam meg később, ugyancsak kicsi: a nyomdában van, aki alig keres 10 ezer forintot, a műanyagfeldolgozóban pedig vannak 8 ezer forintos fizetések is...!) — 5 a földeket kivették most, hogy lehetőségük nyílt rá? — Egy kapával nem lehet sok földet kivenni — legyintett Klenovszki János. — Van ugyan egy-két kárpótolt, aki műveli a földjét, de nem könnyű máma újgazdának lenni. Mi, téesztagok inkább bennhagytuk a részaránytulajdonunkat, így legkat... Talán otthon megtalálja — mutatott az út túloldalán fekvő egyik házra. A polgármesterre végül az egykori kultúrház előtt akadtam rá: a tetőn villany- szerelők dolgoztak, az ő munkájukat figyelte. — Az utolsó pillanatban jöttek — mondotta —, holnap esküvő lesz a kultúrház- ban, ha nem érkeznek meg, bizony bajban lettünk volna. De jöjjön be, nézze meg az előkészületeket. A fedett előtérben az asz- szonyok „hada” foglalatoskodott a sütéssel-főzéssel. Két disznót is vágtak az alkalomra, s persze került aprójószág is a fazékba. Szükség is volt rá, hiszen, ahogy az örömapától megtudtam, két esküvőt készültek tartani: mindkét gyermeke egyszerre házasodott. — S a faluban maradnak a fiatalok? — A fiam igen, a lányom nem. — Tudja — vette át a szót a polgármester —, ezek az első esküvők, amelyeket a kultúrházban tartunk. Amire a polgármester a bizodalmát építi... alább kapunk aranykoronánként úgy 15—17 kiló takarmányt. Mert baromfit meg egy-két disznót szinte mindenki tart. — Végül is ön szerint meg fog maradni a falu? Az idős ember néhány másodpercig töprengett. — Hát nem sok jövője van — válaszolta végül —, de talán nem fog kihalni. Az üres házak egy részébe pestiek költöznek, általában persze nyugdíjasok. Túdja — folytatta némi szünet után —, azelőtt, amikor még a galgamácsai tanácshoz tartoztunk, nem sokat törődtek velünk. Legalábbis én így látom... Amióta önállóak lettünk, némileg javult a helyzet: idén télen talán már gázzal fűthet a falu. Megépült a telefonközpont is, igaz, a telefont már tavalyra ígérték... — Javult az ellátás is — szólt közbe a felesége, aki a tornácon álldogálva hallgatott bennünket. — Van már két boltunk is, abban elég sok mindent lehet kapni. Amit meg nem, azt is meghozzák, csak szólni kell. — De azért feltétlen kérdezze meg ezekről a dolgokról a polgármestert is — nyújtotta a férfi a kezét búcsúzásul. — Mégiscsak ő tudja jól ezeket a dolgoAkik a közelmúltban házasodtak a faluban, azok inkább máshol tartották az esküvőjüket, mert Váckisújfa- luban, mondjuk 150 vendég fogadására, általában kicsik az udvarok. így aztán kénytelenek voltak máshol tartani a lakodalmat. De elmenni sem igen tudnak a közlekedési nehézségek, no meg az állatok esti etetése miatt... Ezért aztán az önkormányzat rendbe hozatta az épületet, s így végre van egy hely a faluban, amely ismét mindenféle rendezvény tartására alkalmas. Ez is hozzájárulhat a fiatalok megtartásához. S ahol régebben, amíg helyben volt a téesz központja, legalább egy-egy énekes felléphetett a falu szórakoztatására, jutottak eszembe Klenovszki János szavai. Idéztem is a polgármesternek a vele való beszélgetést. — Látom, már sok mindent tud — mosolyodott el Nagy Mihály —, nekem legfeljebb csak ki kell egészítenem az említetteket... De jöjjön, üljünk le az asztalhoz. Éppen tegnap tartottunk egy körzeti képviselő- testületi ülést... Az összejövetelen, tudtam meg a polgármestertől, a térség ugyancsak fontos gondját, a galgamácsai vészé lyeshulladék-tározó ügyét vitatták meg. A tározó osztrák tulajdonosa által letétbe helyezett 200 millió forintból szerették volna több környező településre a gázt bevezetni. A pénzhez azonban csak akkor tudnak hozzájutni, ha teljesítik az osztrákok újabb feltételét, vagyis hozzájárulnak a telep befogadóképességének a megkétszerezéséhez... Nagy Mihály szerint azonban erről szó sem lehet. — Úgy tudom, már bevezették a gázt... — említettem meg a polgármesternek. — Igen, azt végül is sikerült más forrásokból megvalósítani, ezért most már a csatornázásra fordítanánk az összegeket. Erre is égetően szükség van, mert némelyik kút már annyira elszennyeződött, hogy csak öntözésre lehet használni a vizét. Még szerencse, hogy a vízbevezetést már magunk mögött tudjuk... — S lesz, aki majd mondjuk ötven év múlva is használni fogja ezeket a beruházásokat? — kérdeztem a polgármester véleményét is a falu jövőjéről. — Meggyőződésem, hogy lesz! — mondotta határozottan. — De ha kételyei volnának, nézze meg az óvodánkat és az iskolánkat — állt föl. Váckisújfalun nincsenek távolságok, így aztán hamar az egy épületben lévő óvodához, iskolához értünk. Közvetlenül mellettük található — ugyancsak egy fedél alatt — a polgármesteri hivatal és az orvosi rendelő. Péntek délután lévén, éppen ügyeletet tartott a galgamácsai orvos. Vártak is rá szép számmal. — Tudja — mesélte a polgármester —, néhány évtizeddel ezelőtt egy atomhul- ladék-tárolót építettek a Ez is a váckisújfalui valósághoz tartozik: elhagyatott porták A szerző felvételei szomszédos Püspökszilágy határába... — De ugye nem azt akarja mondani, hogy a betegek magas száma és aközött valamiféle összefüggés van?! — Ezt én nem mondom... Az viszont biztos, hogy a faluban sokan tartanak tőle... Közben az épületet megkerülve az óvoda és az iskola közös udvarára értünk, ahol a polgármester, összetalálkozva valakivel, hosszas megbeszélésbe kezdett. — Ilyen a polgármester élete — mondta a megbeszélés végeztével. — Mindig mindenki rendelkezésére kell állnia. Sokszor még este is rám nyitják az ajtót. Ezt persze nem panaszképpen említem — tette hozzá mosolyogva. — S indul az önkormányzati választáson? — Még nem döntöttem. Tiszteletdíjas polgármester vagyok, de burkoló a szakmám, így aztán az el nem vállalt munkák miatt évi több százezer forinttól estem el — jegyezte meg. — No de itt vagyunk az iskolánál... Váckisújfaluból a felső tagozatot a hatvanas-hetvenes évek fordulóján telepítették át Galgamácsára. Visszatelepítésének a polgármester véleménye szerint nincs realitása, az alsót azonban semmiképpen nem engedik el. Eltökéltségük bizonysága, hogy az iskola és óvoda épületét, udvarát rendben tartják, sőt az iskola felszerelését folyamatosan bővítik. Tanító csak egy van, Diószegi Károly, ami egyben azt is jelenti, hogy a tanítás elsőtől negyedikig osztatlan. Nem vagyok hivatott arra, hogy a pedagógusok közötti régi vitában, vagyis szabad-e ily módon oktatni a kisgyerekeket — állást foglaljak. Az viszont bizonyos, hogy a polgármester szerint semmilyen hátrányuk nem származik a gyerekeknek ebből az oktatási módszerből, a váckisújfalui tanulók ugyanúgy megállják a helyüket később, mint azok, akik osztott osztályban sajátítják el az alapismereteket. Ennek persze a tanító gyermekszeretetén s nagy szakmai tudásán kívül az is az oka, hogy a négy osztályban összesen 19-en vannak. Elsősök például csak hárman. — Ez bizony elég kevésnek tűnik... — jegyeztem meg. — Csak átmeneti a csökkenés — így a polgármester. — Jövőre már majd háromszor enyien lesznek... S aztán sokáig tartósnak tűnik a magasabb gyermeklétszám. S ha sikerül is később itt tartani őket, akkor van Váckisújfalunak jövője, ebben bizonyos vagyok. Hardi Péter Szőkébb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata. Váckisújfalu e század ötvenes éveiben még egyszerű, egyutcás, patak menti település volt, fésűs beépítéssel, amely a XVIII. század elején alakult ki a török utáni újratelepítés eredményeképpen. Azonban bármily szerény megjelenésű is e község, történeti szempontból tekintve hosszú múltra hivatkozhat, mert okleveleink szerint már a XIV. században lakott volt. Erre utal kisméretű, római katoli- küs templomának középkori eredete is, amely feltehetően egy gótikus templom romjaiból épült 1729 körül, barokk stílusban. Az újraépítéskor eredeti alaprajzán nem sokat változtattak; ez kutatás nélkül, szemrevételezéssel is megállapítható. Az egyenes záródású, egyszerű szentély a hajó keleti végéhez csatlakozik, és annál jóval keskenyebb, ahogy az a gótikus falusi templomainknál általános. De középkori eredetre enged következtetni a szentély keskeny, rézsűs ablaknyílása is. Mai formájában a templom korai barokk jellegű, homlokzata közepén szép kőkeretes bejárati ajtóval, amelyen még a zár is eredeti barokk. Aprócska tornya — a tetőgerincen ülő úgynevezett huszártorony — fából készült, jó vonalú barokk sisakkal. Belül a templom sík mennyezetű, csak a szentély és a sekrestye boltozott. Ez utóbbi dongaboltozattal, amelynek egyik oldalán három fiókboltozatot alakítottak ki. A templomot Szent András apostol tiszteletére szentelték, elfeketedett oltárképe is őt ábrázolja. Vácújfalu katolikus templomát a műemlék- jegyzék nem tartja számon. Középkori maradványainak feltárásával ez a jövőben megváltozhat, mert a falu még jó néhány régi palóctípusú házzal is rendelkezik, ami — tekintve a fésűs beépítésű település szerkezetet — a középkori eredetű templommal együtt a műemléki védettségre jogos lenne. Pamer Nóra
