Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-29 / 201. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 29.. HÉTFŐ J3 Nem vagyunk alábbvalók Irigylem Georgia állam lakóit. Közülük is kiváltképpen a Stone Mountain Park közelében élőket, mert ők hat dollárért estéről estére élvezhetik azt a nemzettudatot erősítő látványosságot, melyet a lé- zershow jelent. Két-, háromezer ember gyűlik itt egybe sötétedéskor, hogy székéből, pokrócáról vagy csak egyszerűen a fűből megnézze az ötvenperces programot. Amerika történelmének talán legdrámaibb eseményét, Észak és Dél háborúját, a déliek helytállását, pompás színekben, képekben elmesélve. A nézőtéren gyerekek, felnőttek, öregek emlékeznek növekvő büszkeséggel a hősökre, a déliek elnökére, Jefferson Davis- re, illetve a két generálisra, Robert E. Lee-re és „Stonwall” Jackson-ra. Hat méter széles, három méter magas lovas domborművűket ötven esztendő alatt vésték bele a mintegy háromszáz méternyi, kopár sziklatömbbe, a Stone Mountain hegybe. Ezen a domborművön elevenednek meg — lézer segítségével — Georgia állam történetének, fejlődésének jellemző mozzanatai, a közönség hangos tetszésnyilvánításától kísérve. Különösen felforrósodik a hangulat a befejező képsorok láttán, amikor a három derék férfi nemzeti zászlóval díszített alakját újra eredeti helyén körvonalazza a lézer. Kicsik, nagyok tombolva éltetik hazájukat, hőseiket. Elképzeltem ’56-os amerikás barátommal a Gellért-hegy oldalában faragott vagy a Margit-szi- geten felállított, Petőfit, Kossuthot, Széchenyit ábrázoló domborművet. Ló nélkül persze, képzeletünkben megjelent a tatár- és a törökűzés, az osztrákok, a németek ellen vívott forradalmaink néhány dicső perce. Az államalapítás, a nemzetfejlődés sok-sok példát adó szakasza, a zsidómentés, a keresztény kultúrához tett, számos általunk felmutatott érték vagy 1956, 1990. Keretbe foglalhatnák ezek a személyek, események a magyar történelmet, és alkalmasak lennének a nemzeti érzület felkeltésére. Megfejelve akár a Nemzeti dallal. Tolcsvay László megzenésítésében. De mozgósító erejű lehetne egy ilyen lézeres program a nemzeti érzelmű zenészekre. Szörényi Leventére például, aki képes a Georgia vagy az Amerika című dalokhoz hasonló kompozíciók elkészítésére. Más kérdés, hogy lenne-e fizető közönsége egy ilyen programnak. Es ha lenne, vajon hányán igyekeznének akadályozni a lézeres műsor életre hívását, esténkénti eljátszását? Közvetítené-e a televízió egyszer is? Na és a sajtó. Ugyan milyen kritikákat olvashatnánk egy nemzeti érzelmű műsorról? Hízelgőt aligha. Mértékadónak mondhatót is keveset. Hacsak nem a Pest Megyei Hírlapban. Mégis, minden nyílt és alattomos ellenségeskedés ellenére, hozzá kell látni a nemzet tekintélyének visszaállításához. Szóval, tollal, lézershow- val. Mert sem különbek, sem alábbvalók nem vagyunk a georgiaiknál, akiknek szintúgy nem lehetett sétagalopp a nemzeti lézerműsorig megtett út. Ha más nem, mutatja ezt az ötven év, ami az északiakkal szemben elvesztett háború déli hőseinek reliefje elkészítéséhez kellett. Nekünk erre nincs ötven évünk. Novák (iábor Budapest HISTÓRIA A Priamosz-kincs hányatott sorsa (III.) Az oroszok tagadtak Ettől kezdve 7 évig különféle terveket forgatott a fejében, eladásra ajánlgatta több nagy európai múzeumnak is a Priamosz-kincset, így a Louvre-nak 1 millió frankért, a British Museum- nak. Nápolynak, Edin- bourghnek. Sőt felmerült az is, hogy 80 ezer akkori fontért a szentpétervári Er- mitázsnak adja el. Felajánlotta még az USA-nak is. A Priamosz-kincs színarany ivócsészéje abban az esetben, ha cserébe kinevezik athéni konzulnak! Közben többször hangsúlyozta, hogy Németországnak nem adja tárgyait, vagy ha mégis, akkor a birodalmi főváros Berlin szóba sem jöhet. Minő meglepetés tehát, hogy egy rövid londoni kiállítás után. amikor a Kensington Múzeumban á nagyközönség először láthatta a Priamosz- kincset. 1880. december végén sebbel-lobbal 40 ládába csomagolta trójai tárgyait, amelyek 1881. január 17-én megérkeztek, és mégiscsak Berlinbe. Rövidesen Vilmos császár 1881. január 24-én kelt kegyes engedélyével egész gyűjteményét a német nép örökös és oszthatatlan tulajdonába adta. Ott őrizték 1881-től kezdve egészen 1945-ig, amikor Berlin ostroma során május 2-án a kincsnek nyoma veszett. Pedig magának Hitlernek a parancsára rendkívüli gondot fordítottak épségben való megőrzésére és az oroszok elől való elrejtésére. Ami nem jelenthetett különlegesen nehéz feladatot, hiszen mindössze három faláda rejtette magába az egészet. Természetes, hogy 64 évnyi zavartalan tulajdonlás után és alapján Németország is — alapos — jogot formál visszaszerzésére. Ha egyszer előkerül! Kizárólag a kutatók sorából kerültek ki azok. akik még a háború vérzivatarában és az azt követő évek nehézségei között egy percre sem feledkeztek meg a Priamosz-kincsről, és igyekeztek a nyomára jutni, persze sikertelenül. Az oroszoknak — némiképp hasonlóan a Hatvany-gyűjte- mény képeihez — sikerült a gyanút a nyugati nagyhatalmakra terelni, azzal az érvvel, hogy a kincset közvetlenül Berlin ostroma előtt a mai Németország nyugati részében rejtették el. Valóban, azoknak is voltak olyan különleges alakulataik, amelyek német műkincsek jóvátétel céljából való biztonságba helyezésével foglalkoztak, de az arányok meg sem közelítették a szovjetekét. A gyanút erősíthette az. hogy 1991 elején az amerikai Maine állam egy kis városában. Houltonban egy műkereskedőnek eladásra kínáltak fel három apró csüngőt. Az eladó egy éremgyűjtő volt, ő pedig egy veterán katonától szerezte a tárgyakat, aki A Kis diadém korabeli modellen a háború idején Berlinben szolgált, és a feketepiacon jutott hozzá a csüngőkhöz. (Mint ma már tudni lehet, egy olyan szovjet katonától, aki részt vett a Priamosz-kincs elszállításában. Végül a németek 2000 fontnál kisebb összegért, mondhatnánk önköltségi áron megvásárolták a három csüngőt.) A gyanú és a kutatás azonban itt már ellenkező irányba fordult, hiszen a glasznoszty éveihen lassan sok mindenre fény derült Moszkvában is. Tudomásunk szerint legelőször, 1991 márciusában két orosz művészettörténész, Konsztantyin Akin- sha (egy ideig a kijevi Nyugat—Kelet Kultúrája Múzeum munkatársa) és Grigorij Kozlov röpítette megbízható adatok alapján világgá, hogy a Priamoszkincs (sok-sok más hadi- zsákmányként elrablott műtárggyal együtt) a moszkvai Puskin Múzeumban van. Ezt követte az amerikai Art News magazin, amely közölt egy 1956-ból származó iratot. Ebben a múzeum főmunkatársa, N. Eliasberg azt írta, hogy a Puskin Múzeum birtokában van a „Nagy trójai kincs, és más Trójából származó kincsek, amelyeket H. Schliemann ásott ki, és korábban a Berlini Múzeumban őrizték őket.” Majd az Independent on Sunday egyik száma közölt további kétségbevonhatatlan bizonyítékot 1993-ban. Ezek hajdani hivatalos szovjet katonai iratok, amelyek szerint a Berlint megszálló szovjet katonai hatóságok listát készítettek a Moszkvába szállított műtárgyakról. közöttük „női ékszerekről, a trójai kincsekről Schliemann ásatásaiból”. Az irat aláírója egy bizonyos Kopás őrnagy. Rendelkezésre áll az az irat is. amellyel 1945. július 9-én Moszkvában átvették a repülőgépen érkezett küldeményt, aláírója Nyikoláj Lapin. a Puskin Múzeum főmunkatársa. A szovjetek, majd oroszok álláspontja a háború végétől egészen a legutóbbi időkig egyértelmű és egyszerű volt: mindezt, amit német területről hadizsákmányként elszállítottak, már 1956-ig átadták az NDK-nak. Valóban, amikor 1964-ben Berlinben voltam, a szemem láttára szállították be a Pergamon Múzeum kiállítási csarnokaiba azt a töméntelen sok faládát, amelyekben MoszkváÜzenet a Balkánra Katonák. Emberek. Balkániak! Már nem az a kérdés, hogy ki lőtt először, hanem hogy maradt-e még annyi ész, hogy feltekints az égre, mert néhány világtekintély sem látja, hogy amíg a legelmaradottabb tömegek a föld túlnépesítésében lelik örömeiket, addig a kul- túrnépek kiirtják egymást. Maradt-e még annyi ész, hogy amíg Ti egymást mészároljátok, kik tömik degeszre a zsebeiket? Mert mesekastélyok, luxusjachtok épülnek a riviérákon, kéjutazások szaporodnak, bankszámlák híznak a holtak véréből, a meggyalázott, kirabolt milliók földönfutásából. A nyitva maradt, halott kicsi szemek vádolóan néznek az égre, és még mindig nem szorul össze a szív, hogy kik vadították a népeket ennyire egymás ellen, hogy már a fél világot gyarmatukká tették?! Kés vagytok testvér ellen, apa fia ellen. Romokba, vérbe és piszokba mocs- kolódik a táj csak azért, mert már az első emberpár fiai is ölték egymást. Ma- gasságos Istenünk! Mi nyomorította ennyire állativá lelkünket, hogy képtelenek vagytok megállni? Amikor a fegyver ravaszán táncol az ujjatok, amikor a kés markolatára gör- csölődik a kéz. Te gondold meg, Katona! Mert a világ legsötétebb erői semmibe veszik a vérző nemzeteket. S ha a harc szünetében egyszer is eszedbe jut, hogy a pásztorkutya sem irtja a rábízott nyájat — a balkáni népek fölött is kiderül az ég. Ha egyszer is megérti a világ, hogy a szivárvány színei milyen békében ragyognak egymás mellett — Béke lesz a földön. Kőhalmi Antal ny. tanító Nagykörű ból visszaküldött régészeti leletek voltak, elsősorban Mezopotámiában kiásott tárgyak. Meglepve fedeztem fel az egyik ládán német írással az Intereisa feliratot, benne nyilvánvalóan azokkal a római kori tárgyakkal, amelyeket a berlini múzeum még az I. világháború előtt dunapentelei magán- ásatóktól — a fugázóktól — vásárolt. Mivel akkor éppen Dunaújvárosban a római temetők feltárásán dolgoztam, izgatottan vártam, sőt kértem barátaimtól a ládák felbontását. Hogyisne, volt a válasz, a leltárkönyveket nem küldték vissza, azok nélkül pedig nem lehet kinyitni a ládákat, ki tudja, mi van bennük és mi hiányzik belőlük. 1992 szeptemberében egy moszkvai sajtókonferencián az orosz kultuszminiszter, Jevgenyij Szidorov még azt jelentette ki, hogy az orosz hatóságoknak nincs tudomásuk arról, hogy Schliemann legendákkal övezett leleteit valamilyen oroszországi múzeumban őriznék. Antonova asz- szonynak nem volt hozzáfűznivalója. Szidorov miniszter azonban már sejthetett valamit, mert a német—orosz műkincstárgyalásokon 1993 februárjában beismerte, hogy a Schlie- mann-kincs mégiscsak orosz kézben van, szerinte persze nem a Puskin Múzeumban (ott soha nem is volt), hanem egy Moszkva környéki titkos raktárban. (Folytatjuk) Makkay János a történelemtudományok doktora Mohács A magyar történelem — sajnos — nem szűkölködik tragikus napokban, ám közülük is kiemelkedik 1526. augusztus 29-e, a mohácsi csatavesztés. Mintegy 15 ezer magyar áldozata volt a vereségnek, önmagában is nehezen kiheverhető veszteség, ám a nemzet — ha nem lettek volna a vereségnek messzemenő politikai következményei — a magyar fősereg pusztulását elviselte volna. Mohács legsúlyosabb következménye az volt, hogy életét áldozta a csatatéren az ifjú király, II. Lajos is. Aligha ő volt a magyar királyok közül a leginkább trónra termett, a legvonzóbb személyiségű, de mindenképpen ő testesítette meg a magyar állam szuverenitását. Halálával ez veszett el, és a nemzet önmagával meghasonulva két pártra szakadt, ami lehetőséget teremtett a külső hatalmak beavatkozására. A király halálán Czetritz Ul- rik, kamarás és bizalmas embere mondta el augusztus végén Mária királynénak: „...Őfelsége vele és Aczél Istvánnal megmenekült a csatából, menekülés közben elértek a Duna egy kicsi ágacskájához, de mikor át akartak ezen kelni, a király lova megbokrosodott, felágaskodott a vízben, Őfelsége pedig, kinek nehéz volt már a páncél, s fáradt is volt, leesett, és belefulladt ebbe a patakba. Mikor Aczél István látta, hogy a Felség veszedelemben van, utánaugrott, de o is megfulladt". A királyné utasítására II. Lajos holttestét október végén kereste meg Czetritz és Sárffy Ferenc győri kapitány. Pogány György
