Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-24 / 197. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1994. AUGUSZTUS 24., SZERDA Nem tudtam csodát tenni Portrévázlat Kovács László dunakeszi pékmesterről Amikor a pékség udvarába léptem, megcsapott a sült kenyér kellemesen terjengő illata. Régi típusú parasztház, hátul a hozzáépített kence- és dagasztórészleg; szóval itt és így készül mindennapi kenyerünk. Forróságban és gőzben ,sü- rög-forog a tíz-tizenöt péklegény, friss kenyereket húznak ki az óriási elektromos kemencékből, új, sütésre váró kelt halmokat tolnak be: folyik az ünnepek előtti lázas munka. A mester, Kovács László neve — aki ősi dunakeszi lakos — már fogalom a városban. Elég, ha az ember a „Kovács pékség” után érdeklődik és mindenki barátságosan, mosolyogva ad útbaigazítást. „Patrióta vagyok” „Méghozzá erősen lokál- patrióta” — mondja el többször is beszélgetésünk alkalmával. De miben is áll ez a patriotizmus, a szülőföld elkötelezett szeretete? „Egy szép Dunakeszit akarok, egy olyat, amelyik érzi és érti, látja és hallja, hogy egy korszak lezárult és megtörtént a rendszerváltozás. Ezért készítettünk közös pénzből Mindszenty és Apor Vilmos emléktáblát; hogy lássa a nép, hogy nem csak az utcák neve változhatott meg; a fejekben is megváltozhat a vélemény, előtörhetnek az érzelmek. A magyarság e két kimagasló személyisége példát kell mutasson mindenkinek és nem csak itt a városban.” Kovács Lászlóba, mint volt NB I-es futballistába nem kevés va- gányság és szókimondás szorult az évek folyamán, nem is rejtette soha véka alá a véleményét, még 1982-ben sem, amikor saját költségén bevakoltatta a második világháború óta romos plébániahivatal falát. „Tudja, én a tiszta ember őszinte bátorságával beszéltem és beszélek most is.” A pékségben jelenleg nyolc fóti, gyermekvárosi fiatal is dolgozik, akik Kovács úr segítségével kaptak munkalehetőséget. „Nagyszerű, rendes gyerekek, némelyiknek már családja is van. Természetes, hogy segítek nekik a beilleszkedésben, az otthonteremtésben. Néha még ’kiselőadásokat’ is tartok nekik a jelenlegi magyar politikai életről, megpróbálom őket nevelni, hogy a munka és a család a legfontosabb, de aztán meg elmennek és szavaznak a baloldalra. Látja, hiába ismernek itt engem eléggé, csodát én sem tudok tenni, bárhogy is igyekszem felelősen gondolkodó embereket nevelni belőlük.” olyannak az érdekében, ami szebbé, jobbá teszi az életet, a várost.” Ünnepnapokon olcsóbb „Segíteni csak önerőből, tenniakarásból lehet. Isten látja lelkemet, Én a tiszta ember bátorságával beszélek most is — mondja Kovács László pékmester Valóban, a műhelyben mindenki tegező- dik, mindenki jóban van a másikkal és segít, ha az problémákkal küszködik. Ezalól a főnök sem kivétel. „Néhá- nyuk úgy jön ide dolgozni, mintha haza jönne. Én vagyok az apjuk helyett is az apjuk, és ez egy igen jóleső érzés.” A sportéletből tehát nem csak a szókimondás és az őszinteség hagyományozódott át a későbbiekre, hanem a közösségi szellem kialakításának a képessége is. Harangláb és kereszt A város is közösséggé tudott válni már néhány alkalommal. „Tudja, olyan jó érzés volt, amikor a haranglábat és a keresztet csináltuk a temetőbe, hogy a város lakossága önként és önerőből adta rá össze a pénzt. így most mindenki \ elmondhatja, hogy egy kicsit az övé is ez az emlékmű. A nyugdíjas néni, aki a hó végi 300 forintjából százat elküldött, a munkás, az egyetemista, mindenki.” Igen, a jó ügy érdekében gyorsan megmozdul a város, kimutatja, hogy mit tud, és meg tud nyilvánulni a közösségi akarat. „Ezt tartom a legfontosabbnak; az embereket meg kell fogni, meg kell mozgatni, minden soha nem törtem hírnévre, soha nem akartam, hogy tiszteljenek vagy emlegessenek. Már nem új dolog, hogy én ha csak lehet nyújtok valami segítséget. Régebben például mindig tudtam, hogy mikor van a gyárban fizetés. Előtte ugyanis két nappal csak kétharmad annyi kenyeret, pogácsát, zsemlyét kellett sütnöm és ez sem minden alkalommal fogyott el, de mindig megtaláltam a módját, hogy mindenki any- nyi kenyeret vigyen haza, amennyit akkor szokott, amikor pénze van. Ilyenkor az ünnep előtt pedig mindig olcsóbban adom a kenyeret, hiszen új kenyeret eszünk és pont a pék legyen az, aki nem enged az árból? A régi világban persze nem nézték jó szemmel, hogy én segítettem rendbehozni a plébániát, hogy mindig küldtem pogácsát az iskolába, a gimnáziumba, a különböző ünnepek alkalmával pedig olcsóbban adom az árumat, de ez engem soha nem tudott kibillenteni a lelki egyensúlyomból.”. A pékmester igen népszerű ember a városban és környékén, sőt kapcsolatai révén még azon túl is. Tudják róla, hogy őszinte érzelmű ember és becsülik is ezért. Megkérdeztem tőle, hogy mire büszke leginkább? Arra, hogy ismerik a nevét, hogy szeretik a kenyerét, pogácsáját, hogy jól megy a vállalkozása? „Nem — felelte — ezek egyáltalán nem töltenek el semmiféle dicsőségérzettel sem.” A boldog családapa „A barátaim és a családom a legfontosabbak, rájuk büszke vagyok, már csak azért is, mert gyerekkorom óta ugyanazok a barátaim. Hiába mentem fel én Pestre vagy Székesfehérvárra, mindig visszatértem és ők is mindig visszajöttek Dunakeszire. Ugyan vannak — és talán nem is kevesen — akik ’fújnak’ rám, mert nekem van miből adnom, jól megy a bolt, ’és talán még vannak olyanok is, akik azért nem szívelnek, mert politikai nézeteim az övéktől gyökeresen különböznek, de én a pénzemet eddig szinte csak segítségre használtam, ma sem élek luxus„Nem nézték jó szemmel, hogy segítettem a plébániát rendbe hozni..., hogy pogácsát küldtem az iskolába.” körülmények között, szeretem a puritán életformát. Van négy gyermekem, a legfiatalabb most egyéves, és számomra ők a legfontosabbak; főleg pedig az, hogy a jövőjük nekik is boldog legyen és jó körülmények között élhessenek. Rám igazán nem lehet mondani, hogy csak beszélek a vakvilágba és tenni meg semmit nem teszek. Mivel már hetedíziglen idevalósi vagyok, így el is fogadják azt, amit teszek.” Az élet kenyere „Miért lettem pék? Igazán jó kérdés. Mikor abbahagytam a sportolást, rögtön erre gondoltam. Elvégeztem a Vendéglátóipari Főiskolát és megnyitottam ezt az első pékségemet. Mostanra már újabb két üzemmel bőKisült a kenyér a „Kovács-műhelyben’ Talum Attila felvételei vült a »Kovács pékség«, de azt hiszem most már megengedhetem magamnak, és az ország légköre is olyan, hogy lehetséges egy magánszemélynek több üzemegysége is. Tudja, nálunk a családban senki sem volt pékmester... Apám ács és asztalosmester volt, s így közelről láthattam a mesterséget, de soha nem éreztem sem érdeklődést, sem azt a bizonyos elhivatottságot eziránt a szakma iránt. A pékek viszont az élet kenyerét sütik, a mindennapi betevő falatot, ami egy család asztalára kerül. Az élet kenyere, így mondják, nem? Nos, én erre tettem fel az életemet. Nem bántam meg.” Távozáskor a pékmester új kenyeret adott nekünk ajándékba. Szép, háromkilós „történelmi” Szent István-napi kenyeret. Egy pékmester nem csak úgy őrizheti hagyományainkat, hogy az általa igen szeretett várost és annak polgárságát ott támogatja, ahol tudja, de ez Kovács úr esetében még párosul a szakmája történelmének ismeretével is. Tudja, hogy melyik században milyen kenyeret, cipót, kalácsot és zsemlét sütöttek, mely ünnepekre milyen mintázatot öltött a sült kenyér háta, milyen fona- tú volt a középkori kalács. Ha „kiselőadásaiban” nem is, de a kenyérsütés mesterségében — ezt bátran merem állítani — valóban csodát tett és tesz minden nap a dunakeszi pékmester. Weinwurm Bence
