Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-03 / 180. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 3., SZERDA 13 Országos terjesztésű a Pest Megyei Hírlap A panaszosoknak igazuk volt PEST MEGYEI HÍRLAP Vödrös Attila főszerkesztő úr részére Tisztelt Vödrös Úr! A Pest Megyei Hírlap 1994. VII. 27-i számában megjelent Kiss Béláné és Kiss Béla pázmándi olvasók panaszát kivizsgáltattam. A panaszosok részére írt levelem másolatát szíves tájé­koztatás céljából megküldöm. Egyben jelzem, hogy intéz­kedtem igazgatóságunk vala­mennyi hivatala felé, hogy a Pest Megyei Hírlapra — mint országosan terjesztett napilapra — Pest megyén kí­vül minden, az igazgatóság­hoz tartozó postahivatalban vegyék fel az előfizetést. Tisztelettel: Szathmári Géza igazgató * * * KISS BÉLÁNÉ Pázmánd Tisztelt Kiss Béláné!, A Főszerkesztő Úrnak írt levelükben jelzett panaszt ki­vizsgáltattam, és megállapí­tottam, hogy a hibát a páz­mándi postahivatal követte el akkor, amikor a postahiva­tal az Ön előfizetését a Pest Megyei Hírlapra nem vette fel, illetve csak címzett nyomtatványként akarta azt kézbesíteni. A hivatal nem vette figye­lembe az 1994. július 1-től érvényben lévő Előfizetési Hírlapjegyzéket, amely sze­rint a Pest Megyei Hírlap or­szágos terjesztésű napilap. A hivatal a Pest Megyei Hír­lap előfizetésének felvétele esetében úgy járt el, mint az országban megjelenő többi megyei lap előfizetőinek fel­vételével, azaz úgy. gondol­ta, hogy ezt is csak a Helir- nél lehet megrendelni, és ab­ban az esetben címszalag alatt kapja az előfizető. Mentségére szolgáljon, hogy a Pest Megyei Hírlapra vonatkozóan csak július 1-től van érvényben ez a le­hetőség, és korábban ilyen eset a hivatal gyakorlatában megyei lapok tekintetében nem fordult elő. A hibát elkövető postai dolgozót szigorú figyelmez­tetésben részesítettem. Tudomásom szerint a pos­tahivatal dolgozói felkeres­ték Önöket és augusztus 1-től felvették a Pest Me­gyei Hírlap előfizetői sorába. Remélem, hogy a jövőben hasonló eset nem fordul elő. A posta által okozott kelle­metlenségért szíves elnézé­sét kérem. Üdvözlettel: Szathmári Géza igazgató * BALTÁSI NÁNDOR Pusztaszabolcs A Pest Megyei Hírlapban megjelent panaszát megvizs­gáltam és annak alapján az alábbiakban tájékoztatom. Megállapítottam, hogy a hibát a dunaújvárosi postahi­vatal követte el, amikor hely­telenül korrigálta a puszta­szabolcsi hivatal intézkedé­sét. A dunaújvárosi hivatal fi­gyelmen kívül hagyta az 1994. július 1-től érvényben lévő Előfizetési Hírlapjegyzé­ket, amely szerint a Pest Me­gyei Hírlap országos teijeszté- sű napilap. A hivatal a Pest Megyei Hírlap előfizetése ese­tében úgy járt el, mint az or­szágban megjelenő többi me­gyei lap előfizetőinek felvéte­lével, azaz úgy gondolta, hogy ezt is csak a Helimél le­het megrendelni, és abban az esetben címszalag alatt kapja a lapot az előfizető. A hibát elkövető Postai dol­gozót szigorú figyelmeztetés­ben részesítettem. Tudomáson szerint a posta dolgozói megtették a szüksé­ges intézkedést, hogy Ön a jö­vőben a Pest Megyei Hírlap előfizetője lehessen és a lapot a megjelenés napján megkap­ja­Remélem, hogy a jövőben hasonló eset nem fordul elő. A posta által okozott kelle­metlenségért szíves elnézé­sét kérem. Üdvözlettel: Szathmári Géza igazgató Miért lennék én nacionalista? Tisztelt és egyetlen olvasha­tó napilap szerkesztői és írói! Paizs Tibor véleménye a „Nemzeti tájékozatlan- ság”-ról mindenben meg­egyezik a tapasztalataim­mal. A Nemzeti Tájékoztatási Iroda nem töltötte be szere­pét még az alatt a kicsi idő alatt sem, amelyben léte­zett. Sajnos a szomszédos Ausztriában élő testvéreim sincsenek kellően tájéko­zódva az itthoni esemé­nyekről, pedig ott még a té­vét és a rádiót is hallgathat­nák. A tengerentúl pedig jó­formán csak felszínek és „idegenszívű” tájékoztatás létezik. Mint ahogy mindent ké­sőn kezdett el az első szaba­don választott kormány, ezt is. És ami a legszeren­csétlenebb, nem támaszko­dott a „művelt” (művel­tebb) értelmiségre sem. A Nemzeti Tájékoztatási Irodának politikától és pár­HISTÓRIA toktól mentesnek kellene lennie, és minden kormány alatt ugyanazt a valódi tör­ténelmen alapuló informá­ciós anyagokat kellene ter­jesztenie, igaz szívvel. Min­den határátkelőnél szóró­anyagot, ismertetőket kelle­ne adni arról, hogy hol, mit találhat még a hazánkba lá­togató, és ugyanezeket kel­lene adni a tőlünk kiutazók kezébe is. Miért lennék én naciona­lista, ha a saját hazámban kimondani merem, hogy magyar vagyok? Ugyanak­kor egy francia, német vagy holland hazafit miért nem illetnek ezzel a vád­dal egy ilyen kijelentés ese­tén? Ne hagyjuk, hogy be­lénk sulykolják ezt a szo­rongást! (...) Most, hogy az expót is meg akarják hiúsítani, még jobban össze kell fog­nunk, hogy megmutathas­suk, milyenek is vagyunk és voltunk. Nehogy a szomszédaink „ismertesse­nek meg” minket a világ­gal! Mészárosné Pálóczy Erzsébet ' Budapest A honfoglaló magyarok (XVIII.) Rejtelmes, felfűzhető csontok A néphagyományból kikö­vetkeztethető, hogy egykor, még az ugor együttélés korá­ban tollas fejdísszel bagoly­nak, illetve agancsokkal szar­vasnak álcázták magukat a sámánok, majd a török né­pekkel való kapcsolat idején megjelenik fejviseletükként a házi marha szarva, amely állat későbbi életmódjuknak, a földműveléssel kiegészült állattartásnak a legfontosabb jószága lett. E későbbi kor­szak vetülete a hiedelmek­ben, hogy a szomszédos vi­dékek táltosai bika vagy cső- dör alakjában viaskodnak egymással a bőségért, a ked­vező időért, a veszedelem el­hárításáért. A táltosbotok díszei hasonlók lehettek á honfoglalás kori anyagban fellelt, csontból faragott, ba­golyfejet, madárfejet mintá­zó botvégekhez. A keleti néprajzi leírások alapján kép­zelhetjük el a magyarok tál­tosainak szertartásait: az egy­re gyorsuló ütemű ének, a dob döngése, a szilaj tánc, a kurjantások, a táltos öltözé­ke, a ruha fémdíszeinek csör­gése és az elfogyasztott hódí­tó italok hatására félönkívü­letbe jutó táltos az álom és a való határán, hitétől megszál­lottan olyan átéléssel és után­zókészséggel tolmácsolta a szellemek üzenetét, hogy a közös ügyben érdekelt részt­vevőket is magával ragadta. A rögtönzött táltosénekek egy vissza-visszatérő sora csendül fel egyes népszoká­sainkhoz kapcsolódó mondó- kák refrénjében: Haj! regö rejtem, ami annyit tesz, Madárfej alakú csont botvég Szabadbattyánból hogy varázsba varázsolom, vagy varázzsal varázsolom. A táltosok feladata volt a rossz szellemek elűzése, ál­dozatok bemutatása a szelle­mek jóindulatának megnye­résére, termékenység- és bő­ségvarázslás, a hadviselés szempontjából baljós és sze­rencsés napok meghatározá­sa, kötés és oldás, halottlá­tás, az elbitangolt jószág, el­tűnt emberek, elrejtett kin­csek felderítése. Mindeze­ken kívül a gyógyítás is, mégpedig nemcsak ráolva­sással, varázsos cselekmé­nyekkel, hanem valóságos sebészi beavatkozással is: ők végezhették a jelképes, csak a felületet érintő és a tényleges, a teljes koponya­csontot' áttörő lékeléseket, amelyek a rossz szellem eltá- voztatását szolgálták. Ugyan­akkor azonban valóságos or­vosként gyógyította e műve­lettel a táltos a harci sérülése­ket, a betegségek okozta vér­zéseket, daganatokat, gyulla­dásokat is. A régészeti leletek, az igénytelen, de kifejezetten a hitélethez kapcsolódó tár­gyak és a művészi értékű da­rabok egyaránt hozzásegíte­nek ahhoz, hogy a magya­rok egykori hitvilágának a táltosképzetkömél rejtettebb vonásait, azaz mind ősi, haló­dó elemeit felderítsük, mind a központi hatalmat szolgá­ló, szervezettségüknek meg­felelő és virágkorát élő, a sá­mánizmusnál fejlettebb val­lási rendszerét felvázoljuk. Jó néhány honfoglalás kori temetőből (Kiszombor, Ti- szaroff, Csongrád, Szob) ke­rülnek elő olyan, gondosan átfúrt, olykor foglalatba is ágyazott (Pilin) rejtelmes ál­latcsontdarabkák, amelyeket nyakba függesztve és övre akasztva viseltek, de ékszer­ként, használati tárgyként semmiképp sem értelmezhe­tők. Főként női és gyermek­sírból ismertek, és általában a közrendűek köréből. E csontok sokfélék: vad-, illet­ve házilúd számycsontja, nyúl lábközépcsontja, na­gyobb ragadozómadár (pusz­tai ölyv) számycsontja, far­kas lábtőcsontja, kutya szem­foga, medve agyarfoga, hal csigolyáinak füzére. E csont­darabkák amulettként való viselése á keleti eredetű né­peknek: az avaroknak, a du­nai és volgai bolgároknak, a szaltovói műveltség népei­nek ősi szellemkultuszát, burját-mongol kifejezéssel élve ongon-kultuszát idézi, amely századunkig élő hit maradt Szibériában. A szibé­riai ongonkultuszt tanulmá­nyozó D. Zelenin szerint a régi népek tudatában már igen ősi időkben elvált az ál­lat szelleme testi burkától, és ezzel a valódi totemizmus bomlásnak indult. A szellem külön életet élhetett marad­ványaiban, lenyúzott bőré­ben és csontjaiban, vagy olyan állat, esetleg ember alakú bábukban, amelyek a szellemek lakhelyéül készül­tek. Előbb csak a totemállat szelleme volt a tisztelet tár­gya, később azonban, az apa­jogú leszármazási rend meg- gyökeresedésével ezek a szellemek megsokasodtak, majd külön'-külön meghatá­rozott szerepet nyertek. Ez időben nőtt meg a sámánok jelentősége, akik az ártó- és védőszellemek serege, vala­mint a földi világ között hi­vatásszerűen közvetítettek. Gyakori, hogy az állat ala­kú szellemlényt testének va­lamely darabja, tehát csont­ja, pofájának valamely ré­sze, mancsai, karmai, vagy éppen farka, bundája, szőre, tolla stb. jeleníti meg, amely­ben hitük szerint az illető ál­lat szelleme lakozik. Meg­voltak a pontos szabályai, hogy a bőrt melyik testrész­ről nyúzzák le, és melyik csontocska alkalmas arra, hogy az állat lelke hatalmuk­ba kerüljön, s ez teszi érthe­tővé, hogy a honfoglalás kori magyar anyagban az ál­lat lényegét kifejező jellegze­tes csontdarabok — így a madarak számycsontja, ku­tya és medve foga stb. — bukkannak fel. Népmeséink egy csoportja is fenntartotta e meggyőződés emlékét, ezekben a veszélybe került hős segítő állatait a testük­ből származó, magával hor­dott szőrcsomó, tollak, pik­kelyek segítségével varázsol­ja elő, s ez bizonyság arra is, hogy a honfoglaló magya­rok talizmánjainak jó része a földben elkorhadó anyagból lehetett. Szibériában voltak vadász (az állatot magukhoz csalogató, illetve ellenük vé­delmet nyújtó), pásztor (az állat szaporodását biztosító a nyájat járványtól, ragadozók­tól óvó), valamint gyógyító talizmánul szolgáló ongonok. ( Folytatjuk) Dienes István Lackfi István nádor oklevelei a megyéről A Ijickfi család volt a 14. századi Magyarország egyik legtekintélyesebb famíliája, Imre és István a nádori tisztséget is viselte a Lackfiak közül. Mivel Pest vármegyének a középkorban a nádor volt a fő­ispánja, irataik között számos, megyénkre vonatko­zó is található. Lackfi István 1387—1392 között volt nádor, szerencsés véletlen folytán 1388 augusz­tusától több oklevele is fennmaradt. Augusztus 3-án bizonyította, hogy „Pest megye közgyűlésén zsi­dói István fia Tamást, mácsai ImszIó fia Istvánt Pe- leske és másik Peleske községek elfoglalásától eltiltot­taAugusztus 5-én azt tanúsította a nádor, hogy „Pest és Pilis megyék közgyűlésén a megyei esküdtek és szolgahírák a budai káptalan kérésére eskü alatt vallották, hogy a káptalannak része van Üröm Birto­kában, amely az óbudai apácák kezén van’\ 7-én uta­sítást küldött a vármegyének, melyben felszólítot­ta: vizsgálja ki Uszló fia István panaszát, aki jobbá­gya kifosztása miatt fordult hozzá. A tettesek — mint az utasításból kiderül — Szécsi Balázs fiai, Pé­ter és Dénes voltak. Erről a napról más forrást is is­merünk. A nádor ebben a budai káptalant utasítot­ta, hogy az Ócsán lévő királyi birtokon lakó Erzsé­betet az őt megillető leánynegyedbe iktassa be. Ki­rályi emberként Pál fia Jánosi, Balázst és Lőrinc fia Miklóst jelölte ki, János péteri, míg Lőrinc inár- csi lakos volt. Pogány György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom