Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-05 / 155. szám

I I PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚLIUS 5., KEDD 13 Alelnökök védelmében Levelem tulajdonképpen dr. Nahlik Gábor és dr. Csúcs László uraknak szerettem vol­na címezni, de már nem hi­szem, hogy kezeikhez eljut­na, ezért egyetlen esélyem, hogy önöknél közhírré tehe­tem. Mert — többek nevében — köszönetem és elismeré­sem szeretném kifejezni azért az embert próbáló munkáéit, amit, ók ketten intézményük­nél tenni próbáltak. Nem emlékszem televíziós elnökre, aki a nézők vélemé­nyét is kérte volna, aki nézői tanácsot hozott volna létre, hogy döntéseinél észrevételei­ket figyelembe vegye. Szá­mos értékes, hasznos műsor született: lásd a művelődési stúdió adásai (Mondolat, Me­dicina, hagyomány, néprajz kaphatott szót...), sok érde­kes természetfilm, filmsoroza­tok, dokumentumfilmek, gyermekműsorok (már nem kellett csak atomhangyát, Csi­pet csapatot nézni gyermeke­inknek), de a szórakoztató stú­dió kellemes, könnyed műso­rai, a Ki mit tud?, szívmelen­gető ahogy a Ki tud többet Magyarországról? c. vetélke­dőben magyarországi váro­sok okosan, látványosan be­mutatkozhatnak. És folytat­hatnám. .. Amíg Nahlik úr el­képzelései megvalósításában néhány kulcsemberre számít­hatott a televízió műhelyei­ben, addig — legalábbis én úgy éreztem — Csúcs László nagyon egyedül maradt a Ma­gyar Rádióban. Nem hiszem, hogy van a földön intézmény- vezető, aki eltűrte volna, hogy nyílt színen rágalmaz­zák (lásd Bölcs — Gondo­lat—jelben a harmadrendű írókról szóló ítélet neki tulaj- donítása, intézkedéseinek cini­kus, hazug nyilvánosság elé tárása, „betartás” ahol csak le­hetett...). Azt sem tudom el­képzelni, hogy civilizált or­szágban egy „stáb” (Mester úr vezette csapat) úgy visel­kedhetne, ahogyan azt ők tet­ték az erőszakkal birtokba vett elnöki szobában. Meddig süllyedhetnek még magukat értelmiséginek nevező embe­rek? Elkezdődött a leszámolás, a vérmes és kicsinyes bosszú ideje, nyíltan és alattomosan, de hazug módon még mindig demokráciát emlegetve. Junta­módszer ez és bizánci; dikta­túrából diktatúrába megyünk, az a néhány év, ami közte volt, azt csak álmodtuk. De mégis: csak a politizálásban kell Csipkerózsika-álomba merülnünk! Kis közösségek­ben, falvak hagyományőrző csoportjaiban, egyházközsé­gekben, a természetjárásban, iskolákban és énekkarokban a közösségi élet építését nem szabad abbahagyni. Ünnepe­ket kell rendezni, és azokban öntudattal részt venni. Gyer­mekeinket mégis a másik em­ber tiszteletére nevelni, a munka megbecsülésére, és el­hitetni velük, hogy csak a ta­nulás, a tudás az érvényesülés egyetlen megbízható útja. Aprólékosan, szívósan munkálkodni azon, hogy fel­növekedjék egy új nemze­dék, akiknek országlása ide­jén a Csúcs Lászlóknak és Nahlik Gáboroknak nem kell áldozattá válniuk. Fogadják őszinte nagyra­becsülésünket Baranyai Veronika Budapest Munkácsyról Munkácson Munkács ünnepelt. A főté­ren leleplezték a város szü­löttének, Munkácsy Mi­HISTÓRIA Reformáció és ellenreformáció n A királyi Magyaror- . szág viszonyai lénye­gesen megváltoztak az el­lenreformáció előrehaladá­sával. Ami az idegen szolda- teszkának nem sikerülhe­tett, azt elérte az egyházáért küzdő, páratlan szervezetű jezsuita rend és az ékes sza­vú érsek, Pázmány Péter. Ez a protestáns családból származó, minden ízében magyar főpap, aki előbb a jezsuita rendbe lépett, s on­nan emelkedett a prímási székbe, a legmélyebb lelki műveltséggel rendelkezett, és életcéljának „a magyar lélek katolikus szellemű ki­művelését” tekintette; a ka­tolikus restaurációt a lelkek meggyőzésével vitte keresz­tül, a hódítás biztosítására katolikus szellemű nevelőin­tézetekről is gondoskodott, ezért alapította a nagyszom­bati főiskolát is (1635), amelyet Mária Terézia he­lyezett át Budára, majd II. József Pestre. A főúri csalá­dok körében folytatott téríté­sei következtében már az 1618. évi országgyűlésen katolikus volt a rendek több­sége, akik hosszú idő után először választottak megint katolikust nádorrá. Mikor aztán a hitbuzgó II. Ferdi- nánd (1619—1637), aki az örökös tartományokban a protestantizmust kiirtotta, lépett trónra, a királyi Ma­gyarországon is a katoliciz­mus került túlsúlyba, és megkezdődött a magyarság nyugati katolikus, a dinasz­tiához hű, és keleti protes­táns, önállóságra törekvő ré­szének ellentéte, amely a történeti eseményeket több mint száz éven át befolyá­solta. A nemzet érzelmi megoszlásának következmé­nye ugyan az volt, hogy a török elleni küzdelem több mint két nemzedéken át hát­térbe szorult, de a rendi jo­gok és ezzel nemzeti önálló­ságunk fennmaradt. BÓCSKAY politikai fel­fogását vallották utódai is, az erdélyi protestáns fejedel­mek. Bethlen Gábor (1613—1629) háromszor is fegyvert fogott a magyaror­szági protestentizmus bizto­sítására és Erdély fennható­ságának kiterjesztésére. 1619-ben, felhasználva a nagy vallásháború bonyodal­mait, gyorsan meg is szállta Felső-Magyarországot, és Pozsony is, a várban őrzött szent koronával együtt kezé­be került; a kor hadvezéreit jellemző habozása folytán azonban, amelyet ekkor ta­núsított, elmulasztott a cse­hek támogatására sietni, ami Bécs elfoglalásával járt volna. A rendek királlyá is választották, de ő, Bocskai példáját követve, nem koro­náztatta meg magát. Nagy hadvezéri tehetsége csak­nem kizárólag a mintaszerű­en berendezett Erdély had­erejével még akkor is sikert tudott elérni, amikor szövet­ségeseinek, a cseh rendek­nek hadseregét, amelyet ma­gyar lovasság támogatott, a fehérhegyi csatában tönkre­verték (1620). A külpoliti­kai helyzet változása foly­tán megkötött nikolsburgi békében (1622) II. Ferdi- nánd megerősítette az 1608. évi törvényeket, Bethlen élethossziglan megkapta a keleti vármegyéket és két sziléziai hercegséget családi birtokul. Miután Ferdinánd elutasította kérését, hogy le­ányát hozzáadja nőül, már a következő évben újból tá­madt, de ebben, valamint harmadik hadjáratában ta­pasztalnia kellett, hogy a ka­tolikus hit új elterjedése mi­att egyre kisebb támogatás­ban részesült a magyar ren­dek részéről. Nem is tudott magának újabb engedmé­nyeket szerezni. Bethlen Gá­bor és utódja, I. Rákóczi György (1630—1648), a harmincéves háborúban a Habsburg-ellenes párt ko­moly tényezői, Franciaor­szág, Svédország és Bran­denburg szövetségesei vol­tak. Rákóczi György a linzi békében (1645) újból elérte a vallásszabadság biztosítá­sát, mégpedig a paraszt szá­mára is. Ezzel megszűnt a „cuius regio” elve is, ami azonban a katolicizmus új elterjedése után már nem bírt nagyobb jelentőséggel. Rákóczi is megnövelte or­szágainak politikai súlyát a Bethlen bírta hét megye megszerzésével. A kis ál­lamból Bethlen Gábor ab­szolút hatalmával és bölcs kormányzásával, amelyben a merkantilizmus nyomai is megtalálhatók, virágzó és jó­módú államot alkotott. Ren­dezett pénzügyeivel, harcra kész seregével a protestáns Erdély a vallásháború folya­mán önálló külpolitikát foly­tathatott. Élénk diplomáciai érintkezésben állott a protes­táns hatalmakkal és a franci­ákkal is. A politikai fellendüléssel és az anyagi jóléttel Erdély­ben a 17. század első felé­ben a szellemi élet felvirág­zása is járt, amelyet az élénk összeköttetés a nyuga­ti protestáns országokkal, Hollandiával és Németor­szággal mozdított elő, ahol az erdélyi magyar és szász protestánsok teológiai tanul­mányaikat végezték. Beth­len és a Rákócziak Erdélyé- nak kultúrája főiskoláival, udvari életével, teológiai vi­tatkozásaival méltán állítha­tó a nyugati kis protestáns államok, Hollandia, Skócia vagy Brandenburg mellé, és a protestantizmus kultúrájá­nak hatását a csakhamar be­következett nagy politikai változások sem tudták meg­akadályozni. A németországi harminc­éves vallásháború Magyaror­szágra nézve is komoly kö­vetkezményekkel járt. A di­nasztia helyzete az örökös tartományokban megválto­zott, mivel a cseh államiság megszűnt, és az ellenrefor­máció teljes győzelmet ara­tott. A rendiség megmaradt ugyan formailag az osztrák tartományokban, de különö­sebb ellenállást a kormány abszolutisztikus elveket val­ló kormányzási módszeré­vel szemben kifejteni többé nem volt képes. Ausztriá­ban megkezdődött az alkot­mányos életnek az a vissza­fejlődése, amely nem lehe­tett kényelmetlen I. Lipót és utódai minisztereinek. Az osztrák tartományok rendjei­nek nem is volt soha okuk a dinasztiával fegyverrel is szembehelyezkedniök, hi­szen anyagi jólétük, kis álla­maik politikai jelentősége a dinasztikus hatalom emelke­désével egyre nőtt, és nem­zetiségük a Habsburg-csalá- di hatalom megerősödésé­vel nemhogy fenyegetett helyzetbe jutott volna, ha­nem inkább hódításra nyert alkalmat; elég itt a cseh tar­tományokban megindult ger- manizálásra rámutatni. Más volt a helyzet Ma­gyarországon, ahol a Habs­burgoknak szintén megvolt az a természetes törekvé­sük, hogy hasonló hatalmi állásra tegyenek szert, és a rendi alkotmány ellenállásá­nak megtörése után teljesen önkényesen kormányozza­nak. A politikai erők meg­oszlásának a 17. század kö­zepén bekövetkezett megvál­tozása biztos sikerrel kecseg­tette a bécsi miniszterek ab­szolutisztikus törekvéseit. A protestantizmus az ellenre­formáció nagy sikerei követ­keztében lényegesen meg­gyengült, és Erdély, a ma­gyar rendiségnek egy fél év­századon át hű védelmező­je, nem volt többé számba vehető politikai tényező. II. Rákóczi György, aki megfeledkezett arról, hogy állama csak addig, és oly mértékben folytathat önálló külpolitikát, amíg az a porta céljainak és nézeteinek meg­felel, elődei sikereitől félre­vezetve, a svédek szövetsé­gében nagyszabású dinaszti­kus politikát kezdett a török­hálynak mellszobrát, aki 150 évvel ezelőtt, 1844-ben Lieb Mihályként látta meg a napvilágot Lieb Leó Mihály munkácsi sóhi­vatalnok és Reök Cecília harmadik gyermekeként. A Béke téren jelentős tö­meg előtt került sor az ün­nepségre, amelyen — töb­bek között — részt vettek az ukrán, valamint a ma­gyar kulturális minisztéri­um képviselői. A mellszobrot Michail Belay mintázta és a nyír­egyházi Sebestyén Sándor öntötte bronzba. A beszédek ukránul és magyarul hangzottak el, mi­közben a tömeg fölött egy ruszin nemzeti zászló lobo­gott. Vaszócsik Lászlóné, a munkácsi II. Rákóczi Fe­renc Irodalmi és Művelődé­si Kör vezetője, aki az ün­nepség fő szervezője volt, beszédében egy görög böl­cselő szavait idézte mélta­tásként. Az ember gazdag­sága az a jó, amit véghez visz. A mellszobron egyelőre csak egy ukrán nyelvű fel­irat tudatja, hogy kit ábrá­zol a műalkotás, de nemso­kára felkerül rá a magyar nyelvű felirat is. Az ünnepség keretében a néhai Rákóczi-kastély­ban megtekinthető a Mun- kácsy-emlékkiállítás. A hányatott sorsú mű­vész, aki asztalosinasként kezdte pályáját, szimboliku­san visszatért szülővárosá­ba. Műveiről a legalapo­sabb kritikát Szteszov orosz kritikus írta: „Munkácsy az egyik leghatározottabb, leg­féktelenebb realista Európá­ban. (...) Merész, heves, szabálytalan, szeszélyes, vi­szont mélységesen igazmon­dó és kifejező.” Balassa Zoltán Kassa fcel ellentétben, és hadjára­tot indított a lengyel korona megszerzése végett (1657). A császáron kívül a porta is a lengyelek pártjára állott az engedetlen hűbéressel szem­ben, akit X. Károly svéd ki­rály a dánok támadása miatt cserbenhagyott. A hadjárat megsemmisítő vereséggel végződött, és az erdélyi had­sereg legnagyobb része a ta­tár kán fogságába került, akit a porta szabadított rá a fejedelemre. Ez jó alkalmul szolgált a töröknek arra, hogy a már kellemetlenné váló hűbérországot megnyir­bálja. Rákóczi könnyelmű vállalatáért trónjával és éle­tével, Erdély, amelyet a ta­tár hordák ez alkalommal először pusztítottak végig, jólétével és az állami erőfor­rásai javát szolgáltató kelet­magyarországi területek el­vesztésével fizetett (1660). Épp ebben az időben erősö­dött meg a portán albán nagyvezérek alatt a harcias szellem. Erdély túlságos gyarapodását és önállóságát már régen amúgy sem néz­ték jó szemmel. Fölhasznál­ták hát az alkalmat arra, hogy lecsapjanak a hadsere­gétől megfosztott országra. Várad és Jenő török kézre kerültek, s velük együtt nagy országrészek csatoltat- tak a hódoltság területéhez. Erdélyben is bekövetkeztek a török pusztítás minden kul­túrát eltipró évei, amidőn a nagyvezér a tatárokat kímé­letlenül bocsátotta a magyar­ság évszázados telepedési te­rületére, és tette pusztaság­gá virágzó falvak vidékét. Az utolsó fejedelem, Apaffy Mihály (1662— 1690) már csak akaratlan báb volt a porta kezében, és Erdély államiságának utolsó negyedszázada csak látszóla­gos önállóság volt. (Folytatjuk) Eckhart Ferenc A Szentendrei Teátrum Huszonöt évvel ezelőtt, 1969. július 5-én tartotta első előadását a Szentendrei Teátrum, a város főte­rén megnyílt nyári színház. A teátrum kezdeménye­zői — mint G. Sin Edit tanulmányában írja — a Színművészeti Főiskola hallgatói voltak. Zsámbéki Gábor rendező szakos hallgató és tanára, Békés And­rás 1968-ban tervezetet készítettek. Ebben írták: >yA látogatót, aki Szentendrére érkezik majd, első' pillanat­tól kezdve lebilincseli a város. Hangulatosan megvilá­gított utcákon érkezik a főtérre, és abban a pillanat­ban már be is lépett a színházba. (...) arra kell töre­kedni, hogy a szentendrei szabadtéri előadás a ma­gyar színházkultúra repertoárjában egyedülálló helyet foglaljon el (...) A műsor magában foglalná a XVIII—XIX. századi magyar népi és városi színját­szás legjobb elemeit, túlnyomó többségében énekes, ze­nés, táncos, vidám jellegű lenne.”A tervezetet mind a város, mind Pest megye elfogadta, támogatta, így a következő évben megkezdődhettek a próbák. Zsám­béki Gábor és Békés András két régi magyar dara­bot választott a július 5-ei bemutatóra: az egyik 17. századi ismeretlen magyar szerző darabja volt, a Co- mico-Tragoedia, a másik Szalkay Antal 1793-ban for­dított, Pikko herceg és Jutka-Perzsi című munkája. Ez a darab volt egyébként az első magyar nyelvű opera, 1793-ban Budán mutatták be. Az 1969-es be­mutató méltán aratott nagy sikert, nemcsak a né­zők, de a kritikusok között is. Pogány György

Next

/
Oldalképek
Tartalom