Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-11 / 187. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS II., CSÜTÖRTÖK 13 Ki kell golyózni mindenkit... Szeretném elmondani, hogy egyszerűen nem értettem Wittinghoff Tamást, Budaörs polgármesterét. Levelét olvasva, az ironikus hangvételből igazán nem derült ki számomra, hogy ki ellen ágál annyira. Személy szerint önök, a nemzeti elkötelezettségű- ek, a keresztények vagy a hatalmon kívüliek bántják-e oly nagyon az urat? Az a szellemiség ugyanis, amelyet a Pest Megyei Hírlap képvisel, pontosan a felsorolt értékeket tartalmazza. „...a lónak azon lába, mely igen feltűnően kilátszik”, nos, leveléből ez engem inkább arra a fasiszto- id felhívásra emlékeztet, amelyet egyik „elkötelezett” értelmiségünk intézett Magyarország úriembereihez az Esti Hírlapban, W. T. polgármestert jóval megelőzően — egy másik úriember ötlete alapján. A szózat lényege az volt, hogy az ellenfelet fehér kesztyűs kézzel kell tönkretenni, barátaival munkatársaival, családjával, egész környezetével egyetemben. A módszer egyszerű. Ki kell golyózni mindenkit „az urak kaszinóiból”, azaz meg kell tőlük vonni a gazdasági életfeltételeket. Az ötlet óriási! Már akkor is megdöbbentett, hogy rajtam kívül csak egy szelíd úr reagált a szózatra. Elkötelezett polgármesterek sokasága észre sem vette a terv borzalmasságát. Sőt, e tervet ma mintha kivitelezni akarnák! „...az opponálok nem kívánnak egy ilyen szellemiségű lapban írást megjelentetni...” — vallja be maga W. T. is. Ha hajlandó lenne párbeszédre, szívesen megkérdezném a polgármester urat, hogy kijelölt hivatalában vajon pártkomisszárként képzeli-e el magát, vagy inkább mindenki képviseletében. Gondolom, Budaörsön él még néhány magyar ember, sőt keresztény és vagyontalan is. Ha a polgármester urat pártelnökén kívül más emberek véleménye is érdekelné, szívesen ajánlanám neki, hogy csak nyugodtan olvasson továbbra is „ellenzéki” lapokat. Hiszen már maga az a tény, hogy a keresztény és a magyar szellemiség ellenzékbe szorult ma Magyarországon, csak bizonyos „megfoghatatlan erő” hatására történhetett meg. Mert ha némi empátiával foglalkozna a „másság” problémáival, felfedezné, hogy ugyanazok a sérelmek érik az embereket a látószögén kívül is, mint belül. Mert miről is van szó? W. T. Vincze Mátyás köré építi ítéleteit. Megfeledkezik mondjuk, a képernyőről idén eltűnt Sándor György humoralis- táról vagy például Rózsa Péterről. Nem veszi figyelembe a politikai irányzatok testvérháborúvá fajult „családi” áldozatait. A felsoroltak életben hagyott vagy kitüntetett része ugyan mitől „más”, mint a megalázottak, a kirekesztettek? Csak nem valamiféle etnikai, faji vagy felekezeti diszkriminációt vél felfedezni közöttük is W. T.? Ha ezt mégis túlzásnak találná, akkor levele egyszerűen értelmezhetetlen. Amennyiben pedig továbbra is ragaszkodik eredeti véleményéhez, akkor sokkal nagyobb baj vai), mint gondolnánk. Akkor a burkolt antiszemitizmus és a nyílt magyargyűlölet együtt jelenik meg, s ezt éppen W. T. bizonyítja be legjobban. A felfedezéséhez nem szükséges pártelnöki engedély! Dienes Erzsébet . Budapest Tegyünk is! Lehet, hogy valóban sötét korszak elé nézünk, de ne csak a vészharangot kongassuk, hanem tegyünk is! Molnár András budapesti olvasótársamnak például hadd javasoljam azt, hogy egyszerűen fizessen elő a lapra, s akkor nem kell térdig koptatni a lábát, hogy egy-egy példányhoz hozzájusson. Ezzel biztosíthatjuk a lap fennmaradását, sőt növelhetjük is a példányszámot. Ajánljuk minden hasonló gondolkodású honfitársunknak is, hogy fizesse elő a lapot. Volna egy kérésem a szerkesztőséghez. Kevés módosítással az előfizetési szelvényt úgy kellene átalakítani, hogy másnak is elő lehessen fizetni, tehát a „fenti cím”-et alábbi „cím”-re módosítani, hogy a név alatt a cím is elférjen, ami ebben az esetben más lenne, mint a címzett. Talán ezzel is segíteni lehetne a lap fennmaradását. Ha ezt a sajtóorgánumot is lesöpörtetik, akkor tényleg ismét sötét idők következnek. Éppen ezért életbevágóan fontos, hogy minden lehetséges és törvényes eszközzel segítsük ennek a tisztességes, igazságkereső magyar szellemiségnek a megjelenését. És itt jutok el a másik olvasói levélhez, melyet Ceg- lédbercelről küldött Nagy Jánosné. Bizony meg kell köszönni az elmúlt négy év küzdőinek — akik az ország élén, kormányban parlamentben, sajtóban, médiákban és más területeken töretlen tenniakarással próbálták megváltoztatni a megkövesedett bitang menHISTÓRIA Arthur Evans, nemzeti tragédiánk előkészítője Kitiltották Ausztria—Magyarországról I Valamikor 1845 előtt . egy Alexander Kingla- ke nevű gazdag utazó Görögországba indult, és elérkezett Zimonyba (Belgrád külvárosa, már a Dunától délre). A Száva jobb partján a Habsburg-birodalom Magyarországa után egy teljesen idegen világ várta. Kísérője, egy katonatiszt búcsúra emelte kezét, és még egyszer megkérdezte tőle: tényleg ki akar lépni a civilizált világból a Balkánra? Kinglake persze folytatta útját, és rövidesen leckét is kapott az akkor még török uralta Szerbiából és Boszniából. Mint írja, az út mentén, mindenfelé keresztre feszített férfiakat látott, széttárt kezeiknél rászögezve a vízszintes gerendákra, viaszsárgára aszalódott testükből jobbára már csak a napfényben himbálódzó csontvázuk fehérlett, amint a semmibe bámultak üres szemgödreikkel. Az elkövetkező egykét évtizedben ez a helyzet aligha változott meg. Amikor azonban a világhírűvé lett angol régész, Arthur John Evans húszéves korában 1871-ben először jutott el Boszniába (nem derült ki, hogy miért éppen oda utazott), Kosztanjicá- ba, ez az idegen világ mégis az előbbitől teljesen eltérő benyomást tett rá. Megragadta a táj szépsége, az először látott bazár tarka kavargása, ahol a kelet és a nyugat, Európa és Törökország találkozik. Az ablakok nem voltak ugyan beüvegezve, de csodálatosra voltak festve a zsalugáte- rek. A házak előtti kis térségen üldögélő, lefátyolozott nőkről nem lehetett ugyan látni, legfeljebb sejteni, milyen gyönyörűek, de elfedett szépségükért kárpótlást nyújtott maga a titokzatosság, viszonylag egyszerű ruházatukat pedig pótolta a férfiak színpompás öltözéke. Egyetlen nap élménye elég volt ahhoz, hogy Evans örökre elkötelezze magát a Balkán mellett. Ettől fogva a világ minden más országánál többre tartotta. Mint látni fogjuk, ebből a hamis fiatalkori ábrándból Magyar- ország számára tragikus következmények lettek. Evans rögeszmés ábrándját csak megerősítette a következő évben tett utazása, amikor Pesten keresztül Románia felé vette az irányt. Felületes benyomásai elhitették vele, hogy Nagyszebenben, a szászok fővárosában és környékén senki egyetlen szót sem ért németül, vagy éppen magyarul, viszont olasz és latin mondatait a legegyszerűbb, de roppant kedves és színes öltözetű valach (oláh, azaz román) parasztok és pásztorok is megértik, és ő is azok beszédét. Persze kijózaníthatta volna az első igazi balkáni látvány, ami neki is azonnal szemébe ötlött, amikor a Törcsvári szoroson át elhagyta Magyarországot és útban Ploesti felé megpillantotta az első érdekességet, egy megölt férfi testét, ami lefejezve az útszélen hevert. De már ez sem segített elfogultságán, bár mint leánya írta róla, ekkor még saját maga sem ébredt rá arra, mennyire szívébe zárta a Balkánt. 1875-ben vissza is ment Boszniába és Dalmáciába, eljutott Szarajevóba, Mosz- tárba, Raguzába, tanúja volt a keresztény bosnyá- kok lázadásának, hajdan török hitre tért bosnyák uraik ellen, hazatérve pedig könyvben számolt be tapasztalatairól. A Manchester Guardian című befolyásos lap olyan jónak találta a könyvet, hogy őt bízta meg balkáni tudósítójának. Ettől kezdve nyíltan beleavatkozott a nagypolitikába, és W. E. Gladstone-nal (többször, így 1868—1874 között is angol miniszterelnök) egyetértésben azon a véleményen volt, hogy az akkori brit külpolitikát a cári Oroszországtól való félelem diktálja. A török birodalom szétesése viszont a Balkánon csak az orosz befolyás erősödését fogja jelenteni. Ezért Evans a felbomlóban lévő török uralom helyett és után egy erős délszláv állam létrehozását vette tervbe, annak ellenére, hogy naponta tanúja volt az egyformán szerb anyanyelvű moszlim és keresztény fegyveresek közötti véres összecsapásoknak. Főleg pedig mindannak a szörnyű emberi nyomorúságnak és tragédiáknak, amely e vallásháború egyetlen eredménye volt, és amely Evans részletes leírásában egy az egyben azonos napjaink boszniai öldökléseivel. Önálló nagy délszláv állam létrehozása 1878-ban azonban még csak egy reménytelen, de már nem lehetetlen ötlet volt, és bele kellett nyugodnia, hogy Bosznia és Hercegovina a török uralom alól szabadulva Ausztria— Magyarország része lett (ez volt a nagyapáinktól régebben oly gyakran hallott boszniai okkupáció). Megházasodva, Evans azért volt annyira óvatos, hogy mégsem az imádott Szarajevóban telepedett le, talitást, a rossz struktúrákat, s felszámolni megszokott kiváltságokat. Hálátlan szerep volt, nem járt érte taps (s nem is tetszett a népnek). A szereposztás sem volt mindig a legjobb, a „tálalás” pedig egyenesen pocsék volt, „hála” a jó médiák becövekelt pártállami hadállásainak, melyek „közvélemény” címén azt mondtak vagy hazudtak, amit az ő rövid vagy hosszú távú érdekeik megkívántak (...). M. Kiss Katalin Budapest Javaslatok a PMH megmentésére Tisztelt Főszerkesztő Úr! A Pesti Hírlap drámai hirtelenséggel történt megszüntetése után a Pest Megyei Hírlap rendszeres olvasójává váltam (és úgy gondolom, maradok is). A Pesti Hírlap lesöprése a sajtópalettáról nagyon fejbe kólintotta olvasóit, mert ékesen bizonyította, hogy a hatalmasok mit értenek valójában az általuk diktált „piaci viszonyokon”. Ezért egyetértek mindazokkal, akik aggodalmukban tenni akarnak valamit azért a csekély számú napi- (heti-, havi-) lapért, amelyek az igazmondás és az erkölcsi tartás alapján állnak. Nemes gesztus volna a Pest Megyei Hírlapért alapítványt létrehozni, de ismerve egy újság előállítási költségeinek nagyságát, szerintem ez ingatag megoldás (lásd a Pesti Hírlap sorsát). Én a tartós biztonság zálogának a nagyszámú előfizetés gyűjtését tartom, ezt az utat fogom követni és másoknak is ezt ajánlom. Emellett javaslom, hogy tisz élt főszerkesztő úr foglalkozzék a lapár szolid emelésének a gondolatával. Aki pártfogolni kívánja a lapot, vásárolni fogja 16-17 forintos áron is. — Ha mindez sikerülne — például 40 ezer stabil előfizetővel — ez évente több mint 30 millió forintot jelentene. Ilyen összeget alapítványi úton képtelenség ösz- szegyűjteni, viszont egy-egy olvasóra csak csekély megterhelést jelentene a szolid áremelés. Megértem B. J. gödöllői olvasójuk — múltbeli tapasztalatokra alapozott — félelmét az előfizetők „megfigyelésétől”, de minél nagyobb számú az előfizető, annál csekélyebb az esetleges veszély, mert technikailag keresztülvihetetlenné válik. Mint sok mindenben, úgy ebben is erőt jelenthet a honpolgárok egységes kiállása érdekeik védelmében. Éljünk ezzel a jogunkkal! Győry Lajosné Budapest hanem a festői Raguzában. Itt is folytatta azonban az új megszálló hatalom, immáron a monarchia elleni izgatást. Úgy látta, hogy semmi sem változott (miért és mi is változhatott volna egy bonyolult, és fél évezred alatt elrontott társadalom életében néhány hét vagy hónap alatt?). Pusztán csak új urak jöttek, ismét katonák irányítanak, akik éppen olyan bürokraták, mint a törökök voltak. Nem csoda hát, hogy az osztrák hatóságok 1882-ben távozásra szólították fel, sőt hat hétre letartóztatták, majd kitiltották Ausztria—Magyarországról. Bírósági döntés ritkán járt ennél súlyosabb következményekkel. ( Folytatjuk) Makkay János a történelemtudományok doktora Vérdíj Wesselényi Pál fejére A /íűó.*£wrg-ura lommal szembeni elégedetlenkedők élén 1674-től Wesselényi Pál állt, a néhai nádor, Wesselényi Ferenc unokaöccse. Az általa vezetett felkelés érzékeny veszteséget okozott a császári hadaknak, de komoly jelentősége a bujdosók harcainak csak akkortól lett, amikor Thököly személyében kitűnő katonai érzékkel megáldott vezető irányította a küzdelmet. Nehezítette a felkelők helyzetét, hogy Wesselényi Pál és Teleki Mihály, a későbbi erdélyi kancellár ellentéte megosztotta soraikat. A bécsi udvar azonban tartott Wesselényitől és a bujdosóktól. 1677. augusztus 11-én Fülek várában tartotta gyűlését Pest vármegye nemessége. Az egyik napirendi pont az uralkodó leiratának meghallgatása volt. A király levele a felkelőkkel foglalkozott. Közölte — az uralkodói szóhasználatban „lázadók” — vezetőinek nevét: Petróczy István, Szuhai Mátyás, Kende Gábor, Szepesi Pál, Wesselényi Pál és Harsányt. A leirat tudatta: „Aki ezek közül megöl, vagy elfog, 1000 arany jutalmat kap. Wesselényi esetében kétezret, közrendű lázadókért egy aranyat.’’Kilátásba helyezte azonban a kegyelmet is a magukat megadóknak, akik megmaradhatnak a bocsánat után a királyi hadseregben. A leirat kemény fenyegetéssel fejeződött be: ,A jövetben azokat a lázadókat és törököket, kiket erőszakos cselekményen érnek tetten, nem elfogni, hanem lehetőleg megölni kell” Pogány György
