Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-17 / 192. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1994. AUGUSZTUS 17., SZERDA Tíz forint Boszniáért Lehet talán egy éve, besorakoztam én is a Keleti pályaudvaron jegyet váltani, amikor kinyújtott tenyerével megjelent egy szegényes öltözékű, pesties kiejté­sű férfi: „Én boszniai menekült va­gyok.” Nekem éppen akkortájt kellett első ízben eldöntenem a kérdést, menni a háborús térségből vagy maradni, alap- természetemnél fogva azonban nem kezdtem el vitatkozni, mit jelent apró­pénzre váltani mások nyomorúságát. A minap a Blahánál az aluljáróból felfelé sietve lettem figyelmes egy pa­pírcetlire ákombákomozott feliratra: „SEGÍTSÉG A BOSZNIAI MENE­KÜLTEKÉRT.” Keskeny, szabálytalan, fáradt arcú nő tartotta a kezében, félol­dalt a lépcsőn ülve, mellette két szána­lomra méltó gyermek, egyikük sem le­hetett több tízévesnél. Akkor hirtelen felvillant bennem Sza­rajevó, s az a mosolygós bosnyák taxi­sofőr, aki egy üde és verőfényes májusi vasárnapon szinte egész napon át hor- dozgatott bennünket a városban és kör­nyékén, egészen a valótlanul hús Bosz- na forrásáig, s csak szimbolikus össze­get volt végül hajlandó elfogadni, a ki­rándulás záróakkordjaként pedig együtt vacsoráztunk egy hegyoldalba ékelt kocsmában, mert a környéken ott készí­tik legjobban a báránysültet, lenn pe­dig, a várost kettészelő Miljacka folyó­ról felszálló légies ködfoszlányokban szinte kézérintésnyire a mecsetek, kissé távolabb pedig a monarchia szellemét őrző patinás épületek, amelyek másai/ rokonai megtalálhatók Pozsonyban, Pes­ten, Szabadkán vagy éppen Marosvásár­helyen. Aztán eszembe jutott N. A. is, kedves újságíró barátom, ő az újvidéki szerkesztőségünkből a CNN hírteleví­zióhoz pártolt át, s aki egy alkalommal a bosnyák fővároson áthaladva (ezek már a háborús esztendők) életét csak páncélingének köszönhette, a gépkocsi­ban mögötte ülő könnyelmű amerikait már koporsóban szállították haza. Kivételesen nagyon siettem, egy tár­saságban vártak rám, eléggé késésben voltam, meg a hetes busz is közeledett, mégis visszafordultam; le a lépcsőkön, zsebemből sebtében kihalásztam egy tízforintost, vissza ahhoz a nőhöz ott a lépcsőkön, próbálom óvatosan megtuda­kolni, az összegyülemlett pénz milyen úton-módon jut el a boszniai menekül­tekhez, de ő csak néz rám értetlenül, szerbül kérdezem, honnan érkezett, de erre sem tud válaszolni, más nyelvek­kel kísérletezem, még tanácstalanabb, csak néz a távolba, valami furcsa esen- dőséggel. Nem kutatom tovább, honnan jött, merre tart. A kikészített tízforintost be­ledobom a. műanyag pohárba. Nem let­tem szegényebb, ő sem gazdagabb. Kvittek vagyunk a világban. Sinkovits Péter Peresz: Carlost a másvilágra kell küldeni Izraeli—Jordániái egyezmény Az izraeli—jordániai kétol­dalú megbeszéléseken teg­nap kereskedelmi egyez­ményt írtak alá, de a hatá­rok és a vízelosztás kérdé­sében egyelőre még nincs közlekedés a felek között. Peresz izraeli, külügymi­niszter reméli, hogy a teg­napelőtt elfogott terrorista, Carlos végül is a másvilá­gon köt majd ki. A Holt-tenger partján levő Moria Szállóban teg­nap izreli—jordániai keres­kedelmi egyezményt írtak alá. Az egyezmény értelmé­ben Jordánia ez év végéig harmincmillió dollár ellen­értékű árut exportál az Izra­el által megszállt területek­re. Eljakim Rubinstein, az izraeli küldöttség vezetője tegnap kijelentette, hogy a mostani tárgyalásokon álta­lában előrehaladás észlelhe­tő. Komoly ellentétek csu­pán a két ország közti határ­vonal végleges meghúzása és a vízelosztása kérdésé­ben mutatkozik. Izraelben örömmel vet­ték tudomásul a nemzetközi terrorista, Carlos elfogását. Közben kitudódott az is, hogy Carlos ügyvédje az a francia ügyvéd lesz, aki né­hány évvel ezelőtt a hábo­rús bűnös, Claus Barbie vé­delmét is elvállalta. Simon Peresz izraeli kül­ügyminiszter tegnap azt mondta: reméli, hogy Car­los élete végéig börtönben fog ülni, de még jobb len­ne, ha a másvilágra külde- nék. H. J. Heves harcok Tesanj környékén Az egyre hevesebbé váló támadásokból és a muzulmán egységek átcsoportosításából arra lehet következtetni, hogy a boszniai kormányerők átfogó támadásra készülnek — jelentette tegnap a Tanjug boszniai szerb katonai forrá­sokra hivatkozva. Szerb és muzulmán katonák heves harcot vívtak Észak- Boszniában, Tesanj városának környékén is. A küzdelem során az arcvonal mögött útját állták egy szerb diverzáns különítménynek, amelyet megsemmisítettek. VÉLEMÉNY A nagyvilág hírei * Andrea Cordero Lanza di Montezemolo pápai nuncius tegnap átadta megbízólevelét Ezer Weizman izraeli államfőnek — közölte az izraeli rádió. Ezzel Izraelben most először képviseli a Vatikánt a legmagasabb rangú kö­vet. Az orosz parti őrség egyik hajója hétfőn több­szöri figyelmeztetés után nyitott tüzet az orosz felségvizeken halá­szó két japán bárka egyi­kére, megsebesítve négy halászt, egyiküket súlyo­san. A súlyos sebesült halászt megoperálták egy orosz kórházban. * Irán visszahívta Bue­nos Aires-i nagyköve­tét. Az iráni állami rá­dió tegnapi közlése sze­rint a lépés tiltakozás „bizonyos argentin kö­röknek az iráni diplo­maták ellen irányuló megalapozatlan vádas­kodásai és propagandá­ja ellen”. A hírközlő szervek jelentet­ték, hogy a kormány lefújta az 1996-os expót. Az első gon­dolat a közvélemény várható vélekedését veszi vizsgálat alá. A társadalom kis része mutatkozott expóellenesnek az elmúlt évek órán. Ha a fő­város főpolgármestere ellene nyilatkozott is, a kerületek szinte kivétel nélkül — és pártállástól függetlenül — a megrendezés mellett tették le voksukat. Megmozdult az ország. Vidéki városok, falvak állították össze a maguk programját. Lehet mondani, hogy országos demonstrációnak indult az akció. Nemcsak a honfoglalás. 110 éves jubileumá­nak megünnepléséről lett volna szó. Emellett alka­lom kínálkozott volna a világgal való ünnepélyes ta­lálkozásra. A nemzet meg akarta mutatni életerejét, arculatát, nyitottságát, sokszínűségét. A negyven­évesdiktatúra arcnélküli, uniformizált országképe he­lyett a világ felé fordította volna azt a tükröt, ame­lyikben meglátták volna sűrítetten az országot, aho­vá éppen jellege, érdekessége miatt eddig is szíve­sen jöttek az idegenek. A világkiállítás esztendejé­ben ugyanúgy felénk fordult volna a világ figyelme, mint ahogyan annak idején Osakával, Sevillával, a többi várossal foglalkoztak szerte a földkerekségen. Sok millió ember az öt kontinensen rögzítette volna ismeretei között hazánkat, fővárosunkat, s legalább egy adott korosztály nem tévesztette volna össze Bu­karestet Budapesttel, Bulgáriát Magyarországgal, nyelvünket az indoeurópai nyelvcsalád többi nyelvé­vel. Megtudták volna, hogy a több mint másfél száza­da tartó ellenpropaganda, az ázsiai sztyeppnépről szóló handabanda csupán egy igazságtalan európai rendezés tarthatatlan eredményét szeretné konzervál­ni. Megismerte volna a világnak nemcsak a tárlato­kat látogató közönsége a művészetünket. Hallottak volna zenei sajátosságunkról, a XX. század zenemű­vészetét is jelentősen alakító nagy mestereinkről. Az idelátogatók koncentráltan találkozhattak volna azok­kal a technikai eredményekkel, civilizációs változá­sokkal, amelyek a szabad fejlődésű gazdaság jellem­zői, s élesen különböznek a gazdaságot gúzsbakötő parancsuralmi rendszer elszürkítő, állandó sorva­dást, kopást, leromlást okozó gyakorlatától. Egyszó­val: a kitárt karok viszonzást találtak volna az érke­zők felénk nyújtott karjaiban. Az első közlések szerint az expóra szánt létesítmé­nyek elkészülnek, csak az expó marad el. Arról nem szól a nyilatkozat, hogy mikor készülnek el a létesít­mények. Úgy tervezték, hogy az épületek a világkiál­lítást követően a felsőoktatás céljait szolgálják. Tud­nivaló, a balszerencsés megkötések a korábbi egyete­mi felvételeknél azt eredményeztek, hogy kétségbeej- tően lemaradtunk a fejlett országokkal szemben nem­csak a felsőoktatás színvonalát, de a tanulók létszá­mát illetően is. Az expó után az új oktatási épületek részbeni lehetőséget adtak volna a felzárkózásra. Ha a tervbe vett épületek az expó lefújása után úgy és olyan ütemben épülnek, mint a letűnt rendszer autó­pályái (alig 250 km 40 év alatt), akkor a felsőoktatás is a lefújás miatti vesztesek között lesz. Nyilatkozat hangzott el arról is, hogy a költségve­tés 18 milliárdot takarít meg, ha elmarad az expó. A költségvetési hiány évről évre több százmilliárd fo­rint. Az államadósság több ezermilliárd forintot tesz ki (külső és belső). A MÁV évi deficitjét 120 milli- árdra teszik. Ugyanazok a politikusok, akik most ta­karékosságra hivatkozba nemet mondanak az expó­ra, a ’80-as évek második felében évi 3-4 milliárd dollárral (mai árfolyamon évi 300-400 milliárd fo­rinttal) szaporították azt az adósságunkat, amit azóta sem tudunk csökkenteni. Ezt az évi 300-400 milliárd forintos új adósságunkat a gazdaság repedéseinek be- tapasztására fordították — eredménytelenül. Ma a külső, dolláradósság után csupán kamatokban évi 150-200 milliárd forintnak megfelelő összeget va­gyunk kénytelenek a hitelezőknek fizetni, átlagosan 180 milliárdot. És ez nem egyszer, hanem minden év­ben jelentkezik. Ezért áll értetlenül a közvélemény is, a gazdaság ismerői is a döntés és a vérszegény indoklás előtt. Felmerül a kérdés, mi késztette hát a hatalmat erre a goromba lépésre. Közgazdasági megfontolás alig­ha. Az évi több százmilliárdos teher mellett az egy­szer felmerülő 18 milliárd eltörpül. Ha befektetés­nek tekintjük, még inkább elgondolkoztató a döntés, hiszen az ország teljesítőképességéhez, a folyamatos befektetési kényszerekhez képest elenyésző az ősz szeg. A szabaddemokraták gazdasági szakértőnek kikiál­tott volt és letűnt személyiségeit ma már nem is na­gyon emlegetik. Akik négy éven át hangadókként sze­repeltek, ma már a süllyesztőből hallatják — ritkán — a hangjukat. Ám ha szavuk lenne, akkor is csak egyfaj­ta véleményt mondanának, amelyikkel a másik szem- benáll: a csoportosításon múlik, hogy a várható előnyök és hátrányok miként viszonyulnak egymás­hoz. Hosszú távon bizonyosan az előnyök mutatják a döntéshez az utat. Néhány közgazdász tehát konokul ismétli azt, amit korábban gondolt. Ezt ismétlik azok is, akiknek a közgazdasághoz kevés közük volt. Hon­nan tehát a hirtelen elutasító állásfoglalás? A kommunista hatalom negyven éven át — miköz­ben büntetett mindent, amivel az egyes ember a maga gyarapodását segítette volna elő — azt a képet kívánta magáról kialakítani, hogy a dolgozó népet szolgálja. Szavak és a gyakorlat csillagászati távolságban álltak egymástól. A mostani hatalom ugyancsak a gondosko­dó, atyáskodó képet kívánja magáról kialakítani. Még fogjuk hallani: „Élvtársak (vagy ehelyett, az alkalom szerint: Kérem szépen), mi nagyon szerettük volna az expót, de még erről is lemondtunk, hogy a nép jólétét szolgáljuk!” Erre annál is inkább szükség lesz, mert a hárommillió szavazó, aki életszínvonal-emelést re­mélt, nehezen fogja elfogadni a készülő szociális pak­tumot, az összes velejárójával. Pénzt teremteni egyet­len hatalom sem tud. Gazdaságot felvirágoztatni ugyancsak nem, ha ott folytatják, ahol négy éve abba­hagyták. Marad tehát a retorika, s ebben az expó lefújá­sa az egyik nehézfegyver. Az a bizonyos hárommillió, akik közül kétmillió az utódpártokra, egymillió a sza­baddemokratákra szavazott, lassan rá fog ébredni a ri­deg valóságra. Sajnos, a kisebbségbe szorult kétmillió mindehhez asszisztálni lesz kénytelen. (Harsányi László) 18 milliárd, 180 milliárd

Next

/
Oldalképek
Tartalom