Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-25 / 172. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. JÚLIUS 25., HÉTFŐ A magyarság huszadik századi táltosa Huszárik halála az Elégia tükrében (II.) A zsámbéki szombat hagyományai Huszárik az Elégia és a Szindbád között lett alkoholista. Parasztgyermeki naivitásával nem értette: ha őt mindenki tehetségesnek tartja, miért nem adnak neki újabb lehetőséget. A magyar gén ebbe pusztul bele: nem tudja feldolgozni ezt az ellentmondást. A Filmkultúra 1966. 3. számában leírt egy különös mondatot: „...üvegablakok szent- györgy táltosai...”. Nem mintha tudták volna, hogy ez mit jelent, de a szándék, az alapállás, a tiszta magyarságtudat (nem is tudat — ez ösztön) már ott megmutatkozott. Elszólta magát. Ráadásul többször nyilatkozta, hogy gyermekéveinek alapélménye A minőség forradalma — ez megbocsáthatatlan bűn. A harmadik pokoljárás A Szindbád sikere után újabb tőrdöfést kapott. A segítők, abban a Íriszemben, hogy ezt a tékozló fiút szellemileg már kivégezték, megadták neki a végső bukás lehetőségét. A forgatókönyv „olvashatatlan”, hússzor íratják át vele, ő hússzor nem írja át, egyes források szerint öt évig kínozzák, hitegetik, a filmben még az operatőr sem hisz. A bukás elmaradt. Az eredmény: a legszebb magyar film, a színészkirály és az operatőr legszebb munkája. Huszárik ősgyökérze- tét nem sikerült elvágni — a fejszék kicsorbultak —, de a láncfűrészeket már begyújtották. A filmet nem lehet betiltani, nincs politikai indok, ezért néhány hét múlva leveszik a mozik műsoráról. Filmklubokban lehet még látni azt az egyetlen lerongyolódott kópiát, melynek karcait, csonkításait minden odazarándok- ló néző már húsz éve kívülről ismeri. A Szindbád után megkezdődik Huszárik harmadik és egyben végzetesen önpusztító pokoljárása. Az újabb taktika kifinomultabb és alattomosabb: kikiáltják az • egyik legtehetségesebb rendezőnek, de filmterveit nem fogadják el. A cápák megérzik a vérszagot: hirtelen rengeteg újságíró ismerőse lesz. Mindenkinek nyilatkozik, és csak később veszi észre, hogy gúnyolódnak rajta. A segítők végül felkérik, hogy készítsen egy életrajzi filmet a Csontváry-centenáriumra. Huszárik először nem érti, mi ez az állami megrendelés — gyanús neki —, de Csontváryban később saját sorsát véli felismerni: bekapja a horgot. A film tervezett költségvetése egy átlagfilm háromszorosa — itt a lehetőség. Összehozzák kétes hírű és tehetségű alkoholista írókkal, hogy közösen megírják a forgatókönyvet. Az írók botrányos könyvet tesznek elé — tehetik, mert Huszárik már ítélőképességének határán van: totális alkoholista. Latino- vitsot eléri a sorsa — ő lett volna Csontváry —, Szmoktunovszkij nem jöhet, végül marad egy tehetségtelen bolgár színész, aki semmit nem ért az egészből. Huszárik a vágást már alig tudja követni, úgy kell betuszkolni a vágószobába. Kórusban gúnyolták A terv sikerült: elpusztítani nem tudták, ezért önmaga elpusztítására ítélték. A Csontváry, bár gyönyörű jelenetei vannak, valóban elhibázott film, Latinovits nélkül nem lett volna szabad leforgatni. Ő még a könyvet is átírta volna. Képzeljük el Lati- novitsot, amint a jajcei vízesés előtt lassan felemeli a karját a Nap felé! Csak ez az egy mozdulat elég lett volna, hogy a díszbemutatón kitörjön egy kisebb forradalom. így viszont a csürhe kórusban gúnyolta a filmet. Huszárik védekezett egy darabig, durcáskodott, mint egy gyermek, de hazudni nem tudott. Inkább belehalt a bukásba. Halála volt a legnagyobb üzlet: cikkek, könyvek, szubjektív visszaemlékezések a szeretett Pipetről, brevári- umok, ankétok, kiállítások, vetítések következnek; még szegény édesanyját sem hagyják békén, aki mindenkinek elmeséli Zolikájának életét, mert úgy hiszi, hogy a segítő szakma csak jót akar, ha már ennyien vannak. Mindenki siratja. A honoráriumokat felveszik — köztük e sorok írója is —, aztán elfelejtik. Egyre grandiózusabb sírköveket emelnek a halott fölé, hogy az egyik végre rászakadjon. Nem tréfa: az utolsó halálveremben Huszárik élettelen szívét egy túlméretezett sírkő nyomta agyon! — majd gyorsan lebetonozták, nehogy a szelleme visszatérjen közénk. Huszárik Zoltánt, a legtehetségesebb és legeredetibb filmköltőt módszeresen elpusztították. E bűnt soha nem moshatja le magáról az úgynevezett magyar filmművészet. Megszületik a csoda A megfejtés érdekében egy műalkotás mikroszkopikus feltérképezése eleve kudarcra van ítélve — ezen az életrajzok tucatjai sem segítenek. A műélvezettől mentes kutató régésznek viszont ismernie kell a történelmet ahhoz, hogy egy kiásott szobrocska titokzatos kéztartását elemezhesse. A kérdés csupán ez: lehet-e egy filmet kockákra bontani? Képtelen őrültségnek tűnik -— annyit ér, mint holt lóra a patkó. A Christian Metz-i „autonóm plán” azonban mint a film legkisebb és oszthatatlan szegmentuma, az Elégiánál használhatatlan fogalom: a film 99 darab egy kockája nem definiálható plánként. B artók Mandarinj ának dallam-taktus-hang struktúrája például, mint kép- sor-plán-képkocka, egy mélyebb jelentésdimenzióval is bővül: a horizontális hanggal egy időben megszólal a vertikális akkord is. Ez elhanyagolható szempont lenne — minden zenemű akkordokból áll —, de a Mandarin akkordjai, szinte egyedülállóan, dramaturgiai funkcióval is bírnak. Hasonlóképp: az Elégia 0,0416 másodperces — ■ időben horizontális — képkockaplánjai néha vertikális filmakkordként sűrűsödnek össze, magasabb szintre emelve a kimondhatatlant, mint: Hold — vér — holdas homlokú ló — tagló — halál — fa — évgyűrű jelentéskomplexuma. A huszadik század már csak ilyen. Huszárik, a látszat ellenére, soha nem volt kísérleti filmes, ő tudta, hogy kísérletezni a fürdőszobában kell. A kísérleti filmezés a dilettánsok álcája: úgy csinálok, mintha csinálnék valamit, de nem csinálom meg, nehogy kiderüljön, hogy meg se tudnám csinálni. A legnagyobb formabontók, for- maegyensúlyozók, forma- archaizálók műveiből nem fejthető meg, hogy milyen formai-technikai küzdelmet vívnak az anyag megrendszabályozá- sáért: hihetetlen szenvedéllyel próbálják gondolatfoszlányaikat mint folyékony aranyat a még képlékeny agyagformába önteni. Beethoven 111-es szonátájának kéziratáról — az Arietta egyik variációjáról — a filológusok tíz ragasztott réteget fejtettek le, és a legnagyobb megdöbbenésükre az első réteg ugyanaz volt, mint az utolsó. Bartók munkamódszeréről szinte fogalmunk sincs. E folyamat a műalkotás legbensőbb titka: melyik az a pillanat, melyben a megfelelő anyag halmazállapota, a precesszi- ós kultúrkörünk egyik fokmásodperce és a Nap— Hold—Föld hármas ősprincípiuma konstellációba kerülnek. Melyik az a pillanat, amelyben a kihűlő aranyat a kiszáradó, de még formálható agyagne- gatívba tudjuk önteni — melyben a test-lélek-szel- lem a Teremtés előtti állapotába sűrűsödik vissza. Az Elégiában megszületik ez a csoda. (Vége) Józsa Péter Pál E hét végén zárul az idei Zsámbéki szombatok rendezvénysorozata. Ezúttal nyolc alkalommal várják a közönséget az évek során hagyománnyá érett műsorok: a kiállítások, gyermekprogramok, a koncertek, és az esti színielőadások. Tizenkét esztendő távlatából — akkor volt a kezdet — elmondható, hogy a Zsámbéki szombatok a hazai, nyári kulturális élet egyik érdekes színfoltja lett, s megtalálta közben a maga közönségét is. Minderről s a további tervekről beszélgettünk Mátyás Irénnel, a zsámbéki művelődési ház vezetőjével, a programok egyik megálmodójával, szervezőjével. — A műsorok szerkezete változatlan, hagyományosan ismétlődik. Persze mindig mások az előadók, a színre vitt darabok. Változatlan az a helyzet is, hogy nincs egy nagyobb összeg, amiből gazdálkodhatunk, de a tizenkét év alatt e téren is szerez némi gyakorlatot az ember. Különböző pályázatok, szponzori szerződések és némi saját bevétel tartja a lábán az előadásokat. A határon túli magyar színházak találkozója most jutott el odáig, hogy nemcsak az esti színielőadáson, de a gyermekműsorokban is felléptek. Sőt a hangversenyen idén két határon túli kórus is bemutatkozott. — Mi volt az eredeti elgondolás? — Az alapötlet az volt, hogy olyan helyekről hozzunk ide színházakat, amelyekkel a távolságok miatt nem találkozhat az itteni közönség. Végül is ebben a kérdésben közösek voltak az érdekeink — mi olyan darabokat mutathattunk be, amelyek újszerű- ek voltak, s a színházak is szívesen fogadták ezt a lehetőséget. A határon túli színházak közül jó néhány hasonló okokból lett visz- szatérő szereplője a Zsámbéki szombatok rendezvényeinek. Az is igaz, hogy az évek során továbbfejlődött egy-egy ötlet. Ilyen például az amatőr együttesek szereplése — ami, az eredeti tervek szerint bemutatkozásnak indult, három éve pedig az önálló amatőrfesztivál már része a programoknak. Az előadásokhoz szakmai elemzések kapcsolódtak, amelyen a látottakat meg lehetett vitatni. Ebből fejlődött ki tavaly az amatőr rendezők tanfolyama, amelyre igen sokan érkeztek a Felvidékről, Erdélyből, Szlovéniából. Olyan sikere volt ennek a kezdeményezésnek, hogy már ott, a határon túl is kellett kurzusokat szervezni. A rendezői tanfolyam néhány részvevője idén már elhozta a csoportját is a szombatok rendezvényeire. — A színházi előadások a romtemplomhoz kötődnek, hiszen ez a helyszín. Most, hogy ott még tartanak a műemlékvédelmi munkálatok, nem hátráltatja a darabok bemutatását? — Annak ellenére, hogy a templom körül valóban van rendetlenség — hiszen építési terület —, sikerült új játszóhelyeket találnunk; a kőtár előtt, vagy a kőtár tetején. Ezt a bukaresti Odeon román színház tagjai „fedezték” fel, amely egyébként egy európai rangú társulat, és igen nagy siker fogadta őket nálunk. — Elfogadta a közönség, a szakma a Zsámbéki szombatokat? — Úgy érzem, befogadták ezt a vállalkozást. Beérett a közönség is, számuk évről évre nőtt. Idén szinte minden darabot pótszékes telt házzal játszottunk. Ami a szakmát illeti: ez évben jutottunk el oda, hogy beadtuk a kérelmet, hogy elnyeljük a nyári színházi státust. Ennek elbírálása jelenleg is folyamatban van, több minisztériumnak kell javaslatot tennie az ügyben, a szaktárca állás- foglalása mellett. Tehát minden most van „beérőben”. Egy valami világosan látszik: a község településfejlesztési koncepciójának magva ez a sajátos, kulturális, idegenforgalmi szerep lehet, amit a Zsámbéki szombatok igyekezett betölteni ebben a tizenkét évben. — További terveitek? — Sok ötlet van, ami a világkiállításhoz kapcsolódik. Ebben is a fő szerep a romtemplomé. Remélhetően addigra befejeződnek a felújítási munkálatok is. Úgy tervezzük, hogy 1996-ra ide lehetne hívni Európa olyan színházait, amelyek a templomhoz hasonló, történelmi helyeken játszanak. Igazság szerint máig nem tudtam megfejteni, mi a titka annak, hogy egyes daraboknak miért olyan nagy a hatásuk a templomnál. Van valami a légkörében, ami felerősít bizonyos elemeket, súlyosabbá teszi a játékot, a mondanivalót. Persze sok múlik majd azon, milyen anyagi háttérrel kezdhetünk neki a tervezett darabok színre viteléhez. De addigra már sok minden kiderül, az is, hogy nyári színház lehetünk-e vagy sem. Ezzel együtt járna bizonyos támogatási forma is, ami megkönnyítené a szervezést. Néhány kérdés még nyitott, de hamarosan erre is kapunk választ. Egy biztos, a szombatok már részei lettek a község életének. J. Szabó Irén Kóka Ferenc: Kallódó fiatalok
