Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-16 / 191. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. AUGUSZTUS 16., KEDD Modernizáció és a semmi feneketlen kútja M ind kellemetlenebb, mind kevésbé elviselhető, sőt mindinkább szorongató élni ebben a világban. Ezt kénytelenek vagyunk bevallani, s még azt sem mondhatjuk, mintha ez a riasztó érzés az anyagi javak meny- nyiségétől függene. A milliomos éppen úgy nem találja helyét, mint a hajléktalan. Ijesztő, hogy immár vágyaink sincsenek; sóvárgásaink elpattanó szappanbuborékok, s értéktelenségekre irányulnak. Gépkocsimárkák, házi fürdőmedencék, yach- tok, italok, ékszerek, ruhák, gyors fogyasztású szexuális perverziók, no meg hírnév — ennyi. S végeredményben ez mind elérhető. S végül csalódást okoz, mert a ki- elégítetlenség marad. Valamikor .tudta az ember: az teszi megélésre érdemessé az életet, ami elérhetetlen. Ami felé „aszimpto- matikusan” lehet közeledni, vagyis úgy, hogy a közeledés maga végtelen, s ami felé közeledünk, nem elérhető. Ilyen volt a Nap, a csillagos ég, a boldogság, a tökéletesség, az Isten. S mégis, mindez valóság volt az emberiség preindusztriális, preszcientista és nem techni- cizált korszakaiban. Amióta eluralkodott a tömegtermelés, az elme diktátorává vált az egyedül üdvözítő vallássá dicsőült tudomány, s még inkább, amióta a technika belenyúlt az atom univerzumába és kontárkodni kezdett az élet műhelyében, ösz- szezavarva a gének és kromoszómák koreográfiáját, amióta az ember istenné nevezte ki magát, hogy megismételje a teremtést egy elképzelt robot-evolúcióval, amióta az ember száműzte önmagából a szellemet és nem létezővé nyilvánította önnön lelkét, hogy a materia- lizált pszichével helyettesítse, — valamiképpen odakoz- mált a civilizáció, és e romlás penetráns szaga elől nincs hová menekülni. Ugyan hová vonulnának ki ma a remeték, ahol ne érné őket utol a repülőgép, a motorfűrész, a radioaktív szenny, a műholdak irgalmatlan fényképező automatája? A szellemét vesztett ember, olyan kormányos pozícióban, mely számára csak a kirakatbaba beállított mozdulatát hagyja meg, de ellenőrzést a folyamatok fölött nem enged, világgá hazudhatja, hogy „a cél a modernizáció”. A modernizáció, amelyben már csak embernek lenni nem érdemes. A robot is csak azért „érzi jól magát”, mert egyáltalán semmit sem érez, hiszen akkor is szellemtelen anyag, ha százakadémikusnyi intelligenciát öl belé programozója. A robot képes egy szimfónia eljátszására, de nem hallja. Az ember is egyre kevésbé hallja, mert mindinkább hasonlóvá teszi magát a robothoz. Ennek a civilizációnak nincsen dallama, ez a civilizáció csak rezonancia nélkül kopog. Az embertelenség ebben a században három változatban jelentkezett: a hitleri, a sztálini és a liberális változatban. A hitlerinek ördögi és tébolyult dallamai voltak, a sztálini fülsértőén kopogott, a liberális — az amerikai — berreg, surrog és süvít. A technikai civilizáció kikapcsolta a transzcendenciát. Kikapcsolta azt, ami az embert összeköti az univerzummal, és technikai kötéssel helyettesítette. Az ember eljutott a Holdra (miközben Salamon lepkéjének módjára hajtogatta: meghódítjuk a világűrt) — s nem történt semmi. Iszonyú ürességet tapasztalt és azóta is űrt érez, mondha- tatlan űrt. Elvesztette Istent és bevallatlan kínjában kétségbeesetten pásztázza rádióhullámokkal a kozmoszt, hogy a rémítő magány érzetétől megszabaduljon, s eközben megteremti magának az ufók szcientista pótmítoszát. Akik a kábítószer ellen vívandó harcról nyilatkoznak, minden bizonnyal nem tudják, hogy az ifjúság egy része tanácstalanságában szokik reá: hiszen a „világnézeti semlegesség” emberszerű, de embertelen robotjai éppen a transzcendenciát tagadják meg tőle, s ő a felnőttség küszöbén, ennek hiányától szenved, mint gyermek szenved a mese hiányában. A tömeges drogélvezet korunk fekete mágiája. A „világnézeti semlegesség” ólomkatona-miniszterének kusza és zavart arcából Lucifer beszél: „Emelkedett szempontunkból, hiába, / Először a báj vész el, azután / A nagyság és erő, amíg nem marad / Számunkra más, mint a rideg matézis.” S ezt követi majd a kacaj: „Győzött hát a vén hazugság. / E báb-istenség most már elkeringhet / Az űrben új bolygóként, melyen újra / Számomra fog tán élet fejle- dezni.” „Báb-istenség” — Madách előrelátása és tömörsége olyan kivételes, hogy azt kell hinnünk, belőle is a Szellem szólt, amikor a tragédiát megírta. Az ember elhitette magával azóta, hogy mindentudó, s útban van a mindenhatóság felé, minden titkok kulcsának birtokába jutott, s immár önnön istenévé és bírójává válhat. Fölényes arcmimikával függetlenítette magát az egyetemes létezést átható Szellemtől és a Földtől, amelynek önmaga is szerves része. Önnön zsenialitásaként fölfedezte a pusztán a választók szeszélyétől függő kurta hanyatt- homlok adminisztrációt ön- maguk-illegető ripacs-tolva- jok négyéves egymás-váltását és ezt elnevezte demokráciának, örök jelenbe fokozta le magát, mint a rovar, se múltja, se jövője immár. Megtagadta szülőjét: elutasította, hogy létének csak a természetbe való beágyazottság révén van jogosultsága és hogy a természetet alkotó -élőlényeknek, melyekkel teste egylényegű, saját joguk van a létezésre. Azt hitte, szolgáivá teszi az energiákat s ezzel a viszonnyal visszaélhet, mint úr szokta cselédjével, de eközben megmérgezte önnön éltető levegőjét és vizeit, műanyag- és betonsivatagaiban fuldoklik, mielőtt rabszolgának hitt urai, az energiák bele nem tapossák az idő mindent elnyerő mélyébe. I sten (az egyetemes létezés Szelleme, a Vagyok) nem rögtönzi szankcióit, mint az ember sokáig elképzelte, hanem a büntetési tételeket beépítette törvényeibe. A törvényszegés magában hordozza következményeit. Ahol kiirtják az erdőket, kiszárítják és forróvá teszik maguk alatt a talajt, ahol a mohó haszonlesésben kizsarolják és megmérgezik a földet, megjelenik a sivatag, ahol erőszakot követnek el egy folyamon, magukra zúdítják a megzavart víztömeg súlyát, ahol szánt-szándékkal az ártó szellem egy követét teszik meg a kultúra miniszterének, hogy megrontsák és homoszexuálissá változtassák a holnap felnövekvő nemzedékeit, azt a népet az „AIDS”-nek nevezett alattomos romlás fogja elpusztítani, ahol maró gúnnyal üldözik az erkölcsi érzék minden megnyilvánulását és az utilitarizmust teszik meg kötelező vallásnak, bűnözők önkényuralma alá kerül a társadalom és előbb-utóbb minden szomszéd szomszédjának gyilkosává válik. így görcsösül elviselhetetlenné az emberiét a modernizációnak nevezett programban. Mert az ember „korlátlanul fogyaszthatja a világot és az ember korlátlanul szabad”. Ám az ember valójában korlátlanul felelőtlen. Az ember a világ szörnyévé válik, mely mindenen átgázol, s a világ csak azért fogja túlélni, mert az ember önmagán is átgázol. Miért nem tört ki mindeddig nukleáris háború? Talán azért, mert a modem (sőt: posztmodem) ember felelőssége nem engedte? Nem. Csak a félelem tartotta vissza mindeddig, az önszeretet, a ragaszkodás az élvezésközpontú élethez, a makacsság az egyébként atomháborúnál is önpusztí- tóbb élvezetek kergetésé- ben, a sóvárgás a kielégülés iránt, amely délibábként illan tova. Az ember fölfedezte az információt, a világmindenség formáló szellemi alapelvét. Ám, nem mint a világszellem kezdetektől való jelenlétét fedezte föl. Elrabolta és egyetemes hazugsággá változtatta. Műholdak segítségével szólja be a földfelszínt a romlott információval, silány és kapzsi hatalmi eszközévé tett hazugságtömegével: a milliárdnyi képernyőről szellemi Stroncium 90 permetez. * A lelkiismeret parancsolta ennek a képnek a felrajzolását, az út ama pontján, mely az eddigieknél gyorsabban fog vezetni az élet elviselhe- tetlensége felé. Meg kellett mutatni, mi rejlik a magát hangzatosán szociálliberális- nak nevező uralmi berendezkedés ama röviden bejelentett programja mögött, mely így hangzik: „modernizáció”. Mert vétkesek közt cinkos, aki néma, mert a civilizáció megállíthatatlanul halad saját egyetemes holoca- ustuma felé, s ebbe a kárho- zatbardeportálásra szánt menetbe most sorakozott be az a szárnya szegett tízmillió, amely mi vagyunk. S ha fülsiketítőén túlharsognak is, ha szánkba rongyot gyömöszölnek is, ha szellemi terroristák fenyegetnek is, szólni és ébreszteni, kell, amíg a szólónak szíve dobog, s amíg a tízmillióból egy van, aki hallja. Mert nincs nagyobb bűnös annál, aki tudja, mi az igazság és mégis magában tartja. S ha saját szavunk nem elég, hívjunk tanúkat. Mert nincs az önnönmagába botlott, szerencsétlen emberiségnek olyan valóságos igaz szelleme, ki ne lenne ellenzéke annak az amoralitásnak, amely hatalmat szerzett mirajtunk. A lbert Schweitzer: „Csak akkor igazán etikus az ember, ha engedelmeskedik annak a késztetésnek, hogy segítsen minden életnek, amelyen segíthet, és irtózik attól, hogy bármilyen élőnek kárt okozzon. Nem kérdi sem azt, hogy értékénél fogva mennyire érdemes részvétre ez vagy az az élet, sem azt, hogy képes-e egyáltalán és menynyire képes érezni. Maga az élet szent előtte. Az etika a határtalanságig fokozott felelősség mindenért, ami csak él.” Albert Einstein: „A vallás tudomány nélkül vak, a tudomány vallás nélkül béna. Jelzést akarok adni arról, hogy az emberiség laboratóriumokból él és nem oratóriumokból. Meg akarom mutatni: vissza kell kapnia oratóriumait, ha nem akarja, hogy belepusztuljon laboratóriumaiba.” Werner Heisenberg: „Éppen az élet legfontosabb döntéseinek kell tartalmaz- niok egy kikerülhetetlen irracionális elemet. A döntéshez biztos alap szükséges, mivel kell lennie valaminek, amire az ember hagyatkozik: egy alapelvnek, hogy ez vezesse cselekedeteit.” Jézus: „Mit ér az ember, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall?” Kodály Zoltán: „Ha az aszfaltjárás közben egy-egy tenyérnyi meztelen föld kerül a lábam elé, mindig rálépek, mert ez az áldott magyar föld az én világom.” Hatvan évvel ezelőtt még áldott volt. Tíz esztendő múlva már vér kiáltott róla az égre. Ma pedig a jézusi kérdés mintha így fordulna: „Mit ér, ha az ember helyrehozhatatlan kárt vall lelkében s még talpalatnyi kicsiny világát is kirántják fölsebzett lába alól?” Sándor András A minap ezt a falfirkát olvastam a Bem rakpart egyik házának falán: Pépnemzet. Aki kitalálta e szót az nyilván a népnemzet-re akarja rímeltetni, pejoratív értelemben. A szerzőt feltehetően az 1994-es országgyűlési választások eredménye ihlette. Maga a reakció érthető, hiszen az elmúlt hónapban számos cikk, tanulmány is megjelent, a hazai és külföldi sajtóban, melynek tárgya egybevág ezen új magyar szóba rejtett érzés- és gondolattartalommal. Ez persze nem véletlen, hiszen valóban vitatható, hogy a „nép” (nemzet) — mint olyan — felelős-e hosszú időre szóló döntéseiért egy demokratikus államberendezkedésben. Az említett cikkek azt próbálták kideríteni, hogy az elmúlt négy esztendő alatt a nép miért nem élt az 1990-es kormányzat biztosította szabadságjogokkal, azaz miért nem tért vissza arra az útra, ahonnan a szovjet fegyveres erők és ezek magyar kollaboránsai 1945-ben letérítették. Azok, akik szemére hányják a népnek, hogy rosszul választott, amikor visszahívta kínzóit és hóhérait. Népen — valószínűleg — tudatosan politizáló, politikai kultúrával, filozófiával rendelkező sokaságot értenek, amely anyagi kényelemből, szellemi restségből és elrozsdásodott erköl- csisége miatt szembefordult múltjával, értékeivel, hagyományaival stb. E szemlélet szerint, a magyarság „nem tudott élni a szabadsággal”, melyet pedig már egyszer — 1990-ben — választott. Az ő csalódottságukat történelmi analógiákkal is lehet igazolni (lásd Petőfi választási kudarcát). Ám, itt van az ellentábor is. A védők. Ők azt állítják, hogy a népet vádolok valami olyasmit kémek számon védencüktől, ami nem az ő asztala. Például bölcsességet. És elítélik olyasmiért, ami kötelessége: a fennmaradás ösztönéért, a napi lét küzdelmei által kikényszerített ítéleteiért, ösztönös „materializmusáért”, földhöztapadásáért, óvatosságáért, csököttségéért stb., stb. És persze e tábornak is vannak aforistái, aranyköpései, bölcsességei. Már pusztán az a tény is megnehezíti az állásfoglalást, hogy sem az 1990-es, sem az 1994-es népdöntés nem egy érett, nyugalmi időszak jól szituált és politikailag kulturált nemzedékeinek gazdag tapasztalatával rendelkező, pártjait a veséjükig ismerő társadalom politikai szellemének tükre volt, hanem egy kapkodó, felfordult világban, a „lágy diktatúrától” éppen csak kiszabadult (?) magyar társadalom reflexe. Értékrendek — amelyekről azt hittük, hogy a döntésben fontos szerepet kapó elemek lesznek — nullának bizonyultak, jóléti konzumigények pedig értékké, meghatározó tényezővé váltak. Valószínűleg akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha azt állapítjuk meg, hogy a magyar társadalomra rászakadt egy felbomló világbirodalom törmeléke, s vele e birodalom Magyar Népköztársaság nevű tartományának ugyancsak összeomló kőzuhata- ga. A jó magyarok egyáltalán nem készültek a felszabadulásra és az 1990-es választások során csupán a reflexeiknek engedelmeskedtek az egyre rosszabbul fizető „puha- diktatúrával” szemben. A kádári langypocsolya már nem volt annyira kellemes, mint korábban. A ’94-es „döntés” pedig — bármily paradoxonnak is látszik — a ’90-esen alapul, hiszen ez sem a gondolat, az akarat, a szellem ítélete volt egy 4 éves kormányzásról, hanem ugyanaz a reflex működött, amely már ’90-ben is, de ezúttal egy másik adminisztráción csattant az ostor. Száz szónak is egy a vége: a hazai népesség egyik döntése sem volt társadalmi, történelmi, tömegpolitikai-lélek- tani értelemben vett érett, szuverén politikai párt- és programválasztás, hanem pusztán ösztönös reflex. Éppen ezért sem a pro-, sem a kontra ítéletek e döntésekről nem méltányosak. Ugyanis helyeselni vagy elítélni egy nemzet (nép) választását politikai pártok, programok és figurák között érvényesen és hitelesen csak akkor lehet, ha a döntők, a választók rendelkeztek a szuverenitás körülményeivel, eszközeivel és pszichológiai, valamint egzisztenciális feltételeivel. Mivel mindezzel a tekintetes magyar választótársadalom nem rendelkezett (e kondíciókra sajnos még évtizedekig várni kell), ezért cselekedetének fensőséges minősítése helyett célszerűbb azzal foglalkozni, hogy néhány évtized múltán valóban ítélkezésre és döntésre képes társadalommá váljunk. E zt a 2x4 évet egyelőre tekintsük a demokrácia elemi iskolájának, amelyben mindenki tanul, okul, mindenki vizsgáztat és vizsgázik: az elit és a nép, a munkások, az értelmiségiek, a parasztok (farmerek) és a vállalkozók, az alulra és a felülre kerülők, a gazdagok' és a szegények, a pandúrok és a betyárok egyaránt. Reméljük, hogy szeretett iskolánkat a közeli jövőben nem zárják be és felsőbb osztályba léphetünk. Kajetán Endre Pépnemzet?
