Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-17 / 192. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 17.. SZERDA 13 Magyarázat helyett csekk Amióta arra a megállapításra jutottam, hogy becsületes magyar ember, aki nem csak kalaphordásra, hanem gondolkodásra is használja a fejét, az nem olvashat jóízűen más napilapot, mint a Pest Megyei Hírlapot, elhatároztam, hogy előfizetek a lapra. Ez a lapnak is jó, mert biztosabbá teszi az anyagi hátteret, nekem is kényelmesebb. Ezért június 27-én feladtam megrendelésemet. Több mint egy hónap elteltével sem kaptam rá választ, ezért levélben reklamáltam a Budapest Postaigazgatóság Hírlaposztályán, a mellékelt levélmásolat szerint július 29-én, amire a mai napon kaptam egy csekket! Semmi magyarázat, hogy miért tartott az el nem járás sok hétig, arra már gondolni sem merek, hogy netán elnézést kérhettek volna a „tévedésért”, hanem egy szó magyarázat nélkül egy csekk. Ennek is van azonban egy „kis” hibája. A közlemény rovatában jelzi: „P. Megyei 343 Ft/hó.” Miután a Vico kontralapja is Pest Megyei, csak nem Hírlap, hanem „Hírek”, természetesen nem fizettem be a csekket. Azt hiszem a példa nem egyedülálló, csak attól tartok, hogy nem sokan veszik a fáradságot a hasonló jelenségek nyilvánosságra hozatalára. Ezért mellékelten megküldöm az eddigi levelezést. Amennyiben úgy ítélik, hogy nyilvánosságra hozatala nem felesleges, hozzájárulok. És megveszem a lapot példányonként! Czellecz Zoltán oki építészmérnök Budapest Akik még nem tudtátok... Igen! Akik még nem tudtátok, most megtanulhatjátok, hogyan mulat az a népség, akiket a magyar nép május 8-án a vezéreikké választott... Hatalmas külföldi kölcsönök felvétele, a lakosság túlzott adóztatása, családrombolás, félrevezetés, a semmitmondó hírközlőszervek hazu- dozásai, cenzúra, kábítószer, nemzetellenes törvények és nemzetellenes egyházak (szekták) létrehozása: ezekre a feladatokra vállalkozott most az új elit. De a repertoár így még nem teljes! A nagy nemzetközi „tervezőasztalon” egyebeket is „berajzolnak”. Az úgynevezett nemzetközi tanácsadók döntenek a háború és a béke dolgában is. Roppant nagy eszükkel ők úgy gondolják, hogy a világot állandó jelleggel — a folyamatosságról gondoskodva — béke és zűrzavar övezetekre kell felosztani. Mert ugye a fegyvereket is el kell adni folyamatosan! Csupán egyharmadnyi területet szánnak háború és zűrzavar-mentes övezetnek, a nagyobb részen pedig állandó nyugtalanság és háború dúlhat. Hogy mit szólnak ehhez a népek? Semmit! Mit szólhatnak a szerbek, a hor- vátok, a bosnyákok évek óta?! És mit szóljanak Ruandában?! És mi elmegyünk szavazni! Vadonatúj szupermasinák gondoskodnak arról, hogy az utolsó darabig összeszámolják e kis nép szavazatait, hogy azután halálpontos, vegytiszta választási eredményekről tájékoztassanak bennünket. És mi lelkesedünk: előző kormányunk elzavarta az oroszokat, fel- rúgra a Varsói Szerződést és a KGST kapcsolatot. Ez igén! Mert mi független és szabad Magyarország lettünk. Önállóak: azt csináljuk, amit megparancsolnak, és oda megyünk, ahová küldenek. Mindannyian a manipulátorok kezei között sínylődünk. De ezt mindnyájan tudjuk-e? Döntse el a kedves olvasó! Vedres Józsefné Budapest Fertőzött demagógia Augusztus elején razzia volt a váci piacon. Vámosok, rendőrök, adóellenőrök közösen csaptak le az árusokra. Hovatovább megszokott esemény az efféle razzia az ország piacain. Legjobb belenyugodni. Azt viszont nem lehet elfogadni, ahogyan egyes újságok beszámolnak az ellenőrzésekről. Ezúttal a Pest Megyei Hírlapnak a váci piaci razziáról megjelent riportját kifogásolom. Nem azért, mert nem értek egyet az ellenőrzéssel, hanem azért, mert demagógiától fertőzöttnek, a hatalomhoz való hűségről tanúskodó- nak érzem a kolléga végkövetkeztetését, miszerint ostoba az a vevő, aki megvédi a szabálytalankodó piacozót, hiszen az elmaradt adó miatt jut esetleg kevesebb szociálpolitikára, telefonra, útra, nyugdíjra. De sokszor hallottuk egykor, hogy csak azt lehet elosztani, amit megtermelünk. Ám arról semmit sem mondtak, hogy minden rendben van-e az elosztás körül, pedig gurultak a dollárok Moszkvába. Most meg azt mondják, adózz többet, ha jobban akarsz élni. De ha belepusztulunk is a munkába, az adóba, csupán államadósságunk kamatainak a kamataira futja minden évben. Mókuskerékben vagyunk, melyet világbanki kurafiak forgatnak hazai segédlettel. Nehéz rábeszélni az embert a becsületes adózásra, amíg a kormány Csáki szalmájaként kezeli a közpénzt. Gondoljunk csak az eocénprogramra, a veszteséges vállalatok, csődbe ment bankok megmentésére, az expó elmaradásából származó milliárdos károkra. Az adóhatóság sem bánik túl jól befizetett forintHISTÓRIA Egy biai gazda emlékeiből (II.) A kitelepítés tragédiája A II. világháború után Bián is éltek svábok, akiknek az ősei még Mária Terézia idején telepedtek le ide. A német nemzetiségűek sokféle módon elkülönültek a falu többi részétől. A Metter- nich-kastély melletti Szent- háromság tértől jobbra és balra külön éltek a református magyarok és a katolikus németek. A fiatalok is külön kocsmákban szórakoztak, és a magyar legénynek sem volt veszélytelen udvarolnia a falu másik végén. De ugyanígy volt ez fordítva is, a két náció szigorúan őrizte az egymás közötti különbségeket. A németek vagyon szempontjából jobban álltak. Tehetősebbek voltak, mert önálló munkát végeztek, iparuk és földjük volt, nem álltak be cselédnek, napszámosnak. 1945 végén aztán — a potsdami egyezmény után, amelyben a magyarországi németek kitelepítéséről is döntöttek — megkezdődött a svábok összeírása. Az emberek először nem értették, mi szükség erre, nem ismerték a háromhatalmi egyezkedést, és a helyi németeket sem tartották Hitler előretolt bástyájának. A kitelepítendők listáját az 1943-as népszámlálás adatai szerint kezdték összeállítani. Az akkori kérdőívek helyben is megvoltak, és ennek alapján az anyanyelvre és nemzetiségre adott válaszok szerint kezdték válogatni az embereket. Aki annak idején magyar nemzetiségűnek és német anyanyelvűnek tartotta magát, azt nem bántották. A listára a német nemzetiséget vallók kerültek. Ez a szabály csak kezdetben érvényesült, később többször átírták vagy bővítették az áldozatok névsorát. Amikor kitudódott, hogy kiket szándékoznak kitelepíteni, megindult a mentés. Ebben a legtöbbet a Független Kisgazdapárt ért el országos viszonylatban és a faluban is. Úgy tudom, Bián 10-12 családot sikerült a listáról kihúzatniuk, főképpen olyanokat, akik a pártnak is tagjai voltak. Akiket a pártok nem tudtak megmenteni, saját maguk vették kezükbe sorsukat. A szegényebb családok nehezebb helyzetben voltak, mert nem tudták miből „megkenni” a kitelepítő hatóságokat. Volt, aki egy egész vagyont szedett össze a szerencsétlen emberektől. A helyi szociáldemokraták egyik vezetője is magas díjat kért a közvetítésért, ám mikor megkapta, mindenkit cserbenhagyott. A kommunisták is szemet vetettek a kitelepítendők vagyonára. Mielőtt elvitték őket, már jó előre elosztották egymás között a házakat, a teheneket, a lovakat, mindent az égvilágon. Szőlőhöz is így jutottak, mert a németek értettek legjobban a műveléséhez, és kitűnő présházakat építettek. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a kommunisták nem érezték biztonságban magukat a németektől szerzett házakban, ezért sokan eladták, és az árából építettek maguknak másikat. A lista már elkészült, és folyt az alkudozás, mikor átvitték a falun a kitelepítésre ítélt etyeki németeket. Ezzel a biai svábok előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy milyen sors vár rájuk. A leg- megalázóbb az volt, hogy azoknak kellett fuvarozni a többieket, akik már tudták: a következő transzportban ők is benne lesznek. A szerencsétlen németekre a torbágyi vasútállomáson várt a marhavagon, amelybe csak legszükségesebb személyes holmijukkal — 50 kg-ot engedélyeztek — szánhattak fel. Elkeseredettségükben mindenfélét kiabáltak a magyar hatóságokra, kiírták a kocsi oldalára: „Vagonnal megyünk, de tankkal jövünk vissza!” Csak a mélységes keserűség mondatott velük ilyeneket, hisz az ellenkezőjét bizonyítja az, hogy a vonat indulása előtt mindany- nyian könnyezve énekelték a magyar himnuszt. A kitelepítés szomorúsággal töltötte el, és megrázta az egész falut. Csak azokat nem, akik jól megszedték magukat a mások kárán. Ide tartozott a már említetteken kívül Szentjóby László budapesti kitelepítési kormánybiztos is, aki az ajándékba kapott sváb házban egy ideig itt is élt, majd jó pénzért eladta. Aki közel volt a tűzhöz, gátlástalanul nyerészkedett a szerencsétlen emberek sorsán. A becsületes biai emberek azonban nagy megértéssel és szomorúsággal viseltettek a kitelepített családok iránt. Sokunknak személyes ismerősét, barátját vitték el. A kétszáz éve itt élő németek gyökeret vertek, anyagilag kiegyensúlyozottan éltek, de a kitelepítés után sokan lelkileg is tönkrementek. Többen csak kevéssel élték túl a tragédiát. A községen is nagyon meglátszott, hogy elmentek, hiányoztak nekünk. jainkkal, hiszen például a soha fel nem használt va- gyonnyilatkozati lapokra milliókat, sőt milliárdokat adott ki. Nem lehet sokkal kevesebb az indokolatlanul visz- szafizetett áfák summája sem. És vajon mennyi adózatlan pénz marad az általában évi ötszázezer forintos forgalmat el nem érő taxisok, a paraszolvenciát élvező orvosok, ügyvédek, a számlát nem adó benzinkutasok zsebében? Amíg az egyik oldalon rendetlenséget, pazarlást lát az állampolgár — ebben az esetben a piacozó kiskereskedő —, addig nehezen emészti meg, hogy csak azon az oldalon kell rendet teremteni, becsületesnek lenni, amelyiken ő áll. A Pest Megyei Hírlap riporterének meg kellett volna kérdeznie a kereskedőket, vajon mi viszi rá őket az adócsalásra, a szabálytalankodásra. A vásárlók is elmondták volna, miért érte- . nek egyet a piacozókkal. Igaz, ez időt emésztő munka. Egyébiránt jó lenne kézbe venni a költségvetés főkönyvét egy mustrára, vajon minden rendben van benne? Ad- „ dig is, amíg ez bekövetkezik, ne bosszantsuk a piaco- zókat, a vásárlókat demagógiával. Fertőző. Novák Gábor Lesz még szóló...? Augusztus 11-én reggel a „Napkelte” műsorában, Forró Tamás mikrofonja előtt Szöllősi Istvánná, a Pedagógus Szakszervezet főtitkára vallott a Kinn-padon... Szigorúan magánvélemény: nekem Szöllősiné nem szimpatikus, ellenben van benne valami visszataszító. Forró Tamás, a múltbéli őszintét- lenségéhez szokatlan módon, tárgyszerűen faggatta a szocialista képviselő asz- szonyt: Mi lesz a szakszervezet reagálása, ha a pótköltségvetésben nem lesznek kellően finanszírozva a pedagógusérdekek? Vajon, lesznek-e sztrájkfelhívások, mint az elmúlt kurzus idején? Szöllősiné ugyan feszengett egy kissé, de mégis, hű akart lenni korábbi önmagához és amellett kardoskodott, hogy ő elsősorban a választók érdekeit képviseli, s csak azután pártjáét. Ergo: ha csorbulnak a szakági érdekek, minden törvényes szankciót fel fognak használni. Ugyanakkor bevallotta, hogy az IMF hazai képviselője találkozót kért tőle, amin azt firtatta, a szakszervezet miről mond le az oktatási struktúra „karcsúsításáért”? Szöllősiné „nagylelkűen” a területi oktatási központokról lemondott! (Gondolom, még a nemzeti alaptantervről is szívesen lemondana...) Hogy lesz-e még szőlő és lágy kenyér, az talány, de hogy Szöllősinéről még sokat fogunk hallani, az halálbiztos! Brezovich Károly Vác Nemcsak létszámban fogyatkoztunk, hanem a földeken is megmutatkozott minden, hiszen akik a svábok helyett jöttek, közel sem tudták olyan szorgalommal és szakértelemmel elvégezni a munkát, mint ők. A helyi közélet is kulturáltabb volt velük. Csak egy dolgot említenék: a falubeli két nemzetiség között volt egy olyan egyezség, hogy négy- évenként mindig a másik nációból választanak bírót. Ez így volt természetes és megszokott. A választott bírót a másik fél is mindig elismerte, hiszen annak eszébe sem jutott, hogy ne az egész falu érdekét tartsa a szeme előtt. (Folytatjuk} Lejegyezte: Nánási Tamás Megalakul a Péceli Kör Az I. világháborút, a forradalmakat és az összeomlást követően a magyarországi reformátusság is szembenézni kényszerült a kialakult helyzettel. Az egyház a helyét kereste, Baltazár Dezső püspök szavai szerint „a várakozás nem tépelődést, hanem felelősségérzetet” jelentett. Forgács Gyula péceli lelkész kezdeményezésére 1920. augusztus 17-én találkozó kezdődött, célja a református egyház szellemi és anyagi megerősítése volt A jelenlévők elfogadták az ún. Péceli Kör alapokmányát, mely többek között kimondta: az egyház megújulásának előfeltétele a belső missziós munka és a szervezetek, a gyülekezetek építése. A kör — bár nem mindenben tükrözte a hivatalos református egyház nézeteit — 1920 októberében Forgács Gyula szerkesztésében lapot is indított Reformáció címmel. A Péceli Kör a következő évben Kunhegyesen tartott konferenciát, ahol memorandumot dolgoztak ki a résztvevők. Ez a kiegyensúlyozott létszámú gyülekezetek szükségességét hirdette, síkra szállt a lelkészi fizetések egységesítése mellett, liturgiái reformot sürgetett, a lelkésztovábbképzés javítását óhajtotta, és a zsinat gyakoribb összehívása érdekében fogalmazott meg kívánságot. A memorandum kibocsátásával a Péceli Kör lényegében befejezte munkáját, nem eredménytelenül, mert e pontok egy része 1926-ban az Egyetemes Konvent állásfoglalásában is megjelent. Pogány György
