Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-23 / 196. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 23., KEDD J3 Erkölcsi veszteség A világkiállítás lemondása sokunk felháborodott tiltakozását váltotta ki. Ez a döntés elsősorban erkölcsi veszteségünk. Szavahihetőségünkön esett csorba, hiszen évek óta hitegettük a világot az expó megrendezésével. Egyelőre aláírásgyűjtéssel folyik a tiltakozás és remélem, hogy ehhez minden jóérzésű honpolgár csatlakozik. Sokan szívesen vállalják az anyagi hozzájárulást is, annak ellenére, hogy kevés pénzünket sokfelé aprózva, kisebb-nagyobb támogatási célokra már „betábláztuk”. De ha rászorulóknak, menekülteknek, nélkülözőknek még ma is erőnkön felül adakozunk, miért ne tudnánk saját magunk hasznára, kedvére egy kis anyagi hozzájárulást kigazdálkodni? Egyébként az állam is megtehetné (ha akarná!), hogy világkiállítási kamatozó vagy nyereménykötvényt bocsátana ki, s így rendelkezésre állna az ösz- szeg, amit az államháztartás nem tud (nem akar) megelőlegezni. A kötvényvásárlás bebizonyítaná, hogy hányán akarjuk az expót és ez korrekt megoldás lenne mindkét fél számára. A Pest Megyei Hírlapból (amelynek olvasótáborához nemrég csatlakoztam) meglepetéssel értesültem, hogy a „vidéki Magyarország” mennyi sok szép rendezvénynyel készülődött, készülődik az expóra és a millecentenáriumra. Minderről így egy csokorba szedve nem is hallottam. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy amíg a sajtó saját magát állítja a „hírek” középpontjába, addig az ország életéről legföljebb közvetlen tapasztalatok útján tájékozódhatunk. Felmerült — joggal —, hogy kit érdekel expó nélkül a millecentenárium? Az aggodalom tehát arról szól, hogy lesznek rendezvények, de nem lesznek vendégek. Szerintem — anélkül, hogy legalább egy kisebb méretű expó megrendezéséről lemondanánk — a millecentenáriumra máris lehetne toborozni a vendégsereget. Nem világméretekben, mégis az egész világra kiterjedő kisebb közösségekben gondolkodva. A meghívottak elsősorban természetesen a határainkon túl élő magyarok, a szülőföldjükről elszármazottak, szomszédaink és barátaink a világ minden tájáról. A testvérvárosokra gondolok, hiszen Finnországtól Kanadáig, Oroszországtól Franciaországig vagy akár a távolkeletig városaink, községeink, kerületeink számos testvérvárossal dicsekedhetnek. A sorrendet megfordítva a vendégek zöme vidékre (falusi turizmus!) érkezne, s onnan kalauzolnánk őket a fővárosba, hogy bemutassuk — egy kirándulás erejéig — a várost és az expót. A „személyes” barátság kerülne a fősodorba, az üzleti érdek pedig az oldalvizeken „érvényesülne”. Dr. Papné Wighard Edit Budapest A magyar Nessie Természetesen idén is olvashattunk a híres Loch Ness-i szörnyről éppen eleget. (Úgy látszik, a skótok nem skótok; ha erről a szerencsétlen teremtményről újabb bőrt kell lenyúzni...) A néhány hete föltűnt magyar Nessie-t egyelőre jóval kevesebben ismerik. Szavazóként például leginkább egyetlen pártot tüntetett ki figyelmével, most mégis azt állítja, hogy ketten győztek egyszerre; ráadásul ő már akkor ezt a képtelenséget akarta, amikor még nem is tudott róla. (És róla se a Charta...) Állampolgárként ezért a magyar Nessie szinte tökéletes: rendkívül fegyelmezett, egyben toleráns és feltűnően lojális az új hatalomhoz; röviden szólva szociálliberális érzelmű. Még rövidebben: kormánypárti. Mint ilyen, rezzenéstelen arccal tudomásul veszi, ha packáznak vele nyugdíjemelés helyett expóról, NAT-ról és NÁTO-ról szívesen lemond. Adó- és áremelések után, forintleértékeléskor esze ágában sincs holmi állampolgári engedetlenségre vetemedni; öntudatosan ösz- szébb húzza inkább a nadrágszíjat, hiszen jól tudja, hogy a modernizáció érdekében a munkafedezet nélküli bérkiáramlásnak gátat kell vetni. (Ha már a gátépítésnek nem lehetett —; a spekulánsok meg ■ csak hadd gazdagodjanak.) Természetesnek tartja, hogy magas inflációra kifejezetten szükség van, hogy a munkanélküliség nem csökken és — úgy általában — egy fikarcnyival sem fog mostanában jobban élni. Sőt. A magyar Nessie base- ball-sipkája alól mégis optimistán tekint a jövőbe. Leghőbb vágya ugyanis teljesült; az új hatalom izomból leváltotta a média-alelnököket. Érthető, hogy a magyar Nessie számára ez volt a legfontosabb. Hiszen — csakúgy, mint világhírű skót társa — főként bizonyos újságokban létezett eddig. Most már rendszeresen megcsodálhatjuk a televízióban is. Óvári Tamás Budapest Alpári „remekmű” írói attitűdökkel sajnos nem rendelkezem, de talán gondolataim közlésében segítségemre siet zaklatottságom és mérhetetlen bánatom. A minap véletlen folytán egy ismerősöm kezében ez- idáig általam ismeretlen lapot pillantottam meg, címe: Szuper Pszt (III. évfolyam, 16. szám 1994. augusztus 12.). Tekintetem a lap borítóján megakadt és lélegzetem elakadt: „Für kifosztotta a honvédséget.” A „remekmű” taglalja, hogy a honvédségnél a 210 millió forintos miniszteri jutalomkeretből júniusig a főnökség már 170 milliót kiosztott, továbbá 1 milliárd HISTÓRIA Történelmi csapdák hálójában (I.) A közös múlt és jelen neuralgikus pontja Hetvenöt éve, 1919. augusztus 5-én kényszerű szünet után felújította tevékenységét a Matica Slo- venská. Tavaly ünnepelte ez a patinás intézmény alapításának 130. évfordulóját. Kötelességünk tehát eltűnődni a Matica tanulságos történetén, mely a közös szlovák—magyar múlt és jelen neuralgikus pontjává vált, elsősorban azáltal, hogy a kiegyezés előtt Magyarországon kezdte meg működését, majd a szervezet hatósági betiltása, a három szlovák gimnáziummal együtt, mindmáig indulatokat kavar. Ez pedig nem kedvez a higgadt visz- szapillantásnak a mindkét oldalon elkövetett mulasztások és hibák mérlegelésénél. A sebtisztítás helyett Szlovákiában sebnyaloga- tás folyik, ami káros és a jövőre nézve is veszélyeket rejt magában. Nézzünk hát szembe ezzel a nem könnyű kérdéssel. A Matica Slovenská működését Ferenc József császár 1862. november 4-én engedélyezte és 1863-ban kezdte meg működését. A magyar parlament 1875. november 12-én oszlatta föl. Hogy erre miért került sor, arról Grünwald Béla: A felvidék (Bp., 1878) c. munkája tudósít. Mégha ez a könyv magán viseli a kor mára elavult előítéleteit, mégis tanulságos olvasmány. * A szerző sorra veszi a Matica Slovenská tizenegy éves kiadói tevékenységét. Ebben az időszakban ez az intézmény — Grünwald szerint — 16 évkönyvet és további 13 kötetet adott ki. Az évkönyvekben összesen 108 cikk jelent meg, melyek közül 70 foglalkozott a magyar történelemmel. Milyennek látta ezeket az írásokat a kortárs publicista és politikus? „E czikkek a magyar történet tendentiosus meghamisítására írattak, belőlük a határtalan gyűlölet szól a magyar nemzet ellen, minden sor kiszámított fogás a történelemben járatlanok félrevezetésére, szenvedélyek felébresztésére.” (i. m. 66. o.) Grünwald öt csoportba osztja a tanulmányokat. Az elsőbe azokat sorolja, amelyek a magyar honfoglalás előtti időkkel foglalkoznak, s rendszerint a magyarokat vérszopó, embertelen vadakként ábrázolják. A szlovákokat nemes jellemű, magas kultúrájú embereknek festik, akik a magyarok rabszolgájaként sínylődtek. Ä második csoportba azok a tanulmányok tartoznak, amelyek azt bizonygatják, hogy a magyar a művelődés elemeit a szlovákoktól vették át. A következő csoportba azok a munkák tartoznak, amelyek a szláv testvériséget hirdetik, mely ha megérik, Grünwald félelmei szerint, a magyarok megsemmisítését fogja maga után vonni. Hogy ez a testvériség mennyire hamis teória, elég csak Magyarország déli szomszédjára tekinteni. Ennek a’ teóriának egyik kimagasló szellemi atyja az a Eudovit Stúr (1815—1856) volt, aki eleinte szláv származású magyarnak mondta magát, majd a szlovák nemzet létrehozójaként. A szlávok és a világ jövője (Szlavjanszt- vo i mír búduscsevo, Moszkva 1867) című munkájában a szlovákok jövőjét csak úgy látta biztosítva, ha eloroszosodnak és fölveszik a pravoszláv vallást. Oroszországban látta a szlávok mentőangyalát és annak az országnak föderatív átszervezése után kívánta nemzete számára biztosítani a jövőt. Ezt a szlovákok már félig-med- dig megtapasztalhatták a szovjet birodalom árnyékában, és meglehetősen keserű tapasztalatokat szerezhettek. Ma már világosan látjuk, hogy egy nyelvtani tény, mely szerint a szláv nyelvek egy nyelvcsaládba tartoznak, a politika területén semmilyen következtetés levonására sem alkalmas. Az évszázados lengyel—orosz ellentét, az ukránok és fehéroroszok sorsa a szovjet föderációban, vagy akár a cseh—szlovák 120 millió forintra már fátylat lehet borítani, mivel azt eredetileg az állomány illetményének fejlesztésére szánták, de hat hónap alatt ezt másra költötték el, továbbá a honvédelmi miniszter úr védelme mintegy 36 millió forintba került éves szinten. A cikk szerzőjének aláírója „Valinak” titulálja magát és így én sem tudok másra hivatkozni. A milliók H. M.-en belül történő felhasználásának, eloszthatóságának „Vali” nevű tudora igazi költségvetési szakértelemről és tudásról tett tanúbizonyságot, csupán azt hagyta figyelmen kívül, hogy a katonai szervezet rendkívül bonyolult és összetett. Ennek következtében az újságíró forintmegjelölései nyilván vitathatók és megfelelő szakértők bevonásával konkrétumok alátámasztásával támadhatók lennének. Tiltakozom a Für Lajos ellen indított hadjárat ellen, amelynek stílusa alpári és közízlést sértő. A sajtószabadság fogalma nem merülhet ki abban, hogy újságíró, egy nemzetközileg is elismert magyar politikust úgy tituláljon, hogy „Lala úr”, megengedhetetlen azon felszólítása, mely így hangzik: „Szé- gyellje magát, képviselő úr”. Az ilyen jellegű írások a magyar társadalmat mérgezik és emberek sokaságát képesek azok ellen hangolni, akik szívvel-lélekkel, becsületes, odaadó munkával tették azt, amit tenniük kellett négy nagyon nehéz esztendőn át, történetesen egy nemzet felemelkedéséért és annak sorsának jobbra fordulásáért. Széchy Attiláné Budapest Helyretesz a Mól! Az augusztus 11-i Mol-nyi- latkozat, amiből kiderül, hogy (a) nyugatiaknál olcsóbban tankolunk, nagy megkönnyebbülés a számomra. Szeretem az ilyen kinyilatkoztatásokat: „Bár el kell ismemi, hogy hazánkban magasak az üzemanyagok árai, ám a Mól még mindig olcsóbban adja a benzint és a gázolajat, mint ahogy azokat más európai országokban meg lehet vásárolni.” Szomszédasszonyom, amikor serdülő lány volt, mondta erre: „Hogy oda ne biciklizzek!” Megkönnyebbüléssel tudom meg, hogy Ausztriában, Belgiumban, Dániában, Franciaországban, Németországban — nem részletezem, mert felrobbanok! — mennyivel drágább, Angliában és Görögországban csaknem egy szinten van. És ezekben az országokban is várható áremelés. Kedves Mól (bár a hang inkább dúr...), kérem, folytassák! Ugyan, közöljenek még egy összehasonlítást: hány munkaperc alatt keres meg egy liter üzemanyagot egy magyar, azután egy osztrák, belga... német dolgozó. Fazekas Mátyás Veresegyház házasság sikertelensége a napnál világosabban mutatja; milyen zsákutcába vezetett ez az önpusztító illúzió. Mégis, a Matica jelenlegi vezetői, akár az uralkodók, semmit sem felejtettek, de nem is okultak a történtekből. (Folytatjuk) Balassa Zoltán Kassa Rendelet megyei múzeum létesítéséről Pest megye az 1930-as évek végén múzeum létesítését határozta el 1938-ban a megye alispánja felszólította a főszolgabírókat és a polgármestereket a muzeális emlékek gyűjtésére — olvashatjuk Asztalos István tanulmányában. A megyeházán felállítandó gyűjtemény számára azonban csak elvétve küldtek a városok és a járások jelentősebb tárgyakat, általában arra hivatkoztak, hogy van múzeum az illető településen, annak kell minden fontos emlék, illetve — mint Szentendre írta — épp most szervezik a város múzeumát Ennek ellenére 1941. augusztus 22-én az alispán szabályrendeletet alkotott a múzeum felállításáról. A rendelet 9 pontból állt. Szervezetileg a múzeum a vármegye alá tartozik, igazgatója a mindenkori alispán, de az adminisztratív cs tudományos munkát külön vezető irányítja. Feladata: „a megye területén levő'történeti, földtani, őslénytani emlékek felkutatása, összegyűjtése, rendezése, megtekintésének biztosítása’’ A szabályrendelet úgy intézkedett, hogy a múzeum gyűjteményeit három településen — Pomázfin, Visegrádon és Tápiószentmár- tonban — kell elhelyezni. Ez az elképzelés azonban csakhamar megdőlt, mert — mint Asztalos István írja — szeptemberben úgy döntött a vármegye, hogy a múzeum Pomázon létesüljön. Működésére 1942-re 20 000 pengőt kívántak juttatni, ám az összeget a belügyminiszter nem hagyta jóvá Ez — & persze a háború — azután levette a napirendről a múzeum megvalósításának tervét. Pogány György
