Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-19 / 167. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. JÚLIUS 19.. KEDD Leányfalui beszélgetés Móricz Virággal En a mai napig őt szolgálom A tomboló kánikulában az öreg tujákkal és mogyoróbokrokkal védett árnyékos teraszon várt Móricz Virág Leányfalun, a híres-nevezetes villában. Amikor telefonáltam, még baracklekvárt főzött, de a diós kalácsot is kisütötte, mire megérkeztem. — Milyen sokat dolgozik! — csodálkozom, miközben észreveszem a vendégvárás árulkodó apró jeleit. — Nem nagy munka, játék. Minden fizikai munka játék — mondja frissen, élénken. — Milyen lusták az emberek ma, Istenem! Ha mindenki csak annyit végezne, amennyit kényelmesen bír, mennyire másként nézne ki a világ... Az én lányaim még szorgalmasak, de az őket követő generáció már nem szeret dolgozni. Amikor én 20 éves voltam, állandóan teljesíteni akartam. Ma már úgy látszik, nem hiányzik senkinek, hogy saját magát fölülmúlja. Mert nem mást kell túlszárnyalni, nem az az érdekes, hanem saját magunkat. — Édesapja, Móricz Zsigmond is híres nagy robotos volt, önöknek, a három lánynak volt kitől tanulnia a munkát. — Igen, a móriczi munkadüh tovább él bennünk, az biztos. Az öreg ház teraszán minden a régi. A faragott tető felújítva és a kerítés körülötte, de még a lámpatest is a hajdani. S az ülő- garnitúra, amin Móricz (talán nem elégszer, de néha-néha megpihent). Kicsit meghatottan nézek körül. — Ha a fizikai munka játék, akkor melyik a komoly? Talán a szellemi? — kérdezem. — Annyira semmi sem komoly az életben, a szellemi munka élvezet. Általában nem kellene olyan komolyan venni az egész életet... Bölcselkedem, látod, megtehetem ilyen vénséges vén öregen. — Öregnek érzi magát? — Nem! Nem vagyok öreg! Csak nagyon sok éves: 85 leszek. Nem tartom magam öregnek, hiszen önállóan élek, figyelemmel kísérem a magyar és világirodalmat, miközben mindenki elpusztul körülöttem. Én vagyok olyan szemtelen, hogy mindenkit túlélek. Most éppen huszonkét évvel vagyok öregebb, mint apám, amikor meghalt. Gyöngyi testvérem ’79- ben ment el, Lili sajnos lebénult, mint tudjátok, én dolgozom. Itt a nyáron rendben tartom a kertet, ami nem is olyan kis dolog. Iratokat rendezgetek, apám hagyatékát; most fejeztem be egy nagy munkát, az ő jegyzeteiből szerkesztettem egy könyvet, s már le is adtam a kiadónak. Remélem, az „Apám regénye” is újból megjelenik, eddig megért már négy kiadást. — Nem lehetett könnyű íróvá lennie Móricz Zsigmond lányának... Ilyen nagyság mellett akár tollat is fogni... — Én a mai napig őt szolgálom. Általában is jellemző, hogy engem jobban érdekelnek maguk az írók, mint a műveik. Flaubert például nem volt érdekesebb, mint a regényei? Az például, hogy milyen bogarai voltak, kikkel barátkozott, kikre, hogyan hatott? — eltűnődik, majd hirtelen felém fordulva kérdezi: — Vajon mi lett Solohovval? A Csendes Don nem volt rossz regény. Kellemes ember volt, találkoztam vele egyszer az írószövetségben, úgy a hatvanas évek derekán. A magyar háztáji gazdálkodás izgatta őrült módon. Mindent akart tudni, látni, hallani róla. Hogyan csinálják ezt a magyarok? Milyen szimpatikusán viselkedett! Pedig akkor ő volt a nagy szovjet írónagyúris- ten. — Tervez valami újabb munkát, ha vége a nyárnak, a kánikulának? — Tudod mire jutottam? A regény már nem érdekes. Az ember kiábrándult mára a fikciókból. A valóság, az igen! Sokkal izgalmasabb. Azt nem lehet utolérni. Feltétlen valóságelemekre kell építkeznie minden regényírónak ma már, különben nem érdekes. A négyholdas gyönyörű kertben két ház áll, négy éve Móricz Virág lánya Szentendrén tanárkodik és itt építkezett. Áll még az öreg kertészház, s építettek a fiatalok egy kicsi babaházat is, mellette homokozó, és itt-ott sok kicsi bicikli, labdák, színes játékok. Ugyanakkor minden olyan ápolt, frissen festett, meszelt, jó illatú. — Szeretném, ha mindig minden úgy . lenne, mint apám idejében, ahogyan ő hagyta. 1979-ben ugyan elvitték két teherautónyi holmiját a Petőfi Irodalmi Múzeumba, és ott berendeztek egy Mó- ricz-szobát. Az ő itteni eredeti szobáját most egyik unokája lakja egész nyáron. Az egész családnak nagyon jó nyaralási lehetősége van itt Leányfalun, hiszen a kibővített villa nagy, két szintjével, több konyhájával és fürdőszobájával erre igen alkalmas. A kicsiket most vitték el a másik nagymamához a Balatonra, azért van most itt ilyen csönd és nyugalom. Nem mondom, jól is esik. Ónody Éva A kiskunlacházai Kossuth-szobor Kossuth Lajos születésének századik évfordulóján tizenegy köztéri szobrot emelt a nemzet az 1848—49-es forradalom és szabadságharc vezéralakjának dicső emlékezetére. Közöttük a ceglédi szoborcsoportot, amely után rövidesen felavattak (1902. október 26-án) egy hasonló, Kossuthot ábrázoló bronzszobrot Kiskunlacházán is. Ez utóbbi alkotás úgyszólván hasonmása a ceglédinek, mindössze abban különbözik, hogy ennél a mellékalakokat nem formálta meg a szobrász. Á két szobor hasonlósága érthető, hiszen egyazon mester alkotása mindkettő: Horvay János (1873—1944) keze munkája. Az egész alakos, másfélszeres életnagyságú bronzszobor a Kossuth téren áll, a polgár- mesteri hivatal előtt. A Kossuth iránti rajongás betetőzéseként ezt az emlékművet közadakozásból emelték Kiskunlacházán. A szoboravatásról bővebbet a Vasárnapi Újság 1902-es 44. számából, Szabó István cikkéből tudhattunk meg. A Kárpát-medencében felállításra került köztéri Kossuth-szobrok közül a harminckettedik a kiskunlacházai emlékmű. Kép és szöveg: Bozó Emil Könyvespolc Nyelvemlékeink nyomában Még ma is sokan vannak olyanok, kik ha villámkérdésre kellene válaszolniuk: kik voltak eleink, Árpád magyarjai? — reflexszerűen vágnák rá: írástudatlan, nomád, műveletlen emberek. Akiket nem nyugtat meg ez az évtizedes hivatalos állásfoglalás, aki . nem éri be múltunk hamis ítéleteivel, avítt történelemszemléletével, azoknak ragyogó könyvet ajánlhatunk: Forral Sándor Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig című kötetét. A szerző önazonosságunk, bölcsőhelyünk kereséséhez egyik legnagyobb kul- túrkincsünket, az ősi magyar rovásírást hívja segítségül, annak történetét, kapcsolódási pontjait vizsgálja az ókortól napjainkig. Üj szemszögből, a legújabb leletek figyelembevételével az írás történetét két bölcsőhelyre osztva: az egyik a Kárpát-medence, a másik a Közel-Kelet, Mezopotámia központtal. Mire támaszkodik, mely segédtudományra e merészen új összefüggéseket kutató, széleskörűen tájékozódó és tájékoztató mintegy 420 oldalas kötet? Elsősorban az írás történetét veszi szemügyre, majd a Kárpátmedence magyar eredetű földrajzi neveinek szófejtését tárgyaló segédtudományt, a régészetet, az antropológiát, a néprajzot és a mitológiát elemzi, tanulmányozza. A Kárpát-medence ókori íráskultúrájáról megtudhatjuk, hogy ez a kb. 6500 éves tatárlakai írásos égetett agyagkorongocskákkal kezdődött, és képjeleiben alakilag megegyezik rovásírásunkkal. E jelek kapcsolatot mutatnak a több mint ötezer éves mezopotámiai sumér képírásokkal is. Tatárlakához közel, Tardoson a múlt század végén 11 000 darab kép- és vonalírásos cseréptöredéket találtak, amelyek külsőre a magyar rovásírással is megegyeznek. Korukat négy és fél ezer évesre becsülik. A leletek világszerte nagy feltűnést keltettek, az ezzel kapcsolatos kül- és belföldi vitákkal a szerző részletesen foglalkozik. A mezopotámiai íráskultúrát elemezve részletes leírást kapunk arról, hogyan fejlesztették ki a sumerok több mint 5500 évvel ezelőtt a különböző képjelekből fogalomírásukat, mely már alkalmas volt a magyarhoz is hasonló ragozó nyelvek folyamatos jegyzésére. Fogalmat kap az olvasó arról is, hogyan terjedt el ez az írás kelet és nyugat felé, és milyen harcokat kellett folytatniuk az írástörténészeknek megfejtésükért. Utalás történik a képírásból az ékírásba és az ebből kifejlődött betűírásra való átmenetre, s mindkettőnek a magyar rovásírással való kapcsolatára. A könyv hitelt érdemlően igazolja: a magyar rovásírás számos rokon vonást mutat a föníciaival, az etruszk és a pelazg jelekkel és csak csekély kapcsolatot az ótürkkel, melyből tévesen származtatják. Rovásírásunk ókori, a föníciai írásokkal való szoros kapcsolata azt jelenti — mutat rá a szerző —, hogy a magyarság egy részének ott kellett lennie az ősforrásnál. A kötet részletesen elemez egy botra rótt középkori eredetű székely rovásnaptárt. A több mint kétszáz szavas naptár valóságos tárháza a gyorsírással is rokon rövidítéseknek. Ez a fejezet őstörténetünkkel kapcsolatban több, eddig ismeretlen adatot tartalmaz. Hogy csak egy példát említsünk: több ezer éves Isten szavunk még a kereszténység felvétele előtt is azt a fogalmat — öröktől való teremtő lélek, szellem — jelölte, mint ma. Forrai Sándor munkája nyomán átrajzolódhat önképünk, rangot kapunk a népek nagy családjában, hisz bizonyítottan mi is rendelkezünk az ősi írásbeliséggel, mely az egész emberiség fejlődésének szegült szolgálatába (Antológia Kiadó, Lakitelek, 1994). (r. b. a.) A leányfalui Móricz-kúria hajdan, és Virág, amint édesapja mögött kislányo- san „bandukol”
