Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-23 / 171. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. JULIUS 23.. SZOMBAT A magyarság huszadik századi táltosa Huszárik halála az Elégia tükrében (I.) Abony város falumúzeuma Az ősök üzenete „Huszárik—Tóth Elégiája az első magyar film, amely valóban a film nyelvében gondolkozik” — Bódy Gábor. Ha közel fél évszázados agymosásunk következtében értékítéletünk — védekezésként — szubjektív érték-előítéletté torzult volna, akkor a fenti mondat kellően alátámaszthatja a mindmáig szemérmesen elhallgatott gondolatunkat: az Elégia a magyar filmművészet csúcsa. Nem egyik vagy másik, hanem egyetlen csúcsa. E csak Bartókhoz és Kondorhoz mérhető esztétikai szintet magyar film nem tudta elérni sem előtte, sem utána, és ahogy a mai globális erővonalak rávetülnek a Kárpát-medencére, valószínűleg már nem is fogja. A műalkotás nem üzen Huszárik Zoltán, az ősmagyarság huszadik századi táltosa, a máig megfejthetetlen apokaliptikus látomásának néha szó szerinti celluloidba karcolásával önmaga és a magyarság le- gyilkolását örökítette meg. E huszonkilenc éves filmlelet kiásása felveti a beavatott régész örökös kételyét: nem kellene-e gyorsan visz- szatemetni, hogy elpusztítását megakadályozzuk, de leglalább késleltessük. A film anyagának időtartama egyébként is behatárolt, csak a digitális reprodukció adhat némi illúziót: egyetlen filmkocka nyolcmillió képpontját egyenként tízszer kell kettes számrendszerben definál- ni, hogy a szín, a fényerő és a képpont koordinátáit rögzítsük. A végeredmény pedig egy lehangoló fikció: kettőbillió-kétszázhar- minchatmilliárd fényjel. Egyszerűbb lenne a csillagos égboltra transzponálni az egész filmet, az legalább létezik: így nem kell üzenetet gyártani belőle, csak évezredek múltán megfejteni. A kamera máltai keresztjének forgása következtében a film mint műalkotás a leginkább kiszolgáltatott az üzenetté silá- nyulással szemben, tudniillik a hír nem képzelhető el mozgás nélül, egy műalkotásnak viszont semmi köze a hírhez. A műalkotás nem üzen — csak pieg- fejteni lehet, és ez épp egy fordított magatartás szándéka. E folyamat bevégzését korunk intellektuális sznobériája appercepciónak nevezi, és ebből ered az a materiális médiatéveszme, hogy egy műalkotás befogadása feltételezi, hogy az a valami üzenget is nekünk, mint egy Holdon felejtett zsebrádió. „Aki üzenni akar, kérjük, fáradjon a postára!” — hirdette irodafalain egy hollywoodi filmmágnás, nem is sejtve, mennyire igaza volt, bár épp ellenkezőleg gondolta: a filmet csupán szappannak tekintette, amit el kell adni. Még mindig őszintébb, mint a mai „művészi” üzenetet hordozó mimikrifilmek, melyek szellemi kompenzációtól gyötörve, üzletfilozófiájukba olvasztották a klasz- szikusok formanyelvét, hogy azt sárral átprogramozva azon nyomban ki is köpjék. Isten ujjlenyomata A filmalkotás másik félreértése a moziból ered: a celluloidot ki kell vetíteni egy vászonra, és ezt sokan összetévesztik az energiát feltételező üzenéssel, holott semmi különbség nincs egy dobozba zárt filmalkotás és a húsvét-szigeteki szoborcsoport között, melyről kétszáz éve nem is tudtuk, hogy létezik. Az üzenetmentesen süket Beethoven a Missa Solemnist, mint alkalmilag megrendelt üzenetét, Rudolf főherceg olmützi érsekké avatására szánta, de mire elkészült vele, a felavatás már három éve lezajlott. Beethovent nem érdekelte az ünnepség, ő istenekkel és démonokkal viaskodott, hogy befejezze a Credo fúgáját, Rudolfnak pedig ezt üzente: Nincs magaszto- sabb dolog, mint a többi embereknél közelébb jutni Istenhez és innen árasztani az Istenség sugarait az emberiségre. ” (1823) Mindebből sejthető, hogy egy műalkotás, az alkotó lelkén keresztül, Isten ujjlenyomata az anyagban. Huszárik, Beethovenhez hasonlóan teremtő, azaz is- tenkísértő-istenkereső alkotó volt, és ezért fizetnie kellett. Aki pokolra megy, legalább üljön jó lóra. Ha az alkotó kivájja önmagából a filmet, elég egy apró, rosszindulatú mozdulat, hogy a kés végleg a szívébe hatoljon. Huszárik- nak nem volt választása — ezt nem tudhatta, de valamit, azért sejtett. A magyar paraszt soha nem érti, miért akarják őt meggyilkolni — el se hiszi a szerencsétlen, mert önmaga ártatlanságából indul ki. Huszárik József- sorsa Huszárik József Zoltán heroikus, ám mindig szerény József-sorsa életrajzában tükröződik: „... a Józsefet átadtuk az elmúlásnak, vagy inkább az emlékeinknek” — írta 1970-ben édesanyjához. Nem tudta átadni. Kútbaeséseinek hétéves ciklusa a következő: 1931—1952 — 21 évesen nyolcholdas kulákként rúgják ki a főiskoláról (3 x 7). 1952—1959 — hétéves vidéki pokoljárása mint segédmunkás. 1959—1966 — 28 évesen visszaveszik a főiskolára, de csak 7 év múlva kap diplomát. Ekkor mutatják be az Elégiát (4 x 7). 1962—1965 — 35 hónapon át hordja ki az Elégiát (5 x 7). 1950—1971 — A főiskola óta első játékfilmje (Szindbád) : 21 év. 1971—1978 — 7 év újabb megaláztatás a két játékfilm között. 1931—1980 — 49 évesen sorsának végső megpe- csételése: bemutatják a Csontváryt, és egy év múlva belehal a gúnyolódásokba (7 x 7). 1931—1981 — 7 filmet készített, 5 kisfilmet és 2 játékfilmet. Az időben egyre nagyobb kiterjedésű vermek elvezetik a csáthgézai kútásó sorsához: ha megmozdul a félig beomlott kút- ban, ráomlik az egész, ha kívülről segítenek neki, a perem földje szakad rá. A jó szándékú segítők kifinomult technikával dolgoznak: a vékony testalkatában hatalmas őserőt hordozó, domonyi parasztfiú 1950-ben megjelenik a segítőbizottság előtt. Szemeiben Soós Imre-i csillogás. Ideológiai okokból felveszik a főiskolára, de az álarc gyorsan változik: na- rodnyikból kulák lesz. 1956 újabb mimikri; az akasztások bevégzésével ugyanazok veszik vissza a főiskolára, akik kirúgták, és már abban az évben megtámadják a Játék című vizsgafilmjének állítólagos egzisztencializmusa miatt. Diplomát nem kaphat. Tehetségéről nem vesznek tudomást, de agyát mindenáron át akarják programozni. Talán ezért vették visz- sza. Mikor már kényelmetlen az elhallgatás, odadobnak neki egy apró lehetőséget. Huszárik viszont, mint a népmesék legkisebb fia, megtáltosodik, buzogányát megsuhintja, és a kétkedő gúnyolódások között — három év alatt — elkészíti az évszázad magyar filmjét, az egész ávós szakma legnagyobb megrökönyödésére. A filmet gyorsan be is tiltják, és az újabb büntetés se marad el. Huszárikot a fél tucat nemzetközi díj miatt büntették. Hogy miképp juthatott ki Oberhausenbe, érthető: a szakma röhögött a filmen, befogadhatatlan- nak és nézHetetlennek vélte — hadd menjen. ( Folytatjuk) Józsa Péter Pál A kinti forróságból belépve az ajtón, megcsap a hűvös. A XVIII. század második felében készült kétszintes barokk magtárépületnek, melyben Abony- ban az Abonyi Lajos Falumúzeum helyet kapott, vastagok a falai, kirekesztik az utca fényét is, melegét is. Kalauzom odabent, Gulyás Ferencné teremőr úgy véli,'ha Abony városi rangot is nyert, múzeuma megmarad „falumúzeumnak”. Hiszen a falusi, tanyasi élet kellékeit őrzik itt. A tárgyak, a szerszámok, a földművelés eszközei fölött a falakon eligazító szövegek. Azt idézik, ezt mondják el: mi volt, hogy volt régen. Az írásokról minőségük miatt azt hiszem, valamely neves írónk emlékezései. Gulyás Ferencnétől megtudom, Győré Pál írta mindet, a múzeum vezetője. Rögtön a bejáratnál terjedelmesebb szöveget olvashatunk arról, mit is várhat itt a múzeumlátogató: „Az 1960-as évek erőszakos kollektivizálása meghúzta a lélekharangot az abonyi határ tanyái fölött is... Abony 20 ezer holdas határában 1930-ban 2 ezer tanyán 5 ezres lélek- szám élt... Mára alig 450 tanyán 860 tanyai lakos él... Kiállításunk e század fordulójának szántóföldi, tanyakörüli munkaeszözeit, egyszerű gépeit mutatja be. Dolgos, szorgalmas évek emlékei ezek... Múzeumunk, amely magtárként szolgált kétszáz év óta, szinte kínálta magát az egyszerű eszközök bemutatására... Falusi házak portáin, fészerekben, padlásokon talákozhatunk még hasonló tárgyakkal, s a lebontott, összedöntött, sokszor elsiratott tanyák üzenetét is továbbítják a ma élő nemzedéknek. Tulajdonuktól, önállóságuktól, önbizalmuktól, megélhetésük alapjaitól megfosztott parasztságunknak állítunk emléket e kiállítással, remélve, hogy lesznek majd olyanok a régi parasztcsaládok leszármazói között, akik elődeik példája nyomán talán újra megvetik lábukat őseik földjén... A szerszámokon, eszközökön apáink, nagyapáink kezenyoma, tiszteljük azokat, is, akik készítették őket.” Leír Győré Pál munka- folyamatokat, vetéstől az aratásig, disznóölést, káposztasavanyítást, ételek elkészítésének módját. Ez utóbbi beszámolókat inkább az emeleten találhatjuk, konyhák és szobák berendezési tárgyai, főző- és tálalóedények között. Különösen megragadott egy gyönyörű ételhordó, nemes porcelánból készültek az egymásra, egymásba helyezett edények, ibolyák finom rajzával az oldalukon. De láthatók régi ruhadarabok, lakásdíszek, könyvek — Biblia — is. A stelázsin most üresek a befőttesüvegek, de befőzések után teli üvegeket is szoktak polcra helyezni. Egy, a stelázsinál rangosabb konyhaszekrény polcán hímzett terítő, szegélyén szöveggel: Alkoss folyton újat, s őrizd a régit. Nem hiányoznak a falvédők sem, melyek hímzett szövegei talán kevésbé tanulságosak, például: Halvány sárga rózsa, ha tudnál beszélni. A szomszádos teremben a „kismesterségek utcájába” léphetünk, kiállították itt asztalos, cipész, kötélgyártó, szíjgyártó, takács műhelyének hajdani kellékeit. Ez utóbbi különösen népszerű a gyereklátogatók körében: a régi szövőszéken kipróbálhatják a szövés tudományát. Az udvar sem üres. Különböző, valamikor ló vontatta járművek sorakoznak. Méhkaptárak. Egy cséplőgép áll, mely nem is olyan rég még nyelte a kévéket. Galambdúc magasodik, kútgém. Emitt meg, erre a tűzhelyre üstöt helyezve szilvalekvárt szoktak főzni. Mostanában. Összegyűlnek a múzeum barátai, s indulhat a szilvalekvárfőzés. Talán e nyár végén is sor kerül rá. (nádudvari) A XVIII. század végi granárium: az Abonyi Lajos Falumúzeum
