Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-12 / 188. szám
PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 12.. PÉNTEK J3 Egy pofonnal kevesebb... Tisztelt Szerkesztőség! Elismervén az ízlések sokféleségét, őszintén bevallom, hogy a Pest Megyei Hírlap nem tartozik mindennapi kedvenc olvasmányaim közé: így meglehetősen késve került a kezembe egy olyan cikkük. amelyben személyesen — és társaim nevében is — sértve érzem magam. Konkrétan a június 2-i számukban megjelent Rafináltuk cselszövései című írásra gondolok. Ennek ugyan előzménye is volt, de Matula Gy. Oszkár vitriolja ártatlan szódavíznek tűnik Vödrös úr epéjéhez képest. Lapjuk felfogását ismerve erősen gyanítom, hogy papírjuk az én tintámat nem tűri, magyarán: nem kapom meg a nyilvános válaszadás lehetőségét — de 4 abban biztos vagyok hogy szűkebb hazám megismeri véleményemet. Kaszás Ferenc vagyok, egyike annak a 13+1 fős „bandának”, amelyet — ma még — úgy neveznek, hogy Bugyi nagyközség önkormányzata. Világéletemben máról holnapra élő — Móra Ferenc szavaival élve, amolyan „célszerű szögényem- ber” — voltam, így tehát örömmel értesültem arról, hogy hirtelen meggazdagodtam. („Ezek az ügyeskedők félrevezetik vagy fölvásárolják az elöljárókat, azaz önkormányzati képviselőket...”). Azóta is várom a pénzespostást. Bárki utánanézhet életem bármelyik időszakának: érdemtelenül még soha senkitől egyetlen fillért sem kaptam. Régóta tudom, hogy a legjobb jövedelmet a gerinc eladásából lehet elérni(...), vagy kereskedelmi pályára kéne lépni, (legjobban fizet a hazaárulás), de eddig még nem vitt rá a lélek. Vödrös úrnak illene tudnia, hogy a képviselők alakuló ülésükön egyhangúan megszavazták: feladatukat társadalmi munkában végzik, és azóta is ehhez tartjuk magunkat: a havi egykét alkalommal éjfélig-haj- nalig tartó (pártállástól függetlenül jószándékú) viták, egyeztetések, végleges döntések cseréjeként — tudomásom szerint -— csak „leköpést” kaptunk. Vödrös úrnak illene elgondolkodnia azon, hogy a 13 fő összetételében egy mikrotársadalom kereszt- metszetét adja (tanár, munkás, matematikus, orvos, egyéni gazdálkodó, bank- szakember, építészmérnök, kft.-ügyvezető, igazgató stb.). Ha egy ilyen széles skálájú testület egyhangúan igent mond valamire, akkor esetleg nem a tizenhárom ember volt félrevezetve — hanem a tizennegyedik. (...) A szót komolyra fordítva: egy' ideig gondolkodtam azon, hogy Vödrös urat beperelem nyilvános rágalmazásért, de közben megtudtam, hogy egy újságcikk (...) legfeljebb nyolc napon belül gyógyuló lelki sértésnek tekinthető: egy ilyen pernek még az elindítására sincs esélyem. Megtudtam azt is, hogy az újságírói igazolvány — ha gazdája elveti a sulykot — afféle félcédulának is tekinthető, azaz: egy újságíró bármikor bárHISTÓRIA Arthur Evans, nemzeti tragédiánk előkészítője Elnémította azokat, akik ellentmondtak neki Artur Evans Knósszoszban (festmény) n Ideje azonban Evanst • bemutatni az olvasónak. Régi és gazdag család gyermeke (1851-1941), édesapja régész, akinek baráti társaságában van többek között Charles Darwin és John Lubbock. Diákkorában már versel és ógörög epigrammákat ír. Oxford egyik legjobb intézetében tanul, kapcsolatba kerül egy világhatalom idős és szépreményű fiatal politikusaival egyaránt. Minden adva van tehát egy nagyszerű pályafutáshoz. Egyelőre azonban még ő maga sem tudja, milyen életpályát válasszon. A Balkánról való kényszerű távozás után 1883-ban feleségével görögországi utazást tett, és Mükénében. Tirünszben, Orkhomenoszban egyaránt a szerencsés német régész, H. Schliemann sikereinek nyomában jártak. Sőt Athénban részt vettek egy Schliemann által adott fogadáson, és megtekintették kis házi múzeumát is. A Trójában talált Priamosz- kincs ekkor már nem volt ott, mert az 1881-ben Berlinbe került. (Ennek a kincsnek a későbbi sorsáról talán egy következő cikkben számolunk be.) Bizonyára ez a találkozás is hatással volt arra, hogy visszatérve Angliába, Evans úgy döntött. hogy nem politikus vagy újságíró lesz, hanem régész. Jó kapcsolatai lehetővé tették, hogy 1884 nyarán egyhangú döntéssel az oxfordi Ashmolean Múzeum őrének nevezték ki, tehát régésznek a világ legelsőként, még 1683-ban alapított múzeumába. Itt először az intézmény új — mai — helyére való költöztetését oldotta meg tíz év alatt, majd 1900-tól kezdve élete végéig folytatta ásatásait Krétán Knósszoszban. Minős/. legendabeli király palotájában. Ez a több évtizedes munka kétségen kívül a huszadik század egyik legnagyobb régészet-tudományos teljesítménye volt. Nem lehet azonban nem észrevenni benne állandó versenyfutását Schlieman- nal, éppen Knósszosz körül. Tudjuk, hogy Schliemann is tervezett itt nagy ásatást, azonban zsugorisága miatt nem tudott megegyezni a palota területének megvásárlásában. (A vita arról folyt, hogy vajon hány olyan olajfa van a kertekben, amelyeket a telkek árán túl külön is meg kellene fizetnie.) Evans ravaszabb volt, egyelőre csak a tizenketted részét vásárolta meg a telkeknek, majd attól kezdve, mint részbirtokos, sorra élt elővételi jogával, és lassan az ő tulajdona lett a minószi palota teljes területe. Evans személyiségének egyik jellemzője volt, hogy makacs gőggel párosítva, mindvégig mereven kitartott egész fiatal korában kialakított felfogása mellett, lett légyen az politikai ítélet (a monarchia fennállásának ügyében) vagy tudományosan eldöntendő kérdés. Ha egyszer tehát elkönyvelte magában, hogy Schliemann csak egy kereskedő, akkor az megváltoztathatatlan nézete maradt haláláig. Ha első utazása idején úgy találta, hogy a monarchiát fel kell számolni, akkor álláspontját negyven év múlva is változatlanul fenntartotta. Ilyen természetére legelőször akkor figyelhetett fel a tudományos világ, amikor lassan rájött, hogy a Knósszoszban általa talált lineáris B táblák (a legkorábbi európai írásos emlékek) esetében Evans négy évtizedig mindenki mást (közöttük kiváló szakértőket is) kizárt a kutatás lehetőségéből. Eközben makacsul kitartott a mellett a téves felfogása mellett, hogy ezeket az ősi szövegeket bármilyen nyelven írhatták, csak éppen görögök és görögül nem. Aki pedig ellent mert mondani neki, azt óriási befolyása segítségével elnémította, egyszerűen kiiktatta a nemzetközi tudományból. Számomra az lebbentette fel a fátylat minderről, amikor elolvastam Evans előszavát ahhoz, a könyvhöz, amelyet egy bizonyos Emil Ludwig 1931-ben írt Schliemann életéről és trójai ásatásairól. Ebben az olvasható, hogy a kincskereső Schliemann sohasem vált régésszé, nem volt érzéke a régiségek művészi értékeinek a megértéséhez, főleg nem az apró tárgyak iránt, csak az igazán barbár jellegű dolgok érdekelték. Emiatt ő maga, azaz Evans egyáltalában nem is tartotta sajnálatosnak, hogy Schliemann végül is nem tudott ásatásokat végezni Knósz- szoszban (E. Ludwig: Schliemann of Troy. London, 1931, 18.). Tehát Knósz- szosz sorsában nagyon fontosak az apró tárgyak, és feltétlenül gondos archeológus szükségeltetik! Mi is történt volna, ha a palota feltárása annak a felületes Schliemannak a kezébe kerül? A régészetben aligha vannak apróbb, törékenyebb és fontosabb dolgok, mint a legkorábbi írásokat őrző agyagtáblák. Ma már tudjuk. hogy a főleg Knósszoszmilven felelőtlen kijelentést büntetlenül közölhet. Elégtételt legföljebb úgy szerezhetnék, ha — lapjuk dzsentriszelleméhez alkalmazkodva — Vödrös urat párbajra hívnám, de ennek is több akadálya van. (...) Jobb híján ezzel a levéllel vigasztalom magam: vagy megjelenik, vagy nem, de megírásával indulatom csökkent és ebben az évben legalább egy pofonnal kevesebb csattant. Tisztelettel: Kaszás Ferenc Bugyi Csak maszlag Erezniük kell azoknak, akik a maguk helyén még kitartanak, hogy emberek tíz- és százezrei vannak mögöttük, akik hasonlóan gondolkoznak és éreznek. Meg kell köszönni eddigi munkájukat (nagyon örültem például a MÚK Pető- fi-díjának), és bátorságra, helytállásra kell buzdítani őket, hogy ne adják feI.(...) Hiába beszélnek megegyezésről, megbékélésről. ez maszlag! A megbékélés csak azt jelenti számukra, hogy mi hagyjuk őket békén, szabadon garázdálkodni, érvényesülni, uralkodni, mi meg fogjuk be a szánkat, csukjuk be a szemünket. A megmaradás reményét soha nem szabad feladni. Léteznie kell ennek a fórumnak, amely a másfajta véleménynek is helyt ad. Tegyünk meg hát érte annyit, hogy terjesszük, ajánljuk a lapot, hogy minél többen olvassák. VI. Kiss Katalin Budapest ban megtalált, a Kr. előtti 13. században a lineáris B írással írott táblácskák új fejezetet nyitottak a civilizált világ régi történetének a megismerésében, hiszen Evans halála (1941) és a táblákra vonatkozó zárlat felol- -dása után hamarosan kiderült, hogy mégis görög a nyelvük, a mükénéi görög. A zárlatot és vele együtt Evans alattomosságát szó szerint kell vennünk, mert csak halála után fél évszázaddal derült ki. hogy az Iráklioni múzeumban imitt- amott elrejtve még napjainkban is találni általa eldugott írásos agyagtáblácska-töre- dékeket, első világháború előtti újságokba csomagolva. E darabocskák száma lassan eléri az ötezret, egy részük pedig összeillik már évtizedek óta vizsgálgatott és sokszor leközölt darabokkal. Evans tehát, aki saját maga minden erőlködése ellenére egyetlen lépéssel sem jutott előre ennek az írásnak a megfejtésében, alighanem somolyogva és álnokul figyelte, hogy felkészült kutatók mint küszködnek a rejtéllyel, és minden lehető módon hátráltatta a munkájukat. Nézzük azonban közelebbről. mi is esett meg éppen vele Knósszoszban! Schliemann teljes joggal az általa feltárt homéroszi helyek, Trója, Mükéné, Ti- rünsz sorába akarta illeszteni Knósszoszt is, mintegy feltéve ezzel sikereire a koronát. Szándéka saját hibájából nem valósult meg. Evans viszont említett athéni útján még 1883-ban vásárolt néhány kis bronzkori kő pecsétnyomót, amelyeken különös és érthetetlen jelek voltak. Ezeket a bazári árus szerint Krétán, mégpedig Knósszoszban találták. Evans éppen e misztikus írásjelek miatt törekedett minden erővel az ottani ásatásokra. (Folytatjuk) Makka.v János a történelemtudományok doktora A nagykőrösi számadáskönyv a kurucokról Nagykőrös városának számadáskönyve értékes forrása a Rákóczi-szabadságharc korának. Baianyi Béla tette közzé a kurucokra vonatkozó adatokat, a továbbiakban az ó' nyomán ismertetjük a számadáskönyv bejegyzéseit. 1707-ben Sőtér Tamás ezrede 706 főből állt. Részletesen ismert az ezred felépítése is. Eszerint az ezredtörzs 23 főis volt, az ellátó-, szállítószázad 74 katonát számlált. Három gyalogosokból (hajdúk) álló század tartozott az ezred kötelékébe. A lovasság hat századra oszlott. létszáma egy-egy századnak eléggé eltérő volt Szűcs István főhadnagy 75 lovasnak parancsnokolt, míg Szappanos András egysége mindössze 21 főis volt. Ismerjük a lovasok felszerelésének értékét is, a számadáskönyv vezetőije pontosan feljegyezte mi mennyibe kerül. Ä nyereg és annak szerszámai 19 magyar forint 19 dénárba kerültek. A kard 6 forintot ért, a tarisznya 20 poltúrát, a süveg 3 forint 30 poitúrát. A katona dolmányát 40 poltúráért készítette Nagykőrösön a mester, a nadrágot 38 poltúráért. A csizma sokkal drágább volt: 4 tallért kellett kiadni egy pár jó csizmáért A várost terhelte költségként az is, ha a katona ott halt meg. Nagy Péter hajdú temetése 1705-ben 2 tallérba került Nagykőrösnek. Ha megsebesült a lovas vagy gyalogos, a gyógyításért is fizetni kellett. A sebészi beavatkozás ára 1 tallér körül volt, de például az elhunyt Nagy Péter kezelése 3 tallérba került Pogány György
