Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-30 / 177. szám
f PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚLIUS 30., SZOMBAT 13Létesítsenek alapítványt! Tisztelt Szerkesztőség! A Pest Megyei Hírlap július 22-i száma Gerencsér Károlyné olvasói levele kapcsán foglalkozik a nemzeti sajtó bizonytalan jövőjével. Teljesen egyetértek, hogy minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk e néhány napi- és hetilap fennmaradása érdekében. A támogatás országos összefogása elvileg jó lenne, mert az anyagi erők koncentrálása nagyobb mozgásteret adna. Ugyanakkor, különböző módszerekkel (hamis vádakkal, beépített emberekkel stb.) könnyebb lenne tönkretenni ezt, és akkor egyszerre minden elveszne. Ezért a megosztott (de egymással nem versengő) támogatási rendszernek vagyok a híve. A Pest Megyei Hírlapnak, mint a magyarság ügyét legkövetkezetesebben képviselő napilapnak nagyon fontos szerepe van, és ez a jövőben még jelentősebbé válhat — ha meg tud maradni. A túlélés lehetőségeiről bizonyára hozzáértők gondolkodnak. Én csak egyet szeretnék javasolni: sürgősen létesítsenek egy alapítványt! Bizonyára sokan szívesen ajánlanának fel kisebb-na- gyobb összeget erre a célra. A magam részéről 20 000 forintot vállalok. Az alapítvány azért fontos, mert — az én példámnál maradva — ez az összeg a befizetőnek csak körülbelül nettó 12 000 forintot jelent. (Remélve, hogy nem szüntetik meg az alapítványok adókedvezményét.) Természetesen ezt propagálni kell a lapban, és lehetőleg azon kívül is, például különböző nemzeti elkötelezettségű egyesületekben, pártokban. Nagyon növelné az alapítvány tekintélyét és népszerűségét, ha a kuratórium tagjainak köz- tiszteletben álló személyeket sikerülne megnyerni (például Nahlik Gábort, Csúcs Lászlót, Pálfy G. Istvánt, Benedek Istvánt). Még egy gondolat: az alapítvány célját úgy lenne célszerű meghatározni, hogy ha — reményeink szerint — a lap anyagi helyzete biztonságossá válik, az összeg más jó célra (például a határokon túli magyar sajtó támogatására, újságíró-iskolára, pályázatokra) is felhasználható legyen. A színvonalas lapért köszönetét mondva, üdvözletét küldi: Dr. Gilyén Nándor Budapest Tenni kell valamit A Szólítsák meg a magyarokat! című levelet olvastam, s én is igazat adok Gerencsér Károlyné szívből jövő sorainak. Tenni kell valamit. Kisnyugdíjas létemre e nemes célért áldozatot is hoznék! Lelkem háborog, hogy visz- szajöttek a hazug, hamis, istentelen volt kommunisták. — De nagyon féltem a fő- szerkesztő úrékat is, nehogy valami baj érje önöket. Isten segítségét kérem. Szívélyes üdvözlettel: Dr. Császár Bálintné Budapest Emeljék a lap példányszámát Tisztelt Szerkesztőség! Középképesítésű, tisztességes honpolgárok vagyunk, hűséges olvasói a lapnak, és nagyon szerettük a sajnálatosan szünetelő Pesti Hírlapot is. Itthon, magunk között mi is megfogalmazzuk számtalanszor azokat a gondolatokat, amelyeket jó tollú újságírók e lapban közzétesznek. Megrendelni mégsem merjük az újságot, mert félünk, hogy nem kézbesítik ki, vagy az újdonsült hatalom ismét előveszi a régi pártdiktatúra módszereit és figyeltetni kezdi, kik milyen újságot járatnak. Mélységesen fel vagyunk háborodva az új hatalom eddigi gyors, diktatórikus cselekedetein és sajnálattal tapasztalhatjuk, hogy az igazi keresztény, jó érzésű magyar emberek már csak egy kis maroknyi csapatot alkotnak. Az ellenzékbe kényszerültek még megszólalhatnak (kérdés meddig?), de minek, úgy sem lesz ennek foganatja. Hogyan lehetne hát megvédeni, megmenteni ezt az egy-két sajtóorgánumot, ahol az olvasó egy kis emberi hangnemmel is találkozhat? Nincsenek jó tippjeink, de az biztos, hogy a Pest Megyei Hírlapot nagyobb példányszámban kellene nyomtatni, vagy többet kell küldeni a postahivatalokba, az újságárusokhoz, mert ha délelőtt tíz óra után megyünk érte, már nem kapható! Köszönjük Benedek Istvánnak, Fekete Gyulának, Sándor Andrásnak, s a többieknek, akik leírhatják azt, amit mi is világosan látunk. Csak az a nagy baj, hogy ilyen kevesen vagyunk, akik e kristálytiszta gondolatokat megértik, magukénak vallják. Javasoljuk: jelentessék HISTÓRIA A honfoglaló magyarok (XV.) s Egyeduralkodó Arpád-ivadékok A magyar eredetű, foglalkozást jelölő helynevekből és szláv megfelelőikből látható, hogy a magyarok nemcsak az őslakosságot kötelezték különböző szolgáltatásokra, hanem saját közgépüket is. A szláv mesterség- nevek egy része nem is jelez etnikumot, hiszen a magyar nyelvben már a X. században meggyökeresedett közszóvá vált (mint például a kovács, csatár). Nem sajátosan magyar jellegzetesség, hogy az alávetetteket szolgáltatásaik neme, illetve foglalkozásuk szerint szervezik csoportokba és e szerint telepítik le. így történt ez a X. századi Csehországban és cseh mintára Lengyelországban is, Ke- let-Közép-Európa népei az államalkotás fokára jutva szükségszerűen hozták létre vagy honosították meg e szervezetet. Az egyes népeknél más-más szükségletek tükröződnek a foglalkozások megoszlásában: a magyarságnál érthetően nagy a kovács és fegyverkészítő közösségek száma, foglalkozást jelölő helyneveink mintegy egynegyede. Azt, hogy a foglalkozásnévvel jelölt falvakban valóban a megnevezett mesterséget űzték, a régészeti kutatások is mind több helyen igazolják. Példaként említhetjük, hogy az Esztergom melletti Kovácsiban, ahol később pénzverők is éltek, a XI. századból keltezett templom alatt egy fémolvasztó kemence került feltárásra, két Kolon (Zala) megyei Csatár nevű faluban pedig vassalak, illetve vastárgyak kerültek felszínre, tanúsítván, hogy e falvak lakói vasfeldolgozással foglalkoztak. E szolgálónépeket bizonyosan tíznagyságok-száz- nagyságok szerint tartották számon, amint az Árpád-kori okleveleinkből utódaikról kimutatható, s ahogyan azt a katonai szolgálatra kötelezetteknél a honfoglalás korában megfigyelhettük (lásd a magyarhomorogi temető lovas-íjász tizedét). A szolgálattevőknek ez a tízes szervezése korántsem csak a rómaiaknál vagy a frankgermánoknál volt ismert, ugyanezt alkalmazták a keleti társadalmak is korai államszervezetük kiépítésénél, alattvalóik számbavételénél. Ajtony szervezett gazdálkodásáról fennmaradt adatok alapján feltételezhetjük, hogy a nagyhatalmú törzs- és nemzetségfők vá- ras helyeik környékén a szolgálónépek foglalkozás szerinti telepítésében és ellenőrzésében hasonló rend meghonosítására törekedtek, s így a központi állam- igazgatás már több helyütt kialakult szervezetüket kapcsolhatta be saját kormányzási rendszerébe. A korai központoknak, a fejedelmi Gsalád udvarhelyeinek, a nemzetségfői-ispáni székhelyeknek a köröttük élt szolgáltató népek (foglalkozást jelölő helynevek), kísérő fegyveresek (törzsi eredetű helynevek) telepeivel és temetőivel összehangolt kutatása sok olyan tényt fog felderíteni, amit sejtünk, de kellőképpen szemléltetni ma még nem tudunk. Az előkelő nemek emlékét őrző helynevekből Györffy kutatásai nyomán arra is következtethetünk, hogy a rangos nemzetségi főnököknek több udvarhelyük volt, általában az ellenőrzésük alatt tartott területet átszelő folyószakasz végpontjai táján, ahová szolgáltató népeik termékeit begyűjtötték. A föld ura időről időre egész háza népével felkerekedett, s végiglátogatta e helyeket, részben szórakozásból, időtöltésből, közben solymászva, vadászgatva, lakomákat rendezve, de másrészt gyakorlati célszerűségből, hogy kíséretével történő kivonulása alkalmával hatalmát fitogtassa, birtoka népeit közben ellenőrizze, és az udvarhelyére begyűjtött javakat felélje. Ezért tűnik úgy több körtársnak, hogy az általuk jellemzett s részben megtelepedett népek — köztük a magyarok — királyai (értsd: előkelő vezetői) nomád életet folytattak, hiszen valóban gyakorta változtatták tartózkodási helyüket. Hasonló életmódjuk miatt tanyáztak a szaltovói műveltség népeinek és a kazár fővárosnak, Itilnek az előkelői is sátrakban, miként királyságunk első századában, a nyugati kortársakhoz hasonlóan, az udvarházait felkereső, az országot körbejáró uralkodó is sátorral kél útra: a törvényekben olvasunk László király sátráról és az úton levő, sátorban miséző papokról. Az egyeduralmat megszerző Árpád nagyfejedelem ivadékai örökletes méltóságuknál fogva, hatalmukban emelkedve, a vezetésük alatt tartott katonai segédnépek támogatásával már a X. században, a nemzetségü- ket-törzsüket megillető szállásföldeken túl, mind távolibb és távolibb területeken tűntek fel. így az ősi Bárány a-Tolna megyei szállásföldjeik, valamint a bihari és nyitrai tartományok megszakítatlan birtoklása mellett már Árpád az ország szívében, a Kurszán-nem egykori területén tartotta székhelyét, majd később a törzsökéből valók közül Jufas a Szalók-nemtől elvett későbbi Veszprém megyében, Fájsz a Dunántúl több pontján és Erdélyben, Küküllő- ben jelenik meg, Tas és Taksony az Abák, Tormás pedig Botond szállásföldjén létesített udvarhelyet. Sokasodó udvarhelyeik fokozatos, szinte a betelepedéstől meg összegyűjtve, kötet formájában a Vélemény című rovatban az utóbbi években megjelent cikkeket, biztos, hogy elkelne a könyv minden példánya. Létrehozhatnának egy alapítványt is, amelyre szívesen befizetnének az olvasóik akár névtelenül is. Vagy emeljék a lap árát, mert, aki ezt olvassa, szívesen áldozna többet is érte. (...) Tisztelettel, egy átlagos jövedelmű család B. J. Gödöllő (Pontos név és cím a szerkesztőségben) — Villámgyors változások Az új médiatörvény meghozataláig máris van a Televíziónak és a Rádiónak elnöke. Gyorsan ment az egész, mint a karikacsapás. A koalíciós kormány fütyült az ellenzékre, nem törődött a véleményével. Biztosra vették, hogy a kinevezéseket Göncz Árpád úgyis aláírja. Távol áll tőlem, hogy „felségsértést” kövessek el, de meg kell állapítanom, hogy köz- társasági elnökünk összes eddigi „alá nem írása” és a mostani aláírása is az SZDSZ akaratát és célját szolgálta. Érthető, hogy ezért is akarják meghosszabbítani a mandátumát. A kinevezett tévéelnök, Horváth Ádám évtizedek óta dolgozik a tv-ben. Ő mégis úgy vélekedett, hogy előbb tanulmányoznia kell a televízió felépítését, az átalakításokra csak ezután kerülhet sor. Hát nem sokat tanulmányozhatta azt, mert kinevezése után szinte azonnal felmondott a Híradó megbízott főszerkesztőjének és munkatársai egy részének. Azzal indokolta ezt, hogy a tévében nem csinálni kell a politikát, hanem csak bemutatni azt. Arra nem gondolt viszont, hogy ezt más sem csinálhatja. Például a Szomszédok című tévésorozat is tele van politikával. A mindennapok történései közben szakadatlanul szidták az Antall-, Bo- ross-kormányt. A Híradó főszerkesztőjévé Betlen Jánost nevezték ki, aki a nyilvánosság előtt mindjárt kijelentette, hogy amit eddig a Híradóban látott, az a nullával volt egyenlő. Ez — az elődeit vérig sértő — megjegyzése durva, bárdolatlan modorra vall. Nem rá vonatkoztatva, de nekem egy ezópusi mese jut eszembe, mely szerint a dög- lődő oroszlánba még a szamár is belerúg. (...) Dr. Eglesz Dezső Budapest nyomon követhető állam- szervező munkájuk tanújelei, hiszen ahol a fejedelmi sarjak szállást vertek, ott a nemzetségek a fejedelmi háznak már behódoltak, alattvalóik pedig az Árpádok szolgálónépeivé lettek. Ma már szinte fejlődésében tudjuk megragadni azt a folyamatot, amely végül is a feudális államszervezet kiépítéséhez vezetett, hiszen ennek lényege épp a nemzetségi szállásföldeknek közvetlen az országló fejedelem igazgatása alá vonása s népeiknek az ő szolgálatába állítása volt. A központosított igazgatási és birtokszervezet teljes kiépítését a 972 körül uralomra kerülő Géza nagyfejedelem és fia, az 1000—1001. esztendő fordulóján megkoronázott István király végezte be, megtörve az utolsó, makacsul ellenálló törzsfők hatalmát is. ( Folytatjuk) Dienes István Postarablók hamis híre Az asszonyt csalfaság a múltban is komoly bonyodalmakat okozhatott (ma már, persze, tudjuk, alig-alig fordul elő ilyesmi). 1717-ben híre járt, hogy a kerepest postamester feleségét rablók kifosztották. Hogyan, miként, de eljutott a rablók híre egészen Bécs- he, az udvarig. Az uralkodó szigorú utasítást küldött Pest vármegyének, vizsgálja ki az ügyet, hiszen súlyos bűncselekmény történt: a rablók részben botokkal, részben fegyverekkel voltak felfegyverkezve, áldozataikat ruhájuktól is megfosztották, és mindenüket elvitték. A vármegye megkezdte a bűntény kivizsgálását. Az 1717. július 30-án Pest városában tartott közgyűlésen ismertették a vizsgálat eredményét és fogalmazták meg az uralkodónak írt jelentést. Kiderült, hogy szó sem volt rablásról. A postás feleségét senki sem támadta meg. Az történt, hogy lányával és a kocsissal Pestről Tarcsa felé tartva az útról letért a gabonaföldekre. „Ezt látva a mezőőrök elfogták és meg akarták büntetni. Ő azonban leányával együtt a kocsiról leugrott és mérgesen távozott. Ezt látva az őrök. a kocsit a rajta ülő szolgával együtt elengedték”. Az asszony azonban — ahelyett, hogy hibáját elismerte volna — telekürtölte a fél világot: rablók támadták meg. Oly sikeresen, hogy a királyi parancs mellett Nógrád vármegye is akcióba lépett: kérte Pest megyét, együtt üldözzék a rablókat. A vármegye alig tudta lecsillapítani a kedélyeket: rablók pedig nincsenek a megyében. Pogány György
