Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-22 / 170. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP IFJÚSÁG 1994. JULIUS 22., PENTEK Stoposélet Az alkalmi zenéléstől az egyesületig Többek szerint kockázatos Nyár derekán járunk, s ha eddig nem is voltunk sehol, mindannyian szeretnénk elmenni nyaralni valahová. Van, aki külföldre utazik, van, aki a szomszéd faluba. Ki repülővel, ki busszal vagy autóval, és sokan autóstoppal érnek a célhoz. Tucatnyi rémtörténetet hallhattunk már, melyek úgy kezdődtek, hogy valaki leintett egy kocsit az út szélén. Az ilyesféle történeteket a sto- posok is ismerik, de valószínű, hogy nincs rájuk különösebb hatással, hiszen szép számmal álldogálnak — főleg nyáron — a főutak szélén, s várnak türelmesen, hátha felveszi őket valaki. — Mióta stop ölsz? — kérdeztem az M7-es szélén álldogáló hátizsákos lányt. — Már jó félórája — válaszolta —, de nem túl nagy sikerrel. — Hová akarsz menni? — A Balatonhoz. — És miért stoppal mész? — Hát azért, mert ez a legegyszerűbb, a legolcsóbb és a legkényelmesebb — mondta magától értetődően. — Nem tartod veszélyesnek a stopolást? — érdeklődtem. — Hát... nem is tudom — tűnődött. — Azt állítja a többség, hogy kockázatos, de nekem még nem volt rossz tapasztalatom. A barátaim szintén stoppal járnak ide-oda, és úgy-ahogy a szüleim is megbarátkoztak az életmóddal, egyébként más választásom nem is volt — tette hozzá. — Azért párosán biztonságosabb, nem? — Az igaz — válaszolta —, viszont úgy kisebbek az esélyek. Egy embert mindig hamarabb felvesznek. — Hogyan kell „szakszerűen” stopolni? — Fontos, hogy ne legyen az illető ápolatlan és ne legyen rajta túl szakadt a ruha — kezdte összeszedegetni a szabályokat. — Gyakran látok olyan srácokat, akik sörösüveggel, cigarettával a kezükben állnak ki az útra. Nem csodálom, ha velük szemben bizalmatlanok a sofőrök. Talán az is segít, ha mosolyog a sto- pos, hiszen a vidám embereket mindenki szereti. — Megválogatod-e, hogy kihez szállsz be? — Persze. Csak olyan autót stopolok, amiben egy ember ül. Ennyire azért én is elővigyázatos vagyok. — Van-e olyan idó'szak, amikor hamarabb megállnak az autósok? — Igen, talán akkor, ha rossz idő van. Emlékszem, amikor télen esett a hó, és reggel iskolába indultam, szinte azonnal felvett valaki. Esőben, hóban valahogy megszánják az embert. Ilyenkor nyáron valamivel nehezebb, már csak azért is, mert nagyon sokan vagyunk. — Említetted, hogy a stopolás nálad életmód. Ezt hogyan értetted? — Úgy, hogy szinte mindenhova így utazom. Utálok buszra, vonatra várni. Nem beszélve arról, hogy milyen drága és hosszadalmas az egész, meg persze kényelmetlen. Az egyik oka, hogy szeretek stopolni, az az, hogy rengeteg embert ismerek meg ezáltal, az ország minden részéről. A sofőrök nagyrészt kedvesek és segítőkészek. Volt olyan eset, hogy nem tudtam pontosan, hogy hol van az a hely, ahová mentem, de nagyon siettem. Az autós olyan rendes volt, hogy egy órán keresztül keresgélte nekem a címet. Vannak olyan ismerőseim és barátaim, akikre egy-egy ilyen utazás során tettem szert — mesélte. — Nézd csak, az az autó biztosan neked állt meg. — Tényleg! Na szia, én rohanok! Odaszaladt a kocsihoz, gyors szóváltás, majd beült és elhajtottak. Irány a Balaton. Nem, nem igazán szokásom felvenni az út szélén álldogálókat, mert nem tudhatom, milyen embert engedek be a kocsimba — mondta az alfa romeós fiatalember, akivel az érdi benzinkútnál elegyedtem szóba. — Te még soha nem sto- poltál? — kíváncsiskodtam. — Stopoltam már, de csak a vicc kedvéért. Egy barátommal ki akartuk próbálni, hogy hányszor vesznek fel bennünket egy nap alatt Esztergom és Visegrád között; — És mi lett az eredmény? — Tizennyolcszor tettük meg az utat aznap. — Ez elég sok, ugye? — Igen, és szerintem, ha lányok végzik el a felmérést, legalább huszonötször felvették volna őket. — Ez azt jelenti, hogy az autósok többsége nem is olyan bizalmatlan — állapítottam meg. — Igazság szerint én is teszek kivételt. A csinos lányokat felveszem néha. Akkor, ha mondjuk unatkozom és hosszú úton vagyok, vagy akkor, ha a lány nagyon csinos. — Miből gondolod, hogy ha egy lány nagyon csinos, akkor nem veszélyes? — Nem tudom, ezen még nem gondolkodtam, de egy lánnyal csak elbírok, ha ne adj’ isten rám támad. — Volt már ilyen eseted? — Bántani még soha nem akartak, de pár évvel ezelőtt kidobtam három srácot a kocsiból. Kettejük félig részeg volt, nem is volt valami bizalomgerjesztő a külsejük, és öt perc alatt telefüstölték az egész autót. Amikor mindezt szóvá tettem, még nekik állt feljebb, azt mondták, ha nem tetszik szálljak ki. Elég nehezen sikerült megválnom tőlük, s azóta férfit egyáltalán nem veszek fel. — Mit gondolsz azokról, akik állandóan stoppal járnak? — Az alkalmi stoposokat megértem. De azt már pofátlanságnak tartom, ha valaki Bécs felirattal áll ki az útra. Ők rajtunk akarják megspórolni az útiköltséget. Akik ezt rendszeresen csinálják, azok a megspórolt pénzből már vehetnének egy Trabantot. Varga Csilla A szerző felvételei Aki számára kérdőjel az élet Kalácska Róbert külsőre olyan, mint a többi fiatal. Sovány testalkatú, vállig érő hajjal, farmemadrágos, és sűrűn szívja a cigarettákat beszélgetésünk alatt. Bensőleg viszont annyiban más, hogy többedmagával feladatot vállalt. Létrehozták a Biatorbágyi Ifjúsági Egyesületet, amelynek ő az „elnöke”. Az elnöki poszt ebben az esetben egyáltalán nem illik a képbe, hiszen baráti társaságról van szó. — Igen, de ez a társaság már előbb ' volt, mint az egyesület — mondja Róbert —, kezdetben csak zenéltünk. A község torbágyi részén lévő könyvtárépületben kértünk és kaptunk helyet az önkormányzattól. Az engedélyben az szerepelt, hogy itt próbálhatunk és takaríthatunk. Régebben ezen á helyen KISZ-klub volt, majd talán a múlt temetése miatt koporsóraktár lett belőle. Utána költöztünk mi be, vittük az erősítőket, hangszereket. — Milyen zenét játszottatok? — Két zenekar próbált ott. Az egyik Matuska Silver Band, a másik Beattho- veen névre hallgatott. Ma- tuskáék, névadójuk tevékenységével ellentétben, nem „robbantós” zenét játszottak, hanem alternatív, szabad életérzéseket kifejező muzsikát. A másik társaság pedig beatzenével foglalkozott. — Hogyan lett a zenészekből egyesület? — A polgármesternél találkoztunk egy beszélgetésen, ahol kiderült, hogy mindenki azon szervezkedik, hogy az ifjúságnak helyben is lehetősége legyen a szórakozásra. Ne kelljen mindig a fővárosba utaznia ezért, és hogy más is legyen nálunk a diszkón túl. Az egyesület megalakítását a testület is javasolta, mikor a próbaterem felújításához kértünk pénzt. Mindez oda vezetett, hogy ’92 végén leültünk, és megalakítottuk ezt a társaságot. Szeretnénk elérni azt, hogy amit mi csinálunk, mások is tehessék, együtt legyünk koncerteken, kiállításokon, együtt szervezzünk magunknak tartalmas programokat. — Mivel kezdtétek a munkát? — Még a megalakulás évében kiadtuk az azóta már három számot megért irodalmi folyóiratunkat „P-art” címmel. Ez is úgy indult, mint az egyesület: először csak egymás között cserélgettük verseinket, aztán rájöttünk, hogy nagyon sok fiatal ír az asztalfióknak. Ez akkor is kiderült, mikor az első szám után hú- szan-harmincan jelentkeztek nálunk reménykedve és csodálkozva. „Tényleg ki tudnátok adni, amit írtam?” — kérdezték. — Mit jelent a lap címe? — P-art: primitív art, primitív művészet. Egy délamerikai művészetekkel foglalkozó könyvet felütve találtunk rá erre a kifejezésre. Sokat elmond rólunk: egyszerűen csináljuk, saját életérzéseinket vetjük a papírra. Jó lenne, ha boldogságról, felhőtlen örömről kapnánk írásokat, de ez sajnos csak nagyon ritkán történik meg. Ezek a gyerekek majdnem mind depressziósak. Nem akarnak semmit sem csinálni, nem akarnak élni. Kérdőjel számukra az élet. Saját maguk és a világ felé. De mindegyikük foglalkozik valamivel. Sportol, ír, fest vagy zenél. Csak nem kapnak lehetőséget a bemutatkozásra. — Ti miben próbáltok nekik még segíteni? — Különböző rendezvényeket szerveztünk. Az első tavalyelőtt karácsonykor egy népzenei műsor volt. Ezt követte Sinkovits Ede tagunk festménykiállítása a faluházban. A programok látogatói itt még javarészt az egyesület tagjai voltak. Az áttörést az idei majális hozta meg: ezt a rendezvényt már a községből közel hatszázan látogatták, mindenféle korosztályt képviselve. A szülők, az idősebbek láthatták: nem töltjük haszontalanul az időt, és talán a fiatalsággal szemben is megértőbbé váltak. — További terveitek? — Most nyaral az egyesület, de szeptemberben már csinálunk egy futóversenyt. Használatra kértük az egykori próbaterem épületét, hogy legyen egy állandó helyünk programjainknak. Hogy a kérdőjelekből felkiáltójelek legyenek. Nánási Tamás Dráma a kastélyban A folyosó hosszú volt, irtózatosan hosz- szú. A végét szinte nem is látta, de csak rohant, száguldott a fényesre vik- szolt vörösmárvány padlón, meg-megcsúszva. Szinte nem is érzékelte a mellette elsuhanó ajtók rengetegét. Csak a falakról a festmények nézték egykedvűen eszeveszett menekülését, de ő a festett szemekben csak megvetést és dühöt látott, ami csak növelte félelmét. Hirtelen kivágódott előtte egy ajtó. Felsikoltott, lábai megcsúsztak. Elesett s csúszott a nyitott ajtón kiáramló fénycsík felé. Megrémült, hogy nem tud megállni, úgy érezte, végtelen ideig csúszik a síkos márványon, mígnem nagy csattanással egy gyertyatartó állította meg. Próbált megfordulni, de lábai önállósították magukat, állandóan megcsúsztak, nem tudott úrrá lenni rajtuk. A pánik kirobbanó erővel kerítette hatalmába teste minden porcikáját, megbénítva agyát. Hátára zuhant, lábai a levegőt markolászták, mintha abban akarnának megkapaszkodni. Árnyék. Szíve hatalmasat dobbant, érezte, ha így folytatja, kiszakad a mellkasából. Az árnyék egyre nőtt a folyosóba vágott fénycsíkon. Lassan, de biztosan nőtt... — Végem! — döbbent rá. A pánik fokozódott, lábai már nem markolásztak semmit, egyenesen meredtek a mennyezet felé. Szíve egyre hevesebben vert, de akkor az árnyék, teljes mivoltában kibonatkozva, megállt... Nem nőtt tovább, csak ott volt. Nem mozdult. — Végem! — sötétült el szeme előtt a világ, s zuhant a végtelen sötét karjai közé... Lassan megnyugodott... A pánikot mintha elfújták volna — már el is tűnt... Csak zuhant, zuhant a megnyugató mélység felé, nem látta, nem is törődött vele, meddig fog zuhanni, csak a mély sötétség mindenhol, s ő egyre nyugodtabban zuhant bele és szinte már örült is neki. — Vége, végre vége! — nyugodott bele. Igen, itt van, megérkezett... Pedig semmit sem látott, de érezte, hogy most már nem lesz semmi baj. Szíve heves dobogása alábbhagyott, s ő a nyugalom egy békés szigetén süttette magát — a sötétséggel... Bamm! Szempillái hirtelen pattantak fel — mint előbb az ajtó — a hatalmas robajra, mely közvetlenül a füle mellett hangzott el. Lassan szerzett nyugalmát egy pillanat alatt, zúzta szét a pánik vasökle, s millió szilánkra törte, mint egy tükröt. Torkából hörgő visítás tört fel, amint meglátta fölé tornyosuló halálos ellenségét. Menekülni próbált, valahogy sikerült megfordulnia, de döbbenten vette észre, hogy lábai így is csak a levegőt markolásszák... Kíméletlenül erősödő nyomást érzett, elméje lassan elsötétült, már nem érzett semmit s nem is érdekelte semmi... Vége... A macska még állt egy darabig, majd — mint aki jól végezte dolgát — szájában az egérrel elvonult a folyosó láthatatlan vége felé... Baráth János Százhalombatta
