Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-30 / 177. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. JÚLIUS 30., SZOMBAT 7 A zenekar tust húzott, és mindenki odanézett, ahol Bodoni elvtárs éppen a felöltőjével bajlódott: hárman segítették, és ezért kissé nehezen tudta levetni. Mikorra elkészült, a pincérek már sorfalat állottak, a sorfal közepén pedig ott izgult a felelős, aki vala- honnét frakkot kerített hirtelen, és egy csokor cikláment tartott a kezében. Bodoni elvtárs gondterhelt arccal megindult az asztalok felé, de a felelős útját állta, előrenyújtotta a cikláment, megköszörülte a torkát, és kissé édes hangon üdvözlő beszédbe kezdett: — A Huszonegyes Vendéglátóipari Egység dolgozói, valamint a magam személyes nevében hálánkat fejezzük ki azért a gondoskodásért, amiért a mi kedves, szeretett Bodoni elvtársunk közöttünk vacsorázik... Bodoni elvtárs összeráncolta a homlokát, végigmérte a felelőst, aki remegve nyújtotta a ciklámencsokrot, majd bólintott és előrelendítette karját. A felelős elsápadt, és halkan fölkiáltott. Hirtelen azt hitte, Bodoni elvtárs reá akar sújtani vasöklével, mert tudomására jutott, hogy itt a szabályosnál kisebbre szokták méretezni a bécsi szeleteket. Bodoni elvtárs ökle azonban a levegőben szétnyílt, majd benyúlt egy pincér hóna alá, és kihúzta az étlapot. Kinyitotta, s rövid csend után mindenki hallotta Bodoni elvtárs különös, meggon- dolkoztató szavait: — Vadas bélszínt zsemlegombóccal! A felelős szerényen meghajtotta magát, és beleegyezően suttogott: — Én is arra gondoltam. Majd egy terített asztalra helyezte a cikláment, s amikor Bodoni elvtárs leült, négy pincér álla mellé alabárdosnak. A legtöbb asztalnál nyugodtan vacsoráztak tovább, de néhányan hangosabban kezdtek pusmogni. — Mit mondott a zsemlével kapcsolatban? Milyen szín? Bélszín? Biztosan hallottad, hogy bélszín, vagy csak következteted valamiből? Renner-Rónai-Radulescu, egy cukorbajos, de szemfüles főkönyvelő odaintette a magas pincérét, és így szólt: — Elvtársam! Hozzon nekem is egy adag vadas bélszínt és melléje, mondjuk, zsemlegombócot. Jó hangosan mondta, majd átsandított Bodoni elvtárs asztalára, és hűséges, nagyra értékelő pillantásokat vetett reá. Siket Bertalan, a városszerte ismert nagy író elővette töltőtollát, jegyzettömbjét, és azonnal novellát kezdett írni. Ez volt a címe: Vadas bélszín. „Zümmögve, zúgva, berregve indult...” Itt azonban megakadt, nem tudta folytatni. Dühös volt. Haragudott Bodoni elvtársra, amiért követeli a vadas bélszínt az íróktól! Halkan rágta a töltőtollát, s közben Bodoni elvtársra mosolygott. A többi vendég máskülönben nyugodt volt, ettek-ittak és beszélgettek, egyedül még Csukási Fü- löp viselkedett különösen. Figyelt, szimatolt, gondolkodott. C sukási Fülöp ugyanis foglalkozására nézve modern madárjós volt. A közömbösnek látszó tényekből, étlapokból, telefonkönyvek névlistáiból, a káderek megjelenéséből, számából és viselkedéséből próbálta a jövőt kitalálni. Most is erősen törte a fejét. Mit jelent az, ha Bodoni elvtárs bejön a vendéglőbe, este, vadas bélszínt rendel, s külön kihangsúlyozza, hogy zsemlegombócot kér melléje? Kit fognak vajon kitüntetni az egyetemi tanárok közül,- melyik mérnök találmányát népszerűsítik a sajtóban, és hány éves korában nyugdíjazzák az állomásfőnököt? Töprengett, de egyelőre nem tudta kitalálni. Bodoni elvtárs eközben csendesen ült, s mikor hozták a vadas bélszínt a zsemlegombóccal — Csukási legnagyobb meglepetésére — enni kezdett. Nemsokára odaszólt az egyik pincérhez: — Elvtárs, legyen szíves, hozzon még egy adagot, szintén zsemlegombóccal. Ismét fölhangzott a suttogás. — Mit mondott? Még egyszer vadas bélszínt? Nincs itt valami tévedésről szó? Renner-Rónai-Radulescu, a szemfüles, de cukorbajos főkönyvelő szódabikarbónát vett be, és elhatározta, hogy innen egyenesen orvosához megy, de előzőleg megmutatja hűségét. Ismét odakiáltotta a pincért: — Elvtársam, harcostársam! Még egyszer vadas bélszínt kérek zsemlegombóccal, mert az a legjobb eledel a világon! Siket Bertalan, a nagy író tovább írta Vadas bélszín című novelláját. „A sok brigádosok mellé azonban rövidesen és tüstént mosolygó bányászok, élmunkások és pionírok meneteltek menve, tovahaladva, örültek, és mindazonáltal nem volt szívükben csügge- dés.” — Itt végképp megakadt. — A fene egye meg — dühöngött —, hogy fogom ebbe belehozni a vadas bélszínt meg a zsemlegombócot, melyet ez az irodalomhoz nyilvánvalóan nem értő Bodoni olyan csökönyösen követel? — Nagyon dühös volt, de nem mutatta. A terem többsége azonban nyugodtan beszélt és iddogált tovább, egyedül Csukási Fülöp, a madárjós töprengett: „Azt mondta: legyen szíves... Zsemlegombóccal ... Miért mondta, hogy legyen szíves? Miért nem parancsolt: Hozzon! Egy-kettő, ide az asztalra?... Közben a felelős integetett a zenekarnak, hogy játsszanak már, az isten szerelmére. Ebből nagy baj lehet, mert, azt hiheti Bodoni elvtárs, itt szabotázs folyik a muzsikusok között. A prímás jelt adott, s a zenekar húzni kezdte hogy: Csak egy kislány van a világon... A felelős kimeredt szemmel bámult, s úgy látta, úgy vette észre, hogy Bodoni elvtárs ráncolja a homlokát. Persze felesége van neki, és nem akar ilyen nagy nyilvánosság előtt kislányokról hallani. Integetni kezdett a zenekarnak, amely most már bizonytalanul játszotta a dalt, majd a prímás suttogó javaslatára hirtelen új nótába kezdtek: Hogy a fene egye még, már / megint üres mind a pohár, / pedig nagyon ihatnék! De a felelős tovább hadonászott, s akkor a zenekar gyorsan azt kezdte húzni: Előre, bányászbrigádok! Bodoni elvtárs ennél a pontnál abbahagyta az evést, és csodálkozva a zenekarra tekintett. A zenészek észrevették, hogy Bodoni elvtárs fölfigyel áldozatkész, öntudatos buzgalmukra, s a prímás suttogó javaslatára a fekete képű, piros mentés zenészek énekelni kezdték: Mi vagyunk a partizánok! Nemsokára Renner-Rónai-Radulescu is énekeltek. Fölállott, behunyta a szemét. Majd egy taktus szünetnél bekiáltotta: — Harcoljunk a békéért! Siket Bertalan hirtelen elhatározással odaintette a felelőst, és követelte, hogy hozzanak kartonpapírt és ragasztót, mert faliújságot fog szerkeszteni. Közben pedig átkozódott, hogy a remek novellát nem tudja folytatni, mert állandóan faliújságot kell szerkesztenie. Bodoni elvtárs zavartan nézett körül. Még Siket Bertalan, az író is énekelve szerkesztette a faliújságot. A többiek is udvariasan abbahagyták az evést, és fölálltak. Úgy látszik — állapította meg magában Bodoni elvtárs —, itt furcsa népszokások uralkodnak, vacsorakor a tömeg indulókat szokott énekelni, és jelszavakat kiabál. D e hogy ne sértse meg a jelenlevőket, ő is felállt feszélye- zetten, és énekelni kezdett. Lassan belejött, elfeledte, hogy tulajdonképpen vendéglőben van, és lelkesen énekelte az indulót. Ez volt az a pillanat, amikor Csukás Fülöp a fejéhez kapott, és abbahagyta az éneket. Fölidézte Bodoni elvtárs legutóbbi szavait: legyen szíves még egy vadas bélszínt. Ez a „legyen szíves”, ez az alázatos, szerény kifejezés, az olcsó felöltő, melyet alig tudott levetni a belső szomorúság miatt, meg a vadas bélszín kétszer egymás után azt jelenti: Bodoni elvtársat leváltották. A cikláment sem vette el, mert spórol, ugyanis kisebb beosztást kaphatott, valószínűleg áthelyezték a terménybegyűjtőkhöz. Csukási Fülöp erre elhallgatott, elmosolyodott fölényesen, és leült. Jóízűen falatozott tovább. — Mi történt? — kérdezte Ren- ner-Rónai-Radulescu izgatottan és énekelve. — Miért ült le? — Leváltották — súgta Csukási. — Micsoda? — Leváltották. Azt hiszem, beszerző lett a terménybegyűjtőknél... Erre Renner-Rónai-Radulescu is leült. Hátat fordított Bodoni elvtársnak, és utálkozVa félretolta a vadas bélszínt. — Mi az? — kérdezte Siket Bertalan meglepetten. — Leváltották — súgta Ren- ner-Rónai-Radulescu. — Hogyan? — Egyszerűen... Ő most beszerző a terméfiybegyűjtőknél. Siket Bertalan elmosolyodott. — Gondoltam — mondta. — Szörnyű, mit kellett nekem is kiál- lani miatta. Ez az ember folyton kényszerített, hogy mást írjak, mint ami az eszembe jut. S azzal ő is leült, s írni kezdett. Bodoni és a vadas bélszín címen — szatírát. így kezdődött: „Egy faluban, ahol a református kanonok volt a néptanácsi elnök, egy analfabéta „orvos” korbáccsal verte a tra- chomás betegeket, és a traktorok rozsdás puhafából készültek, ott élt Bodoni, ki egy zseniális írót, a szellem emberét lábbal tiporta meg.” Itt azonban megakadt. Hogy a fenébe hozza be az írásába a vadas bélszínt? Szörnyűek ezek az állandó követelmények! A zenekar hirtelen abbahagyta az indulót, és Bodoni elvtárs azon vette észre magát, hogy csak ő énekel a terem közepén. Zavartan leült, és bosszankodott. Furcsa szokások vannak ebben a vendéglőben... Értelmetlenül énekelnek, értelmetlenül hagyják abba, és az előbb körülötte mindenki zsemlegombócot evett és idebámult, ahelyett, hogy a tányérjába nézett volna. Odaintette a felelőst. — Elvtárs — kérdezte halkan —, bocsásson megv de miért hagyják abba az éneket a sor közepén? Sehol sem láttam még ilyet. A felső vigyorgott, majd rácsapott Bodoni elvtárs vállára. — Tata — mondta jókedvően —, kifogyott a szufla a ba'ndából. — S azzal elrohant. A zenekar nemsokára üvöltöző, jajgató, nyávogó és cserregő hangokat adott ki, s a háttérből előlibegett egy félig pucér nő, kígyózómozgást végzett, búgó gerlehangon kiabált, és időnként csörgött, mint az aprópénz: Hej mambó... R enner-Rónai-Radulescu át- szellemülten nézte az énekesnőt, és közben dobolt rövid, elhízott ujjaival. Siket Bertalan feketekávét és rumot ivott, majd papírjai fölé hajolt, és tovább írt: „...Bodoni, kinek két szeretője volt mindig ölében, behívatott, és özvegységgel fenyegette feleségemet, ha nem írok ódát a vadas bélszínről.” Itt azonban megakadt, továbbra már csak a saját gondolatai jutottak eszébe, azokról pedig mindig sejtette, hogy nem esnek túlságosan a haladás irányába. A zene tovább zokogott, és akkor Bodoni elvtárs odaintette a pincért. A pincér máris hozta a tekintélyes számlát. Vacsora 12-,; Ámen 59Bodoni elvtárs megnézte, s halkan megkérdezte: — Elvtárs, mi az, hogy ámen? — Ja, öregem — mondta a pincér kedélyesen —, az a ciklámen. Hoztunk egy adag cikláment is, ha visszaemlékezik. — Elvtárs — mondta Bodoni —, azt nem kértem. Itt tévedés van. A pincér meghajolt. — Lehet. De valakinek csak ki kell fizetnie. Nem a konyhán nőtt, tetszik tudni, hanem a dolgozó nép virágházaiban. Itt Renner-Rónai-Raudlescu is közbeszólt. — Engedelmeskedjék az egyszerű dolgozóknak! Fizesse ki, uram, én tanácsolom, mert maga még nem tudja, kivel áll szemben! Bodoni elvtárs összeráncolta a homlokát, és hirtelen az asztalra csapott. — Maguk — mondta haragosan — kihozzák az embert a béketűrésből! Ez volt az a pont, ahol Csukási elsápadt, és a fejéhez kapott. Azután bort töltött, fölállt, és elkiáltotta magát: — Éljen a mi Bodoni elvtársunk, városunk fia! — Mi az? — kérdezte zavartan Rener-Rónai-Radulescu. — Mi az, hogy éljen? — Nem váltották le — suttogta Csukási —, láttam az arcán. — Szent ég! — rémült el Ren- ner-Rónai-Radulescu, majd összeszedte magát, és kétségbeesetten éljenzett. — Mi az? — ijedt föl Siket Bertalan. — Miért éljen? — Mert nem váltották le! Tévedtünk! Nem volt jó a következtetés. Erre siket Bertalan a székre rogyott, és írni kezdett. ÓDA A VADAS BÉLSZÍNHEZ „A burzsoá már / le van győzve / részint; Ti dolgozók / egyetek / vadas / bélszínt!” A felelős tulipánokért és orchideákért szalasztotta a kenyeresfiút, és makarenkói pofont ígért neki, ha nem jön vissza idejében, a zenekar hirtelen abbahagyta a mambót, és az énekesnő eltűnt, hogy vattás bekecset és bakancsot húzzon. Csukási meredten tántorgott. Hát akkor miért... Miért... Miért eszik Bodoni elvtárs vadas bélszínt zsemlegombóccal, ha egyszer nem váltották le? A zenekar már játszotta az új indulót: Rajta csak, rajta, / Törhetetlen fajta... De Bodoni elvtárs fölvette a kabátját, és a hajlongó pincérnek kijelentette, hogy a karrieristák fajtája nem törhetetlen... Bajor Andor Miért evett Bodoni elvtárs vadas bélszínt zsemlegombóccal?
