Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-06 / 183. szám

i PEST MEG YEI HÍRLA P LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 6., SZOMBAT J3 Szuronyrohammal Sztálin-orgonák ellen? nek élvezet lehet így kormá­nyozni. Egyébként „ügye­sen” csinálják: nem mond­ják, csak megteremtik a ne­kik megfelelő körülménye­ket... Az utóbbi hónapokban a két megmaradt ellenzéki új­ságban, az Új Magyaror­szágban és a Pest Megyei Hírlapban mind több cikk foglalkozik a hazai „kisebb­ség”, vagyis a választáso­kon vesztes tábor helyzeté­vel, problémáival. Egyetér­tek például Fábián Gyula írásával (PMH., július 13.), amely arról szól, hogy egy darabig még lehet írni egy­két lapba, így addig lesz fó­ruma a választásokon ki­sebbségben maradt népi, nemzeti és keresztény szel­lemű rétegeknek. (...) De hamarosan eljön az idő, amikor a népi, nemzeti és keresztény pártok képvise­lői már a parlamenti ülése­ken is csak mind gyéreb­ben mondhatják el a véle­ményüket, mert a szabá­lyok így írják elő... Aztán még e felszólalásokból is egyre kevesebbet hallha­tunk majd, mert a televízió „véletlenül” éppen nem közvetíti ezeket. No meg a sajtó, az már nem is lesz. Mert szinte már most sincs. Sértő szándék nélkül elmondhatjuk, hogy a 20-30 (vagy akár 80) ezer példányban megjelenő la­pok nem is jutnak el a la­kosság 80-90 százaléká­hoz. Falvak, kisvárosok egész sorában nemhogy nem olvassák ezeket a lapo­kat, de még csak nem is hallottak róluk. Családtagjaink többsége kisvárosokban él. A Tor- gyán-féle gyűlésekre épp­úgy nem mertek elmenni az emberek, mint a MIÉP fóru­maira. Idegen emberek fényképeztek ott. Mit lehet tudni?- Régen rossz, ha már ilyen magas fokra hágott a félelem... Némaság, féle­lem, kussolás mindenütt... A 72 százalékos többség­Vannak, akik azt mond­ják, nem szabad hagyni, amit ma velünk művelnek, harcolni kell, mindhalálig. Ahogyan a Szabad Európa Rádión keresztül Amerika is biztatta a magyarokat 1956-ban -— aztán pedig se­gélyt adtak évekig a kom­munizmusnak, hogy minél tovább fennmaradjon... Kérdés: kell-e harcolni az ellen, ami ma van? Kellő „fegyverek nélkül, szurony­rohammal a Sztálin-orgo­nák ellen... Végig kell-e ját­szani ezt a szégyenletes játé­kot, amit most művelnek ve­lünk, mint macska az egér­rel? Tévedés azt hinni ugyanis, hogy e gigászi har­cokról az ország többsége egyáltalán tudni fog. így kár is erőlködni, a parlamen­ten kívülieknek éppúgy, mint a volt kormánypártok maradék képviselőinek. A két és fél millió szava­zatot elnyert koalíció nem törődik vele, hogy a 10 mil­liós országnak 8 és fél milli­ós szavazótábora van, a fennmaradó 6 és fél milliót nem veszi tudomásul, lehen- gerli, kicsúfolja, becsapja, félrevezeti... Ilyen helyzet­ben nekünk félre kell áll­nunk, s nem szuronyroha­mokra meg elvérzésekre van szükség... Átmenetileg minden újsá­got, ami népi, nemzeti és ke­resztény elkötelezettségű, be kell szüntetni. Az ellen­zéknek nem szabad statisz­tálni az új rendeletekhez, törvényekhez, az áremelé­sekhez, a gyes és a gyed, az oktatási törvény, nemzeti alaptanterv megváltoztatásá­hoz. Szavazáskor ki kell vo­nulni vagy el se kell menni a szavazásra. Csak így éb­redhet fel a magyar nép. A televízióban nem is közvetí­tett parlamenti hozzászólá­sokkal és a 20—90 ezres példányszámú sajtóval úgy sem lehet 10 millió embert meggyőzni véleményének ellenkezőjéről. Ennek a népnek a min­HISTÓRIA dennapi politika következ­ményeit érezve (áremelke­dések és különböző intéz­kedések stb.) rá kell ébred­nie, hogy becsapta önma­gát, vagy inkább behúzták a csőbe, félrevezették... S ha a nép rádöbbent erre, akkor szabad újra megszó­lalnunk. Ha naponta siránkozunk, sebeinket nyaldossuk, az csak tovább rontja a helyze­tünket. Vesztes csatában a trombitákkal (amíg még vannak trombiták!) idejé­ben kell visszakozót fújni, amíg a maradék hadsereg nem pusztul el teljesen. Visszavonulni és szerve­ződni... S aztán, „amikor a keservek lőporához ér...” (ugye, milyen régen megír­ták), akkor kell ismét meg­szólalni, cselekedni... Kérem, ezt írják meg, amíg még lehet... Fábián István hazalátogató, itt nyaraló magyar U.i.: Mit akarunk olyan ’56-osokkal (én is az va­gyok), akik öten ötfelé húz­nak? Lásd az öt ismert veze­tőt, még egymással sem tud­nak szót érteni. * Megértjük az egykor kül­földre menekült honfitár­sunk féltő aggodalmát és ke­serűségét. Bizonyára nem lehet neki sem szívderítő ha­zánk mai állapota. Mint haj­dani ’56-os, biztosan ő sem ezért harcolt annak idején, s nem ebben reménykedett, amikor a ’80-as évek végén elkezdődtek nálunk a válto­zások. .. Mindenesetre köszönjük el­gondolkodtató levelét, mely nemcsak hazája iránti szerete- téről és fájdalmáról tanúsko­dik, de jó helyzetfelismerésé­ről, éleslátásáról és időnként mély bölcsességéről is. Ez utóbbi még akkor is igaz, ha levélírónk némely tanácsa, ja­vaslata minden bizonnyal sok olvasónkat készteti majd vitá­ra, sőt válaszra. Akárcsak a szerkesztőt is, aki következő számunkban válaszol majd a levélíró bennünket is megszó­lító gondolataira és javaslata­ira. (A szerk.) A honfoglaló magyarok (XXI.) Farkasfejű szörnyeteg nagy szárnyakkal Az öv a teljes jogú szabad ember méltóságának jelölő­je, s nem pusztán viselőjé­nek tetszése, hanem rangja és társadalmi helyzete sze­rint egyszerűbb vagy dí­szesebb. A rangosabbaknál a jellegzetes keleti s egyik végével oldalt térdig lefüggő fegyverövet véretekkel bon­tották, és az övveretek fém­anyaga, arany, ezüst vagy bronz volta, sűrűsége, nagy­sága és díszítettsége tükröz­te, hogy viselője a társadal­mi ranglétra milyen fokán áll. Az ékes bizánci viseletre még a késő középkor száza­daiban is jellemző ez az öv­fajta, amely az ábrázoláso­kon a brokátkaftánt körülfo­gó fémpántként hat. Az azo­nos ihletésű, de nagy változa­tosságban megkomponált öv­veretek legtöbbje egy-egy palmettacsokrot mintáz, oly­kor csak a veret körvonalai­ban, de legtöbbször az öntött díszítményben is, amelyet a legszebb övékén utólagos öt­vösmunkával is finomítottak. A díszes fegyveröv hor­dozta az előkelő férfi fegyve­reit, rangjához méltón ékesí­tett szablyáját és tarsolyát. A tarsoly, amelyben a tűz- szerszámot és más apró kész­ségeket tartották, még az öv­nél is inkább jelezte viselője rangját. A tarsoly textilből vagy bőrből készült, s előlap­jának széles felületét hímzés­sel, rátétdíszekkel, gyön­gyökkel, rojtozással, illetve a bőrből készültekét dombo­rítással, forró poncok beütö- getésével, színes befűzések­kel, intarziával díszítették. A bőrből készült tarsolyok merevebb fedőlapja arra is alkalmas volt, hogy a közép­ső bújtató köré (Bodrogszer- dahely), esetleg a négy sa­rokba is (Újfehértó) fémdí­szeket erősítsenek; keleten is igen elterjedt a tarsolyok­nak ez a veretes fajtája. Ä fe­dőlap vereteit egyre inkább halmozták, s olyan darab is ismeretes, amelyen a vere­tek már csaknem egymásba érnek, s közöttük alig marad szabad bőrfelület (Buda­des épp a honfoglalás tdejen jutott el kiteljesedéséhez, amikor a legelőkelőbbek tar­solyait a korábbi öntött vere­tek helyett az egész fedőla­pot beborító nemesfémle­mezzel díszítették. A vé­kony, könnyebben munkál­ható ezüstlemezt finom, egyedi rajzolattal töltötték meg, és minden részletét aprólékos gondossággal dol­gozták ki. Ezek a tarsoly le-- mezek olyannyira jellemzők a honfoglaló magyarok ha­gyatékára, hogy egész művé­szetüket a tarsolylemezek művészeti körének nevezik, s joggal, mert ezek az ötvös­remekek sajátosan a honfog­laló magyarok viseleti tár­gyai. A Kárpát-medencéből ed­dig húsz darabot ismerünk, s a néhány díszítetlen vagy egyszerűbb lemezt leszámít­va mind más-más, nagy rajz­készségről, ötletességről, szerkesztési találékonyság­ról és technikai tudásról ta­núskodó páratlan ötvösmun­ka. Ha elemeire bontjuk gaz­dag és bonyolult mintázatu­kat, a legtöbb lemezen felis­merhetjük a korábbi textil- és bőrtarsolyok díszítési el­veit. A szőtt és hímzett min­ták komponálását idézik a végtelenül tovaszőhető pal- mettahálók (Galgóc, Bodrog- vécs, Bana), sőt az egyik da­rab (Szolyva) felső szegélyé­re fémbe öntött bojtsort il­lesztettek, szinte már fölösle­ges díszítményül. Egy mási­kon (Eperjeske) a függőle­ges, hosszanti csík a zárószíj képzetét kelti, s ismét má­sutt (Fehéregyháza) az egy­kori záróveretet idézi a le­mez közepére szerkesztett négyszögű díszítmény. A központos szerkesztésű min­ták középpontjába (Fehér­egyháza) és négy sarkába (Ecsegfalva) olykor ékköve­ket illesztettek, s egyik leg­szebb lemezünkön (Szol- nok-Strázsahalom) a mintá­zatnak ezt az öt pontját erős dudorral hangsúlyozták. Az egyedi tervezésű és egymás­tól nagyon eltérő lemezek közül is minden tekintetben kiválik a bezdédi tarsolyle­mez, amely a pogány és ke­resztény mitológia azonos értékű jelképeit, azaz az élet­fát és az Ur keresztjét egy­aránt ismerő megrendelőről vagy művészről tanúskodik. Az életfát és az annak bok­rán magasodó keresztet ágas­kodva közrefogó állatpár egyikében a színpompás szasszanida selyemszövetek­ről, bizánci kelmékről is­mert pávasárkányt (sen- murv) fedezhetjük fel: ku­tya- vagy farkasfejű szörnye­teg ez, két kormos mancs­csal, nagy szárnyakkal és szétterülő pávafarokkal. Me­sés lény a másik állatalak is, négylábú, szárnyas egyszar­vú, fölcsapott farokkal. A magyarság előző szállásterü­letén nincsenek tarsolyleme­zek, s ez is bizonyítja, hogy a honfoglalás idején új vo­nás a tarsolyok lemezzel való fedése. Egyre több tar­solylemezről igazolható is, hogy helyben készült dara­bok. Kereskedelmi úton nem is juthattak hozzájuk, hiszen a kor kelet-európai kereskedelmi központjaiból sem ismertek. Az egyetlen külföldi rokon darab, amely a bezdédi tarsolylemez min­tájával mutat kapcsolatot, cseremisz (mari) földön ke­rült elő (Szemjonovo — ré­gebben Vorovatkino — fa­lu, Veszelov tanyája mellett). Az előkelő férfi övén ékes, lemezes tarsolyán kí­vül drágamívű szablyája füg­gött, amelyet ugyanúgy, mint az övét és a tarsolyle­mezt, viselőjének méltósága szerint díszítettek. Önmagá­ban is rangjelző tárgy volt, csak a társadalom előkelői, a csapattestek vezetői hord­ták, az egyszerű harcosok csak íjjal és nyíllal voltak felszerelve. Valamennyi szablya egyazon mintára ké­szült; a markolat, az ellenző és a hüvely — főként a szíj- tartófülek — díszítését azon­ban változatossá igyekeztek tenni, és még az egyszerűbb darabokat is egyedi módon díszítették. ( Folytatjuk) Dienes István V. István király halála Csepel szigetén V. István rövid ideig, mindössze két évig uralkodott, igaz, ifjabb királyként már atyja, IV. Béla életében is komoly hatalom összpontosult a kezében, így nem minden tapasztalat nélkül lépett trónra. Az idősebb és fiatalabb király között azonban sokszor volt össze­tűzés, eltérő természetük és politikai felfogásuk kü­lönbözősége fegyveres összecsapásig fajult. 1270-ben trónra lépve nagy energiával vette kézbe az ország irányítását, komoly eredményeket azon­ban — az idő rövidsége miatt — nem érhetett el. Legfőbb tette az ország új külpolitikai irányvonalá­nak kijelölése volt, Szakított apja csehbarát politiká­jával, az oroszokkal sem kötött szövetséget, hanem Itálu.íval főzte szorosra az ország kapcsolatait Ő fek­tette le annak a külpolitikának első elemeit ame­lyek a következő században, az Anjouk idején vál­tak meghatározóvá; maguk az Anjouk is az ő házas­sági politikájának köszönhetően kerültek trónra Ma­gyarországon: leányát, Máriát a nápolyi király fiá­val házasította össze. Erős kézzel próbálta a királyi hatalmat megszilárdítani, de számos jele volt akkor már a tartományurak önállósodási próbálkozásai­nak, az anarchiának, mely majd fia és utóda, Kun László alatt csaknem romba döntötte az országot. Az uralkodó 1272 nyarán hirtelen megbetegedett • épp akkor, amikor fiát Joachim bán elrabolta, és csapatai megpróbálták László herceget kiszabadíta­ni. V. István Csepel-szigeti kastélyába vitette magát, és itt érte a halál 1272. augusztus 6-án. Pogány György Slttllwtjr t.fcpmu Ml ttmtrtti, 2Df ffptrm t ti« rm ttu ríni no fltt tut ttonmt figtnt , hét vezér a Képes Krónikából est-Farkasrét). Ez a fejlő-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom