Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-13 / 214. szám
§ PEST MEGYE1 HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. SZEPTEMBER 13., KEDD 7 Uraim, az elvtársak szeme nem sül ki Történt egyszer valamely kötelező irodalom olvasása közben, hogy remek sztorira találtam. A példabeszéd részint a szükségletek szerinti elosztás kommunista álmáról szólt, részint a kommunista erkölcsre szolgált jó példával. Rudas László elvtárs magyarázta hallgatóságának, hogy milyen jó lesz, ha eljő a kommunizmus, mert akkor mindenki kap a nagy közös vagyonból mindent, amire csak szüksége van. Egy maradi hölgy megkérdezte, bundát is kap-e. Kap, biztatta közösségivé válásra Rudas. A hölgy akkor azt kérdezte, ha úgy érzi, két bundára van szüksége, kap-e. Erre Rudas kiszólította az emelvényre, és így szólt: vetkőzzön le az elvtársnő! — A hölgy nem tudott hova lenni, végül, amint lélegzetet kapott, azt mondta, nem teszi. — Miért nem vetkőzik le? — kérdezte Rudas. — Mert szégyellem magam — mondta a hölgy. — Na látja, ezért nem fog egynél több bundát igényelni: szégyell- né, hogy többre vágyik, mint más. Ebből az következnék, hogy mesélhetnékem támad arról az erkölcsről, amelynek mozgatója a szégyen. Nem támad, mivel ez az egész • történet annak következtében idéződön föl bennem, hogy a naiv véresszájú kommunistákat egyszer csak lesöpörték és halott példaképekké tették a véreskezű kommunisták, akik már nem beszéltek szükségletekről, mindenkit megillető jogokról, vagyis egyfajta ál-jogbizton- ságról, hanem munka szerinti elosztásról beszéltek, bár arról alaposabb értekezést senki sem bocsátott közkézre, mit is jelent ez valójában. A marha közpolgár azt hihette, a munka meny- nyiségéről van szó, noha ennek ellentmondtak a torzuló jövedelemarányok. Különösen a borítékon kívüli juttatások esetében. Ami a munka (tessék rá emlékezni: a társadalmi összmunka!) minőségét illeti, hadd ne nevezzem néven, azért állunk így. Tehát az sem lehetett mérce. Amivel a munkát mérték, az volt, hogy miféle (tudományosan: minemű) munka az, amit az ember végez. Vagyis me- lós-e vagy börtönőr. Ez ugyanis nem mindegy, de most eszemben sincs effajta — ha tetszik emlékezni, valós — ellentétpárokat felállítani. A dologhoz kapcsolt kérdés az volt, fontos elvtárs-e az az elvtárs, vagy nem fontos elvtárs. Ebből esetünkben mindössze az következik, hogy a szégyenlős elvtárs szépen hoppon maradt, a szégyentelen pedig jól megszedte magát. Vagyis az a helyzet, hogy az életképesség bizonyos körülmények között a szégyentelenséggel együtt jár. E két fogalom azonban nem az okosság megfelelője. Legfeljebb az ésszerűségé. A természetben is van logika, mégsem a kidőlő fa akar rám zuhanni, ha alatta ácsorgók. Ezt talán jó tudni. Ugyanaz, mint a fecskével, ami nem csinál nyarat, ezzel szemben megérkezik, mielőtt nyár lesz, tehát a nyár tényleg a fecske eljövetele után érkezik meg. Látni való: Rudas László az emberek egyenlőségét hirdette, meglehet, hitt is benne, a fontosak azonban csak abban hittek, hogy a hatalommal járnak az anyagi javak. Ebben igazuk volt, már csak azért is, mert a szocializmus lényege nem az, hogy a munkámmal megkeresem a pénzt, hanem az, hogy akié a hatalom, az oszt a saját pénzéből, vagyis elosztás van. Ennek módja persze a hatalom kizárólagos birtoklása, vagyis a diktatúra. Ez kétféleképpen érhető el: a) fegyverrel, b) csalással. Az előző mostanában nem aktuális, mivel a Birodalom szétesett. Marad az utóbbi. Jó tudni, hogy csalás az is, ha visszaélnek valaki vagy valakik tudatlanságával. Ez a változat nem ütközik feltétlenül a büntetőjogba, lehetséges, hogy csak erkölcsi vétség. Például olyasmi, mintha egy párt mindenfélét ígérne a választási kampányában, azután amikor kérdezik, hogy miért nem tetszik betartani az ígéretet, azt mondaná pofátlanul, hogy más a kampány és más a megszerzett hatalom időszaka. Szóval ez azért nem egészen biztonságos dolog, mivel akit becsaptak, a legközelebbi választások alkalmával úgy dönthet, elege van, ezek levizsgáztak becsületből is, nem csak országvezetésből, lépjenek le. Erre ment ki az, hogy néhai Rudas László esetét elmeséltem. Fogalmam sincs, ő levetkőzött volna-e egy további bunda reményében, vagy nem, de azt tudom, hogy soha sem lesz szükségletek szerinti elosztás. Ha másért nem, hát azért, mert azt is irányítania kellene valakinek, és ez a dolog hatalmi kérdés. Hogy a munkánk hozadé- kából nem tudunk megélni, amikor a karcsúsítást az elosztók számának csökkentésével, vagyis egyéni hatalmuk növelésével kezdik, ténykérdés. Hogy ismét az államot (fedőneve: pótköltségvetés) helyezik az ember, a polgár fölé és elé, amint négy évtizedig, állammonopolizmus, ami közös gyökere a fasizmusnak és a kommunizmusnak. Ehhez van szükség a teljes hatalom birtoklására, vagyis a totalitarizmusra. Az ugyanis kizárja, hogy a hatalmi kérdésekbe a jövőben bárki beleszólhasson. Amint totális egy hatalom, mindenre képes, és mindenhez joga is van. Az alapvető törvények megváltoztatásához ma már rendelkezésre áll a nép által megszavazott 72%-os parlamenti többség. Miután kezdett ciki lenni, hogy a helyi önkormányzat vezetője részese a központi törvényhozásnak, és ezért többszörös pénzt kap a képviselővé is megválasztott polgármester, most választhat, melyik jövedelmét (jövedelmeit) tartja meg. Ezek után hatalmi pozícióból akarják törvény- nyé tenni az egyfordulós helyhatósági választásokat. Tessék figyelni: ha 8-10 önkormányzati képviselőjelölt közül valamelyikük akár csak egyetlen szavazattal többet kap, mint a szavazatok egytizede, máris győztes lesz, ha az Országgyűlés elfogadja a szocialista törvényjavaslatot. De ha csak 5 jelölt van, akkor is elég a szavazatok egyötöde, és az sem lesz érdekes, hány szavazatnak az egyötödéről lesz szó. Nemcsak az lesz, hogy a helyi érdekekért összefogni kész pártok nem tudnak a rész- eredmények ismeretében szövetségre lépni, hanem az is bekövetkezhet, hogy az a polgár, aki menet- közben kapcsol, vagy rájön valamire, ami neki ártalmas, nem korrigálhat. Talán soha többé, mert amint a vörösöké lesz a központi és a helyi törvényhozás, elegendő lesz csupán a pártfegyelemre hivatkozni ahhoz, hogy egyazon pártközpontból vigyék falnak a népet megint. Okosabban, mint valaha: a törvényesség álcája alatt. Azt mondja az MSZP, így olcsóbb lesz. Azt mondom, ne az én bőrömre spóroljanak már megint. Azt mondja a képviselő elvtárs, hogy az emberek (mintha egyébként nem emberekről volna szó) szeretnek a győztes oldalhoz tartozni, ezt a szociológia bizonyítja. Vagyis már csak azért sem érdemes az európai követelményeknek megfelelő törvényt érvényben hagyni, mert annyira hülyék vagyunk, hogy rájuk fogunk szavazni akkor is, ha nem akarunk. Nem kell a választójogi törvény változtatásának szándékát az európai normáknak megfelelően két évvel korábban bejelenteni, mert a győztes oldal immár adott, ők kerülnek hatalomra az önkormányzatokban is, és punktum. Két észrevételem van. 1) Az elvti által említett szociálpszichológiai attitűd egyrészt nem szociológiai (azaz társadalom- tudományi) törvény, másrészt nem a politikai pártokra vonatkozik. 2). Ha nem vette volna észre, sokkal meggyőzőbb — fegyveres — győzelem sem késztette az országot a győztes iránti oltha- tatlan szeretetre. Erről kellő bizonyítékot szolgáltattak az első szabad választások, amikor is a diktatúra minden válfaja ellen szavazott az ország. A szeméremre hivatkozó Rudas László mint ellenpélda jutott eszembe. Kisülne a szeme, ha élne. Szitányi György A nagy kockáztató nozsgay Imre a bürok- A rata-politikusokról, gyarmati kilátásainkról, Saulusról, Magyarország karavánszeráj jelleméről. Akire alig figyelt valaki az idei választások, a nagy ígérgetések évadán, az Pozsgay Imre volt, meg pártja, a Nemzeti Demokrata Szövetség. A múltat állandóan folhány- torgatni Pozsgay szerint is fölösleges, mégis azt kell mondanom, hogy bizony volt idő, mikor lesték a szavát. De hát a jelenkor is hálátlan néha, nemcsak ama szeszélyes utó. Júniusban csöppentem egy számadói ülésébe a pártnak barátom révén, no meg kíváncsi voltam a Pozsgay meg társelnöke, Bíró Zoltán szavaira. Szeptember 5-én ugyanígy utaztam le Szegedre, ahol a város érdeklődő értelmiségének meghívására a Hagi kávéház termében esett meg az előadás és az azt követő faggatózás. Ez a Szeged olyan, hogy nem tud sosem megnyugodni a jelenben, mindig akár az emberek egy része — csinál valamit, amit nem kémek tőle, de közügy, hát vállalja. Lehet, a most már mindegy jegyében említem ezt a találkozót, melyre mint mindenkinek, minden-párton-kívü- linek jogom volt beülni egy kávé mellé és figyelni a szót. Oda és vissza. Pozsgay Imre, a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem politológiatanára többek között arról szólt, hogy részben a gyenge kilátások, nagyrészt viszont némi csömör riasztotta el az egyetemi ifjúságot a politizálástól. Szerinte az 1990-es és a mostani szabad választások között van egy hasonlóság: mindkét alkalommal büntetni akart a választópolgár, ’90-ben a kommunistákat, ’94-ben sorozatos hibái miatt az ó«ta//-kormányt. Ezért nem szabad kárhoztatni a választókat; ám rögzíteni kell a tényeket. „A baj az — mondja Pozsgay —, hogy még mindig szellemi pártokat választottak májusban is, egy pénzemésztő nagy hadjárat után.” Lehet, épp azért fordulnak el a politikától és fordulnak a politikatudományok felé a hallgatók, mert maguk is látják és elvetik azt a ma is eluralkodó politikai dilettáns, bürokrata garnitúrát, amely annyira ismerős. Ha készületlen volt a világ egy ilyen rendszerváltásra, ám legyen készültebb a jövendő. (Lehet már ennyi reményünk?) Pozsgay szerint — az örök érvényű általánosságok egyike ez, a nagy igazságok között — a nép úgyis mindent az aktuális kormányon kér számon. Igen, bólintunk, majdnem tehetetlenül, és arra gondolunk, hogy vajon valóban csak a leválasztással tud büntetni és valóban csak a megbízatás lejártával a választó? Legjobb tudomásom szerint a demokrácia egyik ismérve, hogy menet közben is születhet döntés, ha kegyvesztetté válik a kormány és bizalmatlanná a nép. Márpedig a nép szegény és nyugtalan, kiábrándult és kilátástalan, miközben új és régi gaz- .dagok adnak-vesznek Magyarországon mindent. Vajon volt-e alkalma elmondani Pozsgaynak a kampány idején, hogy új gyarmati sors leselkedik ránk, és ezért nem az idegen tőke a hibás? Annak az a dolga és természete, hogy hódítson, ám mi nem vagyunk fölkészülve sem a mértékletes befogadásra, sem annak helyettesítésére. Sosem mindegy, hát beszélgessünk két pocskondiázó választás között! Az csak természetes, hogy a nagy kockáztató Pozsgay szól Szegeden az emberek változhatósá- gáról is. Ő hisz a flexibilitásban — ő ne hinne?! „De úgy változzék meg az ember, hogy kockáztasson maga is. Ne azért változzék meg az ember, hogy elkerülje önös érdekből a kockázatot. ” Értünk a szóból. Különösen, ha arra emlékeztet az előadó, hogy sosem Saulus bűneit, hanem a Paulussá vált Saulus tetteit, Pál apostol leveleit sorolják. Meg nem kerülhető kérdésre válaszol Pozsgay Imre, és valóban minden panasz nélkül, csak „kifelé” figyelmeztetőként és emlékeztetőként mondja, hogy amíg a baszkok, írek, délszlávok és más elnyomott kisebbségek robbantgattak, gyilkoltak eszeveszetten, a magyarok sosem tették ezt Trianon óta, Magyar- ország és a magyar nemzet földarabolása óta. Nagy szó. Jó, ha valaki elmondja ezt is akkor — így, két választás között —, mikor szomszédaink az „európai békét féltik tőlünk, akik a leglehetetlenebb vádak és történések közepette is csak segítünk, befogadunk, hallgatunk, még tiltakozni sincs mer- szünk. Pozsgay szerint lassan karavánszeráj lesz Magyarország. V an elég veszteségünk, ne soroljuk azok közé Pozsgay Imrét. Hogy mi lészen a pártjukkal, az az ő dolguk. Egy embert hallgattunk, szívesen és sokan. Megérte. Aztán hogy neki megérte-e az a sok kockázat 1982 óta, azt tudni véljük, s a többi szintén az Ő dolga. Egyelőre az unokáival dicsekszik jó szívvel, és ugyanazzal a jól ismert mosollyal, amelyet ismerünk a legkeserűbb óráiból is. Czegő Zoltán
