Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-30 / 177. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. JÚLIUS 30., SZOMBAT 7 A zenekar tust húzott, és min­denki odanézett, ahol Bodo­ni elvtárs éppen a felöltőjével baj­lódott: hárman segítették, és ezért kissé nehezen tudta levetni. Mi­korra elkészült, a pincérek már sorfalat állottak, a sorfal közepén pedig ott izgult a felelős, aki vala- honnét frakkot kerített hirtelen, és egy csokor cikláment tartott a kezében. Bodoni elvtárs gondterhelt arc­cal megindult az asztalok felé, de a felelős útját állta, előrenyújtotta a cikláment, megköszörülte a tor­kát, és kissé édes hangon üdvöz­lő beszédbe kezdett: — A Huszonegyes Vendéglátó­ipari Egység dolgozói, valamint a magam személyes nevében hálán­kat fejezzük ki azért a gondosko­dásért, amiért a mi kedves, szere­tett Bodoni elvtársunk közöttünk vacsorázik... Bodoni elvtárs összeráncolta a homlokát, végigmérte a felelőst, aki remegve nyújtotta a ciklámen­csokrot, majd bólintott és előre­lendítette karját. A felelős elsápadt, és halkan fölkiáltott. Hirtelen azt hitte, Bo­doni elvtárs reá akar sújtani vas­öklével, mert tudomására jutott, hogy itt a szabályosnál kisebbre szokták méretezni a bécsi szelete­ket. Bodoni elvtárs ökle azonban a levegőben szétnyílt, majd be­nyúlt egy pincér hóna alá, és ki­húzta az étlapot. Kinyitotta, s rö­vid csend után mindenki hallotta Bodoni elvtárs különös, meggon- dolkoztató szavait: — Vadas bélszínt zsemlegom­bóccal! A felelős szerényen meghajtot­ta magát, és beleegyezően sutto­gott: — Én is arra gondoltam. Majd egy terített asztalra he­lyezte a cikláment, s amikor Bo­doni elvtárs leült, négy pincér álla mellé alabárdosnak. A legtöbb asztalnál nyugodtan vacsoráztak tovább, de néhányan hangosabban kezdtek pusmogni. — Mit mondott a zsemlével kapcsolatban? Milyen szín? Bél­szín? Biztosan hallottad, hogy bélszín, vagy csak következteted valamiből? Renner-Rónai-Radulescu, egy cukorbajos, de szemfüles főköny­velő odaintette a magas pincérét, és így szólt: — Elvtársam! Hozzon nekem is egy adag vadas bélszínt és mel­léje, mondjuk, zsemlegombócot. Jó hangosan mondta, majd át­sandított Bodoni elvtárs asztalá­ra, és hűséges, nagyra értékelő pillantásokat vetett reá. Siket Bertalan, a városszerte is­mert nagy író elővette töltőtollát, jegyzettömbjét, és azonnal novel­lát kezdett írni. Ez volt a címe: Vadas bélszín. „Zümmögve, zúg­va, berregve indult...” Itt azon­ban megakadt, nem tudta folytat­ni. Dühös volt. Haragudott Bodo­ni elvtársra, amiért követeli a va­das bélszínt az íróktól! Halkan rágta a töltőtollát, s közben Bodoni elvtársra mosoly­gott. A többi vendég máskülönben nyugodt volt, ettek-ittak és beszél­gettek, egyedül még Csukási Fü- löp viselkedett különösen. Fi­gyelt, szimatolt, gondolkodott. C sukási Fülöp ugyanis foglal­kozására nézve modern ma­dárjós volt. A közömbösnek lát­szó tényekből, étlapokból, tele­fonkönyvek névlistáiból, a káde­rek megjelenéséből, számából és viselkedéséből próbálta a jövőt ki­találni. Most is erősen törte a fejét. Mit jelent az, ha Bodoni elvtárs bejön a vendéglőbe, este, vadas bélszínt rendel, s külön kihangsú­lyozza, hogy zsemlegombócot kér melléje? Kit fognak vajon ki­tüntetni az egyetemi tanárok kö­zül,- melyik mérnök találmányát népszerűsítik a sajtóban, és hány éves korában nyugdíjazzák az ál­lomásfőnököt? Töprengett, de egyelőre nem tudta kitalálni. Bodoni elvtárs eközben csende­sen ült, s mikor hozták a vadas bélszínt a zsemlegombóccal — Csukási legnagyobb meglepetésé­re — enni kezdett. Nemsokára odaszólt az egyik pincérhez: — Elvtárs, legyen szíves, hoz­zon még egy adagot, szintén zsemlegombóccal. Ismét fölhangzott a suttogás. — Mit mondott? Még egyszer vadas bélszínt? Nincs itt valami tévedésről szó? Renner-Rónai-Radulescu, a szemfüles, de cukorbajos főköny­velő szódabikarbónát vett be, és elhatározta, hogy innen egyene­sen orvosához megy, de előzőleg megmutatja hűségét. Ismét odakiáltotta a pincért: — Elvtársam, harcostársam! Még egyszer vadas bélszínt ké­rek zsemlegombóccal, mert az a legjobb eledel a világon! Siket Bertalan, a nagy író to­vább írta Vadas bélszín című no­velláját. „A sok brigádosok mellé azonban rövidesen és tüstént mo­solygó bányászok, élmunkások és pionírok meneteltek menve, to­vahaladva, örültek, és mindazon­által nem volt szívükben csügge- dés.” — Itt végképp megakadt. — A fene egye meg — dühön­gött —, hogy fogom ebbe bele­hozni a vadas bélszínt meg a zsemlegombócot, melyet ez az irodalomhoz nyilvánvalóan nem értő Bodoni olyan csökönyösen követel? — Nagyon dühös volt, de nem mutatta. A terem többsége azonban nyu­godtan beszélt és iddogált to­vább, egyedül Csukási Fülöp, a madárjós töprengett: „Azt mond­ta: legyen szíves... Zsemlegom­bóccal ... Miért mondta, hogy legyen szí­ves? Miért nem parancsolt: Hoz­zon! Egy-kettő, ide az asztalra?... Közben a felelős integetett a zenekarnak, hogy játsszanak már, az isten szerelmére. Ebből nagy baj lehet, mert, azt hiheti Bodoni elvtárs, itt szabotázs folyik a mu­zsikusok között. A prímás jelt adott, s a zenekar húzni kezdte hogy: Csak egy kislány van a vilá­gon... A felelős kimeredt szemmel bá­mult, s úgy látta, úgy vette észre, hogy Bodoni elvtárs ráncolja a homlokát. Persze felesége van ne­ki, és nem akar ilyen nagy nyilvá­nosság előtt kislányokról hallani. Integetni kezdett a zenekarnak, amely most már bizonytalanul ját­szotta a dalt, majd a prímás sutto­gó javaslatára hirtelen új nótába kezdtek: Hogy a fene egye még, már / megint üres mind a pohár, / pedig nagyon ihatnék! De a felelős tovább hadoná­szott, s akkor a zenekar gyorsan azt kezdte húzni: Előre, bányász­brigádok! Bodoni elvtárs ennél a pontnál abbahagyta az evést, és csodál­kozva a zenekarra tekintett. A ze­nészek észrevették, hogy Bodoni elvtárs fölfigyel áldozatkész, ön­tudatos buzgalmukra, s a prímás suttogó javaslatára a fekete képű, piros mentés zenészek énekelni kezdték: Mi vagyunk a partizá­nok! Nemsokára Renner-Rónai-Ra­dulescu is énekeltek. Fölállott, be­hunyta a szemét. Majd egy taktus szünetnél bekiáltotta: — Harcol­junk a békéért! Siket Bertalan hirtelen elhatá­rozással odaintette a felelőst, és követelte, hogy hozzanak karton­papírt és ragasztót, mert faliújsá­got fog szerkeszteni. Közben pe­dig átkozódott, hogy a remek no­vellát nem tudja folytatni, mert állandóan faliújságot kell szer­kesztenie. Bodoni elvtárs zavartan nézett körül. Még Siket Bertalan, az író is énekelve szerkesztette a faliúj­ságot. A többiek is udvariasan ab­bahagyták az evést, és fölálltak. Úgy látszik — állapította meg magában Bodoni elvtárs —, itt furcsa népszokások uralkodnak, vacsorakor a tömeg indulókat szo­kott énekelni, és jelszavakat kia­bál. D e hogy ne sértse meg a jelen­levőket, ő is felállt feszélye- zetten, és énekelni kezdett. Las­san belejött, elfeledte, hogy tulaj­donképpen vendéglőben van, és lelkesen énekelte az indulót. Ez volt az a pillanat, amikor Csukás Fülöp a fejéhez kapott, és abbahagyta az éneket. Fölidézte Bodoni elvtárs legutóbbi szavait: legyen szíves még egy vadas bél­színt. Ez a „legyen szíves”, ez az alázatos, szerény kifejezés, az ol­csó felöltő, melyet alig tudott le­vetni a belső szomorúság miatt, meg a vadas bélszín kétszer egy­más után azt jelenti: Bodoni elv­társat leváltották. A cikláment sem vette el, mert spórol, ugyanis kisebb beosztást kaphatott, való­színűleg áthelyezték a terménybe­gyűjtőkhöz. Csukási Fülöp erre el­hallgatott, elmosolyodott fölénye­sen, és leült. Jóízűen falatozott to­vább. — Mi történt? — kérdezte Ren- ner-Rónai-Radulescu izgatottan és énekelve. — Miért ült le? — Leváltották — súgta Csuká­si. — Micsoda? — Leváltották. Azt hiszem, be­szerző lett a terménybegyűjtők­nél... Erre Renner-Rónai-Radulescu is leült. Hátat fordított Bodoni elv­társnak, és utálkozVa félretolta a vadas bélszínt. — Mi az? — kérdezte Siket Bertalan meglepetten. — Leváltották — súgta Ren- ner-Rónai-Radulescu. — Hogyan? — Egyszerűen... Ő most be­szerző a terméfiybegyűjtőknél. Siket Bertalan elmosolyodott. — Gondoltam — mondta. — Szörnyű, mit kellett nekem is kiál- lani miatta. Ez az ember folyton kényszerített, hogy mást írjak, mint ami az eszembe jut. S azzal ő is leült, s írni kezdett. Bodoni és a vadas bélszín címen — szatírát. így kezdődött: „Egy fa­luban, ahol a református kanonok volt a néptanácsi elnök, egy analfa­béta „orvos” korbáccsal verte a tra- chomás betegeket, és a traktorok rozsdás puhafából készültek, ott élt Bodoni, ki egy zseniális írót, a szellem emberét lábbal tiporta meg.” Itt azonban megakadt. Hogy a fenébe hozza be az írásába a vadas bélszínt? Szörnyűek ezek az állandó követelmények! A zenekar hirtelen abbahagyta az indulót, és Bodoni elvtárs azon vette észre magát, hogy csak ő énekel a terem közepén. Zavartan leült, és bosszankodott. Furcsa szokások vannak ebben a vendéglőben... Értelmetlenül énekelnek, értelmetlenül hagyják abba, és az előbb körülötte min­denki zsemlegombócot evett és idebámult, ahelyett, hogy a tá­nyérjába nézett volna. Odaintette a felelőst. — Elvtárs — kérdezte halkan —, bocsásson megv de miért hagy­ják abba az éneket a sor közepén? Sehol sem láttam még ilyet. A felső vigyorgott, majd rácsa­pott Bodoni elvtárs vállára. — Tata — mondta jókedvően —, kifogyott a szufla a ba'ndából. — S azzal elrohant. A zenekar nemsokára üvöltö­ző, jajgató, nyávogó és cserregő hangokat adott ki, s a háttérből előlibegett egy félig pucér nő, kí­gyózómozgást végzett, búgó ger­lehangon kiabált, és időnként csörgött, mint az aprópénz: Hej mambó... R enner-Rónai-Radulescu át- szellemülten nézte az énekes­nőt, és közben dobolt rövid, elhí­zott ujjaival. Siket Bertalan feketekávét és rumot ivott, majd papírjai fölé ha­jolt, és tovább írt: „...Bodoni, ki­nek két szeretője volt mindig ölé­ben, behívatott, és özvegységgel fenyegette feleségemet, ha nem írok ódát a vadas bélszínről.” Itt azonban megakadt, továbbra már csak a saját gondolatai jutottak eszébe, azokról pedig mindig sej­tette, hogy nem esnek túlságosan a haladás irányába. A zene tovább zokogott, és ak­kor Bodoni elvtárs odaintette a pincért. A pincér máris hozta a te­kintélyes számlát. Vacsora 12-,; Ámen 59­Bodoni elvtárs megnézte, s hal­kan megkérdezte: — Elvtárs, mi az, hogy ámen? — Ja, öregem — mondta a pin­cér kedélyesen —, az a ciklámen. Hoztunk egy adag cikláment is, ha visszaemlékezik. — Elvtárs — mondta Bodoni —, azt nem kértem. Itt tévedés van. A pincér meghajolt. — Lehet. De valakinek csak ki kell fizetnie. Nem a konyhán nőtt, tetszik tudni, hanem a dolgo­zó nép virágházaiban. Itt Renner-Rónai-Raudlescu is közbeszólt. — Engedelmeskedjék az egy­szerű dolgozóknak! Fizesse ki, uram, én tanácsolom, mert maga még nem tudja, kivel áll szemben! Bodoni elvtárs összeráncolta a homlokát, és hirtelen az asztalra csapott. — Maguk — mondta harago­san — kihozzák az embert a béke­tűrésből! Ez volt az a pont, ahol Csukási elsápadt, és a fejéhez kapott. Az­után bort töltött, fölállt, és elkiál­totta magát: — Éljen a mi Bodoni elvtár­sunk, városunk fia! — Mi az? — kérdezte zavartan Rener-Rónai-Radulescu. — Mi az, hogy éljen? — Nem váltották le — suttog­ta Csukási —, láttam az arcán. — Szent ég! — rémült el Ren- ner-Rónai-Radulescu, majd össze­szedte magát, és kétségbeesetten éljenzett. — Mi az? — ijedt föl Siket Bertalan. — Miért éljen? — Mert nem váltották le! Té­vedtünk! Nem volt jó a következ­tetés. Erre siket Bertalan a székre ro­gyott, és írni kezdett. ÓDA A VADAS BÉLSZÍN­HEZ „A burzsoá már / le van győz­ve / részint; Ti dolgozók / egyetek / vadas / bélszínt!” A felelős tulipánokért és orchi­deákért szalasztotta a kenye­resfiút, és makarenkói pofont ígért neki, ha nem jön vissza ide­jében, a zenekar hirtelen abba­hagyta a mambót, és az énekesnő eltűnt, hogy vattás bekecset és ba­kancsot húzzon. Csukási meredten tántorgott. Hát akkor miért... Miért... Miért eszik Bodoni elvtárs vadas bél­színt zsemlegombóccal, ha egy­szer nem váltották le? A zenekar már játszotta az új indulót: Rajta csak, rajta, / Törhetetlen fajta... De Bodoni elvtárs fölvette a ka­bátját, és a hajlongó pincérnek ki­jelentette, hogy a karrieristák faj­tája nem törhetetlen... Bajor Andor Miért evett Bodoni elvtárs vadas bélszínt zsemlegombóccal?

Next

/
Oldalképek
Tartalom