Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-10 / 212. szám
§ PEST MEGYE! HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. SZEPTEMBER 10.. SZOMBAT 7 Fábián Gyula Karóval és adóval M ióta eszmélek, számomra mindig a falu volt a szilárd föld, benne az emberek, akik segítettek eligazodni e világ gondjainak megismerésében. A falu hangulata, világa volt a meghatározó talaj, amelyen állva látni lehetett kibontakozását, vagy befelé menekülését,. mert itt egyvégté- ben a falut érték a legsúlyosabb próbák, s azokat csak erős lélekkel lehetett elhordozni. Nézegetem a történelmi térképeket. A török a falvakat dúlta szívesen ott kevesebb volt a fegyver, -hogy visszarettenjen. Az osztrák hadak a falvakat égették előszeretettel, a szalmatető vagy a nád köny- nyebben tüzet fogott, a győzelem mámora olcsón volt megszerezhető, vitézi tetteiket a nép siratta, jajszavuk, panaszuk nem hallatszott messze, nem tartották számon vesztüket nádorok, országbírók, csak parasztok voltak. A legsúlyosabb és legérzékenyebb csapást mégis 1945—1990 között szenvedték velünk együtt, de ennek számadását sem volt szabad elkészíteni, s ezzel az elmúlt négy esztendő is adós maradt. Minden „jóindulatú félremagyarázást” megelőzően előrebocsátom, az orosz vagy a román parasztság, egyetemben a többi kelet-közép-európai kis népekkel, ugyanúgy vesztese a szocializmusnak hazudott terrornak, de a magunkét közelebbről és mélyebbről tragiku- sabbnak látom. A háború alatt kétszer rabolták ki a magyar falvakat, egyszer a németek, egyszer, de ez az egyszer esztendőkig tartott, a megszálló oroszok. Voltak községek, ahol a háromszázas tehéncsordából három maradt, lovaknak hírmondójuk sem volt, és titokban lopva laktak jól az embe- * rek még hajában főtt krumplival is. Ilyen sanyarú állapotok között köszöntött be a földosztás, szoros összefüggésben a meghirdetett hazug osztályharccal, amely kifejezetten a paraszti táradalom megosztásának sátáni módszere volt, elméletében hazug, tartalmában — módszerében —, végrehajtásában nemzetellenes, hiszen a magyarság utolsó menedékét, a falut akarta (irtózatos sikerekkel) felszámolni. A támadás egyetemes volt. Vesszenek az egyházak a velük szoros szövetségben élő faluközösségekkel, gazdakörök, olvasókörök, egyletek, dalárdák, hagyományaikat féltő kis csoportok, ezek voltak a megbújó osztályellenség gócai, feké- lyes fészkei. Rákosiék találmánya: harc a kulákok ellen Meg kellett mesterségesen bontani a falvak egységét, s ennek leghatásosabb fegyvere volt a rettentés. Harc a kulák- ság ellen. Ilyen réteg magyar viszonyok között nem létezett. Rákosi és különítményesei feltalálták. Ezrével hurcolták el különböző büntetőtáborokba a községek legkiválóbb gazdáit, s amikor a lapátot-ásót a kezükbe adták a vezénylő pribékek, elharsogták: úgy fogjátok kezetekbe ezeket a szerszámokat. hogy ezzel ássátok meg a sírotokat is, mert innen élve nem szabadultok! (Akik esetleg kételkednek mindezekben, ajánlom keressék föl a még élő tanúkat.) Egy családból egy áldozat elegendő' Ültünk szőlőszomszédommal a pince előtt, hallgatom az idők szenvedő szereplőjét. „Édesapám jó gazdaember volt. Megjött a háborúból, és a kirabolt otthonunk semmijéből gazdaságot teremtett. Száz kilométerekről, az Alföldről hozott állatot. Nekünk az elvtársak nem hagytak semmit. ’49—50-re kicsit újra megem- beresedtünk. Tudod, a polgárember akkor érzi magát igazán embernek, ha megvan neki, ami egy gazdaságot embereik Jószágja, lova, szekere, húsért nem a székbe jár, hiszen azért épített kamrát és pincét is, ne egerek vagy békák uralják, hanem tele legyen belevalóval. Ahogy egy kicsit megint bizodalmasabb lett az élet, megkezdődött a zaklatás. Beszolgáltatás. Odáig jutottunk, merthogy apám tartozni sohasem tudott, nekem kellett kiforogni a házból a városig, kapa-kasza helyett ki kellett tanuljam a sofőrséget, hogy egy héten egyszer kenyeret vigyek a szüleimnek. Értette ezt valaki is? ’53-ban megenyhült valamelyest a nyomás. Persze csak ideig-óráig tartott, aztán ott folytatták a szövetkezeti agitálok, ahol abbahagyták. Mégis kihúztuk a forradalomig. Apám nem lépett. Bálvány ember volt, tölgyfánál keményebb. ’59-ig megint eltelt három esztendő. Boldogultunk, hazajöhettem. Akkor ismét sorra került édesapám. Azt mondták, ő áll az omlás útjában. Ha elmozdul, megindul mind a többi. »Én akkor is megállva maradok« — mondta ki a legfeketébb szavakat. Másnap érte jöttek Nekünk azt színezték, elviszik, megmutatják neki a sok jót, lássa a, maga szemével. Eltelt két nap, három, nem jött. Érdeklődjek már, biztatott anyám és én mentem a tanácshoz. »Mit tudjuk mi, hol járkálnak, várjak türelemmel!?« Nyolc nap múltán hozták vissza. Nagyon nagyon szomorú és szótlan volt. Nehezebben járt, nagy fájdalmai lehettek, de nem panaszkodott. A különös csak az volt, végigjárt mindent, de csak egyedül. Ide is kijött a szőlőbe. Semmihez nem nyúlt, csak csendesen szemlélődött. Két napra hazajövetele után meghalt. A község orvosa boncolást kért volna a kórháztól, megtiltották. Azonnal temessük el! Megszoktuk, hogy a parasztnak osztott parancsot teljesíteni kell, különben jön a bűnhődés. Egy szóval, mi magunk, a család sem tudhattuk meg, mi okozta váratlan halálát. Csak sejtettük. Nagy verések, belső vérzés, ő szenvedte, mert minket féltett, még több bajunk támad. Magával vitte a titkot, a fájdalmat, meg annak a gyilkos világnak a gazemberségét. Egy hétre a temetés után, egy szó nélkül beszövetkezett az egész- falu az egy akolba, egymagámat kivéve. mert azt fogadtam magamba: inkább apám után megyek, de ezeknek nem alázom meg magamat. (Remeg a kezében a pohár, s keze fejével eltörli a szemsarokból előremegett könnyeket, mielőtt befejezi.) Voltak, akik a végtisztesség- adásra nem mertek kijönni. És voltak, akiket kirendeltek, de azok nem szégyenlették, hogy ott kellett lépkedjenek az igazán gyászolók között, fegyverrel, megbízatásból, mondd, hát mivé tudták aljasítani ezeket a szolgákat Kádár parancs- osztogatói? Mutogattak aztán a hátam megett ujjal, no ez volna az, akit nem tudtunk betömi a tsz-be. Csak hát úgy gondolták, egy családból egy áldozat mégis elegendő. Mert lettek apám után mások, akik maguk tépték el a fonalat, tizennégy halottja lett a kolhoznak csak itt, ebben a három völgyet magának tudó kis faluban, de mennyi volt az országban!?” Még ma jegyiünk tervkölcsönt Nem tudom, mert ezt sem néztük meg tüzetesebben, van-e áldozatok nélküli magyar parasztcsalád, akiknek földet osztanak, majd kolhozba kergetik, földjük volt, elveszik, majd őket is tsz-be kényszerítik, büntetőszázadba osztják be gyerekeiket, mert jó gazda volt apjuk-anyjuk, minden módon megalázzák falu előtt, ország előtt tartásukért, becsületükért százezreiket, mert az élet szabta ősi törvényekhez ragaszkodtak, mert oda tartoztak, ahová születtek. Mint riasztó emlékkép nyoma- kodik elő a múltból a leírás, amikor titokban hozzám küldött levélben írják meg: ful- lasztó nyárba, kályhában égő tűz mellett egy nagy asztal körül jártatták, mint lovakat az embereket, és a senki fia párttitkár ingre vetkőzve csapkodta az íróasztalát egy pálcával, az emberek meg mondták ahogy léptek: még ma jegyiünk tervkölcsönt. A nagy díszmenetet szemével kísérte a kirendelt ávó, valakinek eszébe ne jusson kitárolni a jártatás- ból. Mentették ezeket a cselekedeteket a nagy falut ismerő ideológusok (kávéházi legyeken kívül más házi állatot csak rajzban, képben, filmben láttak), túlzásoknak, túlkapásoknak, eszmei tévedéseknek, túlbuzgóságoknak, csak az igazságot sikerüljön elrejtegetni: így folyt a parasztság tudatos felszámolása, amely egyben a magyarságmegsemmisítést is jelentette. Az utolsó órákban következett a világtörténelmi fordulat 1989-ben, amelynek jelentőségét most megújult erővel igyekeznek kisebbíteni a baloldalon felsorakozott politikusok, de történelemhamisítást hiába erőltetnek az alávalósá- gokat évtizedeken át elhallgató, csúcstartó sajtó jóvoltából, az erős lélekkel bíró, most szenvedő tömeg nem hagyja magát újra félrevezetni. Különösen a falu nem! A nagy szakértők „reformintézkedése” Hitemet arra alapozom, hogy most hallgat a falu. Hallgat, figyel, vár. Harsog a rádió, szórja félreinformáló tudósításait a televízió, hazudnak az újságok. A hírek így szűrődnek az emberekben: készüljünk ismét minden rosszra. Minden drágább lesz, mindent emelnek (míg bele nem szakadnak). Csakhogy ezeket a rossz híreket egytől egyig azok hirdetik, akiktől azelőtt is minden baj származott. „Hathatós eszközökkel támogatjuk a mezőgazdaságot” — fogadták néhány nappal ezelőtt az ígéretet. Megkérdeztem a félve újrakezdő gazdákat: mit tartanak a hathatós eszközökről? Megmondták. Doronggal és adóval. Ezt kaptuk Rákositól, Kádártól, vajon mit várjunk azoktól, akik a termelőszövetkezetek támogatását tekintik elsőnek? A mező- gazdaság ismét hátraszorul. Mindent emelnek, közben sertéseket hoznak külföldről. Ma sincs megoldva a felvásárlás: egy mázsa búza 800 forint, egy kiló kenyér 60 forint. Ez a nagy szakértők reformintézkedése. Szorítanak, nyomnak a megsemmisülés alá. Hát akkor honnan veszem a hitet, a bizakodást, hogy erős lélek van bennünk és minden ránk szabadult vétek ellenében mégis lehet itt újból is élet? Elkezdődött egymás keresése. A falu legnagyobb magá- rahagyatottságában keresi, és hiszem, hogy meg is találja az együttes kikapaszkodás, az elhagyott boldogulás szálait. Már nem lehet soha többé tiltott hely a templom, és egyre több lelkipásztor bátorodik meg, elhessegetve azért a még ma is jelentkező félelemkeltéseket. Az új gazdák megint csak erőre kapnak. Megélhetés lesz jószágot nevelni, földet művelni. Bár az úgynevezett korszerű községépítés kiszorította a jószág helyét az udvarokból, lassan megtalálják az új megoldásokat és nem ólakban, összetákolt rozzant akolokban nevelődik a lábasjószág, de a kor tervezte istállókban. méltóbb körülmények között. Nagy-nagy átalakulás indult, és minden ördögi praktika sem tudja leszorítani a falút az élni akarás színteréről. A falu figyel, hallgat, emlékezik Kivirágzóban az új gazdaszemlélet, mely önmagát fogja kiforrni minden Liszenkók, Micsurinok, meg hű magyar majmolöi ellenére is. A visz- szatartó erő sokfelé a méltatlanná tett pedagógusok ijedt és tájékozódni alig merészelő serege, akik egyek voltak régen falujukkal, míg a megosztás kegyetlen korbácsa szembe nem fordította sokukat éppen azokkal, akiket rájuk bízott élet, hivatás, küldetés, becsület és embertisztelet. A mesterséges szakadékot, mit egykor a különválasztás idézett elő — ők is nadrágos emberek lettek szemben csizmás szülőikkel —, másfél emberöltő alatt új szakadékká mélyítette a mindenható párt, amelynek elsődleges célja volt minden bizalmat szétszaggatni, kit-kit a másik ellen fordítani, így volt biztos a hatalom megtartása. Felbomlóban a hazugságvár erős bástyája, összedűlőben a valamikori- eget ostromló erőssége. Hiába más még a látszat. Az emberek nem nézik, nem hallgatják olyan hűségesen a hazugságládákat, elfogyott a hi- tetés igéje, csalódtak a nagy szakértőkben, akik minden nappal súlyosbítják az életüket, ijesztik, rémítik a tájékozatlanokat. De ide soha többé semmiféle idegen hadsereget nem tudnak behívni — pedig még megvannak a mesterei a nagy behívogatásnak —, és ha a kiszámíthatatlan történelmi előremozdulás hatalmas rögöt vetett is — a szociálli- berálisok győzelme nyomán — az egységes kibontakozás elé, azt is elgörgetjük az útból, csak az erős hit még ne apadjon bennünk, szívünk buzgalma meg ne kérgesed- jék. A falu hallgat, figyel, vár és ismét emlékezik. A riogatok szavát már kétkedéssel fogadják, mert aki csak rosszat, nehézséget,, bajt-bánatot hirdet, az a múltból maradt visz- sza, s hiába erőlködik már, soha nem a holnap szavát mondja, s előbb-utóbb elsüly- lyed a tegnap sarában, ahonnan kikelt. A bennünk szunnyadó lelki erőt pedig a hit táplálja, az pedig tudjuk, a poklok kapuit is kiforgathatja. Mindezekhez jó segítség a népi bölcsesség, amely azt bizonyítja: karóval és adóval meg lehet ideig-óráig félemlíteni a népet, de legyőzni többé nem lehet soha!
