Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-19 / 194. szám
1 QAj tavaszán az új, de- 1 y y 1 mokratikusan választott parlamentben és az egész országban esetenként csúnya és szenvedélyes vita folyt arról, hogy nemzeti sorsfordulóink közül március 15., október 23., avagy augusztus 20. legyen-e az állami ünnepünk. A képviselők augusztus 20. mellett döntöttek. Sok okos és logikus érv is elhangzott közben a két másik javasolt ünnepnap mellett, de nagyon furcsa és már akkor sokat sejtető vélemények is megfogalmazódtak augusztus 20. ellen. Az egyik ilyen, gyűlölködő és egyben sértő hangú felfogás így szólt: „Hát eldőlt! Nemzeti címerünk után immár újra van állami ünnepünk is. Éles vita, szoros szavazás. Ezzel együtt akár borítékolhattam volna az eredményt. A keresztény nemzeti kurzus a parlament kormányzati szárnyán ugyanis reneszánszát éli. A koronás címer után igazán magától értetődik, hogy a Horthy-Magyarország állami ünnepét állította vissza az ízig-vérig liberális magyar parlament.” (Aligha véletlenül, Magyar Hírlap, 1991. március 6.) A magyar nemzeti jelképek és a kereszténység elleni ádáz gyűlölettől szinte füstölgő cikkecske írója azonban tévedett: augusztus 20. nem a Horthy-Magyarország által kitalált ünnepünk volt, hanem egészen más és annál sokkal több. Egy tárgyilagos ítélethez azonban meg kell néznünk, valójában milyen tényeket és jelképeket képvisel és jelent számunkra (tudjuk, hogy a Magyar Hírlap számára nem) mindmáig augusztus 20.! A mai történetkutatás a korábbi romantikus képtől eltérően ma már másképpen ítéli meg Attila és a hunok és az egy ideig hozzájuk társult germánság európai szerepét. Ők támadásaikkal nem egyszerűen csak szétzilálták a Római birodalom két részre vált és elöregedett rendszerét, hanem egyúttal megteremtették a társadalmi-gazdasági fejlődés új lehetőségét a birodalom Rajna és Duna mentén húzódó határaitól, a limestől északra is. Tehát az addig is széthúzó és egymással szüntelen háborúskodó germán törzseknek megnyílt az útja egy korai rendi társadalom, a germán feudalizmus felé. Ez természetszerűleg együtt járt a civilizációs vívmányok, mint az írás vagy a fejlett technika terjedésével, és persze a kereszténység felvételével. Sőt Attila a hozzá társult germánokra támaszkodva létre akarta hozni a két birodalom — Róma és Bizánc —', valamint a hunok és germánok uralta területek egységét is. Nagyjából tehát egy, még a fénykori Rómánál is nagyobb és erősebb birodalmat akart. Ebben utolsó éveinek félsikerei és végül korai halála megakadályozta. Évszázadok tespedő zsákutcái és vívódásai — a sötét kora középkor — után ugyanerre a feladatra vállalkozott Nagy Károly (uraik. 768—814), de csak részben sikerrel, mert Bizáncot és a Balkánt már nem tudta karoling birodalmába foglalni (kárpát-medencei hódítása azonban a Dunántúlon így is megegyezett a római provincia, Pannónia területével). Róma örökébe lépő császárságának szervezése során a jogalkotásban, a politikában, az írásreformban, az egyházreformban, a művészetek pártolásában és művelésében, a közmunkákban (a Duna—Majna-csatorna elkezdése!) mindenütt Róma példáját követte. Mikor 794 és 806 között Aachenben felépítette palotáját (neve Pfalz a római palatium- ból) és uralkodói templomát, azt egy új Rómának szánta (Nova Roma). így természetes, hogy a híres körtemplom a ravennai San Vitale mintájára épült. Elhelyezte benne hatalma szimbólumát és letéteményesét, a fehérmárvány karosszéket vagy trónust (képünk). Ez egészen a 16. századig a Német-római Császárság egységét fejezte ki. Mivel a király kápolnája melletti egyik épületet a kortársak a Lateran-nak nevezték, sejthető, hogy a császár, aki ötször járt Rómában, példának azt a pápai trónust vehette, amely ma is látható a Lateráni Bazilika kerengőjében, Rómában (ahol bizonyára sok olvasónk megcsodálta már). De szolgálhatott példájául akár Nagy Szent Gergely pápa (540—604, pápa 590-től) fehér márvány trónusa is, amely szintén máig látható Rómában, a San Gregorio Magno templomban (képünk). A Nagy Károly udvarában tevékenykedő tudós tanácsadók természetesen pontosan ismerték a törvényt hozó szék ősi hagyományát. Előképe még az etruszk)!) eredetű sella curulis-ra vezethető vissza. Ez egy egyszerű csapószék volt, amelyet gazdagon díszített elefántcsont. A rómaiak az etruszkoktól ismerték meg és vették át a szerepét, együtt a jogalkotással (római jog), és a hagyomány szerint már Romulus, Róma első ura is ilyenen ülve hozta törvényeit. A birodalomban a népgyűléseken és a szenátus ülésein használták, és székhordozók vitték a konzulok, prae- torok és más törvényalkotók után, akik rajta ültek széket, hoztak törvényt, ítéletet és döntést, hirdettek háborút vagy békét. Történetileg még nem teljesen tisztázottak az okai, de kétségtelen tény, hogy az évezredek során a Kárpát-medencébe keletről áramló különféle népek (úgymint az iráni nyelvű szkíták, szarmaták és alánok, a hunok, a germánok, török nyelvű és más avarok) egyike sem tudott igazi államot, vagy csupán az egyetlen létező és továbbfejlődő civilizációhoz tartozó önálló országot alkotni a Kárpát-medence egészében. Sőt erre a Római Birodalom és Nagy Károly sem volt képes. Tetszik vagy nem tetszik magyargyűlölő honfitársainknak, ez először és egyedül csak a honfoglaló magyarságnak sikerült, az Árpádok dinasztiájának a vezetésével. (Most, a honfoglalás 1100. évfordulójának az előestéjén ildomos lenne, ha ezt a Magyar Hírlap munkatársa is megtanulná.) Bizonyára kellett némi idő ahhoz, hogy a kalandozásokkal elfoglalt Árpád népe megismerkedjen Európa politikai helyzetével és évezredes jogrendszerével, de a történelemből tudjuk, hogy újonnan jött népek esetében a beilleszkedés mindig így zajlik. Györffy György rámutatott, hogy a magyar nagyfejedelmet már 950 tájától nevezik a források král-nak is (Carolus Magnus [král] király). Nem kétséges, hogy a Taksony fejedelemsége idején, 955 után elkezdett, Európához való óvatos alkalmazkodás után Géza fejedelem és hozzá hasonlóan kiváló fia, Szent István műve a magyar állam megalapítása. Eközben' Kelet és Nyugat között kellett választaniok, és Kelet nemcsak a rövidesen már ortodox Bizáncot, hanem a honfoglalással hátrahagyott egész múltunkat, őseinket és őshazánkat is jelentette. Géza és István szilárdan a Nyugatot, azaz Rómát és a császárság barátságát választották. Ez természetesen magával hozta azt is, amit István király Intelmeiben így olvashatunk: „a királyi méltóság rendjébe csak hívők és az egyetemes vallásba avatottak járulhatnak”. Más jó választása már neki sem lehetett volna, elvégre ő sem tehetett arról, hogy a kereszténységet semmiféle más, szintén az Ókori Keletről jövő filozófia, tan, vallás mindmáig nem tudta és nem is fogja meg- dönteni. Szent István királyunk az ország megszervezéséhez nem a pápai állam, hanem az akkor már részekre bomlott Nagy Károly-i birodalom keleti felének alkalmas jogi, szervezeti, pénzverési, oklevél-kiadási gyakorlatát és más rendszereit, törvényeit vette alapul, míg az egyházszervezés és a korona elnyerése a pápaságtól is függött. Sikerrel biztosította viszont függetlenségét a. császárral szemben, amit jól mutat, hogy a pápa 1000-ben nemcsak koronát küldött a magyar királynak, hanem „Róma zászlaját” is, azaz egy olyan zászlós lándzsát, mint amilyet 796 karácsonyán III. Leó pápa Nagy Károlynak is átnyújtott. Elgondolkodhatunk azon is, hogy István koronázására pontosan kétszáz évvel Károly római koronázása után került sor: 800 karácsonya — bizonnyal 1000 karácsonya. Maga a koronázás a Karoling-kor hagyományaira alapuló úgynevezett mainzi rend szerint történt meg. Ez, mint Györffy György rámutatott, magába sűrítette a kora középkori állam lényegét, a regnum (a királyi hatalom) és a sacerdotium (a megszenteltségek, tehát az egyház) egységét. A király 1018-ban áthelyezte székhelyét Fehérvárra, és elkezdte a halála után Szűz Mária tiszteletére szentelt bazilikája építését. Oklevélben biztosította a prépost- ság és a királyi kápolna (a bazilika) jogait, és ebből tudjuk, hogy a bazilikában helyezték el a király kőből emelt trónusát, uralkodói székét. A történelem viharai Az aacheni fehérmárvány trónszék hazánkat erősebben és többször pusztították ahhoz, semmint hogy ez a szék ránk maradhatott volna. Biztosra vesszük, hogy István ebben is a Karoling mintát követte, és széke, azaz trónusa az aacheni képére készült. A királyi hatalom gyakorlásának magyar sajátossága (a hatalmi központok rendszeres felkeresése), továbbá a szék márvány volta lehetett az oka annak, hogy vannak adatok királyi székre a fehérvári Szent Péter-templomból, Visegrádról, Dömösről és Esztergomból is. Az utóbbi helyen a királyi várban ma is látható egy, István király koránál későbbi trónszék. Ami pedig a fehérvárit illeti, tudjuk, hogy Mátyás 1476-ban királyi díszben „trónolt a bazilika szentélyében”. Vita folyik arról, hogy Nagyboldogasszony napja, azaz augusztus 15. királyi törvénynap volt-e már István életében is. Ä források ugyanis közvetlenül nem említenek ilyet. Miért kételkednénk azonban Szent Gellért nagyobb legendájának adatában, amely szerint Gellért éppen e törvénynapon érkezett meg Fehérvárra, István király hívására. A Karoling-hagyományok szellemének értelmében a királyi kápolnában elhelyezett székből ez logikusan következik. Györffy György mutatott rá arra, hogy „mindezek a sajátosságok meglepően egyeznek a Nagy Károly alapította aacheni palotakápolna jogi helyzetével”. Nem lehet mellékes körülmény azonban az sem, amit Kálmány Lajos zseniális tudósunk adatok ezreivel bizonyított: Boldogasszony Anyánk tisztelete számos vonzásában felvette kereszténység előtti ősvallásunk Istenasszonyának sajátosságát. M ikor tehát 1083. augusztus 15-re —- István király halálának (1038. augusztus 15.) évfordulójára — Szent László országos gyűlést hívott össze Fehérvárra, háromnapos előkészület után húszadikán felnyitották a Nagy Királynak a bazilikában lévő sírját, és felemelték a balzsamillatú vízben úszó testét. Ettől kezdve tehát már augusztus 20. a Szent Király István-napi ünnepe. Magát a törvénynapot István utódai augusztus 15-én Fehérváron tartották. A város mai nevén — Székes- fehérvár — a szűkösen ránk maradt forrásokban csak 1539. óta szerepel. Semmi sem szól azonban az ellen, hogy ez a jelzője István királyunk azóta elpusztult márvány trónszékéről jutott a városra. Á magyar szókincs egyébként ránk örökítette ezt az eredeti értelmét is, hiszen szék szavunk egyik jelentése a törvényhozással kapcsolatos törvényszék is. Talán az sincs minden tanulság nélkül, hogy a magyar az egyetlen, nem indoeurópai nyelvet beszélő nép, amely Rómától és a császártól együtt és közös akaratból koronát, íándzsát és áldást kapott. Sőt mi több, a cseh uralkodónak 1085-ben csak a német-római császár adományozott királyi címet, a lengyeleknél pedig I. Bole- szláv 1025-ben a császár beleegyezése nélkül magamagát koronáztatta királlyá. Augusztus 20. tehát nem keresztény nemzeti kurzus vagy csak a Horthy Miklós vezette Magyarország nemzeti ünnepe. Augusztus 20. a márvány szék és a hozzájuk társuló jelképek egy ősrégi európai örökséget, az első európai egységet megteremtő, a civilizáció további fejlődését biztosító Római Birodalom élő hagyományait, a rajtuk felépülő új európai gazdasági és társadalmi rendet létrehozó Nagy Károly jogszervezetét és — egy csipetnyi ősi, pogány magyar hagyományt ötvöztek tökéletes egységbe. Nem véletlen, hogy — minden régi és új romboló erőfeszítés ellenére — mindmáig ezek éltetik és fogják éltetni nemzetünket, a parlament pedig három és fél évvel ezelőtt jól tette, hogy augusztus 20-át nyilvánította állami ünnepünkké. Makkay János a történelemtudományok doktora Nagy Szent Gergely pápa fehérmárvány trónusa István király kőtrónusa
