Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-16 / 165. szám

É PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚLIUS 16., SZOMBAT 13 Ez a döntés önöket minősíti Pest megye tisztelt közgyűlé­se! Mint az ország állampol­gárai, értetlenül és megdöb­benve állunk az önök dönté­se előtt, mely szerint a Pest Megyei Hírlapot megfosz­tották a megyei címer hasz­nálatától. Ebből az újságból tájéko­zódhat az ember a kisebb- nagyobb települések ered­ményeiről, gondjairól: csalá­dias, jó értelemben vett lo­kálpatrióta lap. Az igaz, hogy nem állt be a politikai pofozkodásba; a kultúra, a különféle közösségi rendez­vények, a nemzeti értékek, hagyományok ápolása hatá­rozza meg hangnemét, s ha bírál, ezekért aggódva teszi. Mindezt a polgári, az évez­redes keresztény kultúrát magáénak valló országok­nál megszokott stílusban. El tudnak önök képzelni egy ilyen önkényes, antide­mokratikus lépést egy tiro- li, bajor vagy franciaorszá­gi tartományban? Mert mi nem! Megbecstelenítette, lejá­ratta a Pest Megyei Hírlap címerünket? Önök értékelik le azzal, hogy kegyúri jog­ként adományozzák vagy el­veszik! A Pest Megyei Hírlap cí­merrel, vagy címer nélkül arról szól, amiről meg van győződve, és amit Pest me­gye polgárainak egy része szívesen olvas. Ez a döntés önöket minő­síti, tisztelt közgyűlés. Le­het, hogy jogszerű (a mi tör­vényeink szerint), de er­kölcstelen. Baranyai Veronika Budapest, valamint Kovács Sándor, Páhi Lászlóné, Halász Fe- rencné, Hervai Istvánná, Illés Eszter, Hatalay Géza budapesti és szilasligeti lakosok Ki nyerte meg a választást? Nagy dilemmában vagyok. A választások előtt megtudhattuk, hogy az MSZP első számú szövet­ségese az SZDSZ. Elsősor­ban vele fog koalícióra lép­ni. A választások még az MSZP-t is meglepték, 54 százalékkal győzött. Nincs szükség koalícióra, gondol­tuk, bőven megvan az ab­szolút többség. Ekkor jött a második meglepetés. Az MSZP nem akar (nem mer, nem tud?) egyedül kormányoz­ni. Hiába került a „szakér­telem” kormányra, szüksé­ge van további szakérte­lemre. Mégpedig akkora ez a szükség, hogy hajlan­dóak lemondani a belügy­miniszteri, oktatásügyi tár­cákról, fontos bizottsági helyekről, s mint hallani, a tv, rádió vezetéséről is az SZDSZ javára, sőt utóbbi a kormányzati munka min­HISTÓRIA A honfoglaló magyarok (III.) A gazdagok több asszonyt tartottak A fiúknak, ha felserdültek, joguk volt osztályt követel­ni a vagyonból, a családfő javait fiai között szétoszt­hatta, saját jurtot állítha­tott fel nekik, s így a fiúk gazdaságilag önállósultak. A vagyonosabbaknál az idősebb fiúk megházasod­ván külön szállásra is köl­töztek, s keleti szokás sze­rint csak a legkisebb fiú maradt apja szállásán, aki az atyai háztartást és va­gyonrészt örökölte. A fiúk külön szállásra való költö­zésének a mondái hagyo­mányban is felleljük a nyo­mát. Csodaszarvasmon­dánk testvérpárja, Hunor és Magyar, mint Ménrót el­sőszülött fiai „apjuktól megválva külön sátrakba költöztek”, majd távoli vi­dékre vonulva önálló szál­láshelyet teremtettek ma­guknak. Megtaláljuk ezt a szokást Árpád leszármazot- tainál is: a fejedelmi ház férfi tagjai a helynevek ta­núsága szerint előbb apjuk udvarhelyétől kisebb távol­ságra — így, mint Hecke­nast Gusztáv felfigyelt rá, Árpád fia, Tarhos, majd an­nak fia, Tevel atyjuktól mintegy 30 km-re — tele­pedtek meg, majd hatal­mukban emelkedve több szálláshelyre is szert tettek az ország távolabbi vidéke­in. A legifjabb fiú otthon maradását igazolja a tisza- nánai temető is, ahol egy 12-14 éves legényke, csa­ládfői tisztét jelölő tarsoly- lemezének bizonysága sze-' rint — nyilván apja halála és idősebb fivérei kirajzá­sa után —■ atyja örökébe lé­pett. A honfoglaló-teme­tők leletanyaga azt bizo­nyítja, hogy minél rango­sabb, vagyonosabb volt a család, annál kisebb közös­ségben élt, és a magukban élő kiscsaládok a legtehető­sebb réteghez tartoztak. A rangos családok egy részé­nél csak egy nemzedék lel­hető fel a temetőben (Ka- rancslapujtő; Bana, Perbe- te), s ebből arra kell követ­Tarsolylemez Galgócról keztetnünk, hogy a több év­tizedes egy helyben lakás­sal kiélt területen az előke­lő családok leszármazottai a föld természetes megúju­lásáig nem vertek újra ta­nyát. A szakonyi temető­ről Ery Kinga és Lengyel Imre embertani vizsgálatai­ból tudjuk, hogy a család­ból utolsónak az egyik féle­séget hántolták el övéi mel­lett; itt tehát a családot túlélő asszony férje halála után is a szálláshelyen ma­radt, és maga irányította a háztartást és urától örökölt szolgálónépeit. Másutt (Bashalom II. sz. temető) a temetőképből és a nemek megoszlásából (5 férfi, 4 nő) arra kell gondolnunk, hogy a család három em­beröltőn át lakott és temet­kezett ugyanazon a helyen a legifjabb fiúnak már em­lített öröklési rendje sze­rint. A fiúk szétköltözése a nagy vagyonnal rendelke­zőknél igen jelentős gazda­sági, sőt hatalmi-politikai haszonnal járt. A hatalmas állatállomány a természeti csapásoktól, járványoktól, rajtaütésektől sohasem le­hetett biztonságban, épp ezért felosztásával és szét- tagolásával igyekeztek vé­dekezni az ellen, hogy a pusztulás az egészet sújt­sa. A gazdagok ugyanilyen meggondolásból gondozás­ra is kiadták nyájaikat a szaporulat feléért és bizo­nyos szolgáltatásokért. Az sem volt közömbös, hogy a hatalmasok birtokuk tá­voli vidékeire költöző fia­ik és a velük tartó fegyve­res kíséret révén uralmuk szilárd támaszpontjait ala­kították ki, és ezzel óriási területet tartottak biztos irányításuk alatt. E törzsi és nemzetiségi előkelők jellemzője lehe­tett, hogy több feleséget tartottak. Forrásadatok is árulkodnak a gazdagok e szokásáról: Ménrótnak, a legendás ősapának vagy István király kortársának, Ajtonynak, a dúsgazdag délvidéki törzsfőnek több felesége volt. A vagyono­soknak nyílt csak módjuk arra, hogy több asszonyt tartsanak, hiszen a kisze­melt leány munkaerejének értékét busásan meg kellett váltani ok. A szegények nem is tudták a vételárat (kálim) előteremteni, s vagy nőrablásra kénysze­rültek, vagy a családok megállapodtak leányaik ki­cserélésében. A magyarok házassági szokásairól rész­letesen tudósít a perzsa Gardízí, elbeszélvén, hogy a házasulandó férfinak és a választott leánynak az aty­ja vagyoni helyzetük sze­rint egyeztek meg a vételár­ban és a hozományban. A feleségek száma ezért a fér­fiú rangjának és gazdagsá­gának jelölője volt, s ugyanakkor kitűnő eszköz arra, hogy minél több tekin­télyes családdal rokoni kap­csolatokat létesítsen. A fe­leségek a nép legfőbb veze­tőinél diplomáciai kapcsot is jelentettek: egy-egy le­ány odaadása a béke zálo­ga, a szövetség biztosítása, régi ellenségeskedések megszüntetésének ígérete volt. A külön szálláson la­kó, nemegyszer külön gaz­daság élén álló, szüleiktől olykor rangos udvartartást hozó feleségek, s a tőlük származó nagyszámú utód ugyancsak az úr hatalmát biztosította és társadalmi súlyát növelte. A asszo­nyok közül láthatóan csak a főfeleség kapott urával közös nyugvóhelyet, a kü­lön jurtában vagy a távolab­bi udvarhelyen élő többi asz- szonyt egymagában temet­ték el (Balotaszállás, Bor- dány, Mándok), vagy a gaz­dag nőt szolgáinak szegé­nyes sírjai veszik körül (Hencida, Csorna, Szeged- Bojárhalom). Csak ez a den terén ellenőrzési jogot is szerzett. A Horn—Pető közös saj­tótájékoztatókon rendsze­rint Pető Iván beszél, moso­lyogva, „nesze semmi, fogd meg jól” módon, de határo­zottan. Horn Gyula csak a helyeslésre szorítkozik. Áz MSZP annak idején a világkiállítás mellett szava­zott. Az SZDSZ ellene. Úgy néz ki, ezen a területen is az SZDSZ akarata érvényesül. Végül is ki nyerte meg a választásokat? Az MSZP vagy az SZDSZ? Az MSZP miért adja át fo­kozatosan az SZDSZ-nek a hatalmat? Vajon mit szól ehhez az MSZP szavazótábora? S. G. Budapest A szadai templom 200 éves ünnepe Tisztelt Szerkesztőség! Valószínűleg későn írok, mégis megteszem, hátha utólag írnának erről a szép eseményről. A szadai katolikus temp­lom a 200. évét ünnepelte június 25—26-án. Egy kis falu életében ez fontos ese­mény. Templomtörténeti kiállítással, könyvkiadás­sal, Szent Iván-napi népi szokásokkal, vasárnap pe­dig püspöki misével ünne­peltünk — szép megemlé­kezés. (...) Tisztelettel: Cziberéné Szító Mária Erdőkertes szokás magyarázhatja, hogy igen nagyszámú ran­gos, magányos női sírunk van. Ezeknek egy határban való csoportosulása (példá­ul Koroncó) rangos férfi szálláshelyét sejteti, a fele­ségek jurtjainak sorával. Egészen más a csak el­vétve felbukkanó, s rang­jelző tárgyaikkal mindig magas méltóságról árulko­dó magányos férfisírok je­lentése (Geszteréd, Zemp­lén, Tárcái). E temetkezé­sek különállásukkal beszé­desen tükrözik a társada­lom kiemelkedő rangú ve­zetőinek életformáját, hi­szen e félve tisztelt, termé­szetfölötti legendákkal öve­zett, az egész törzs és nem­zetség jólétéért felelős fér­fiak családjuk körében sem élhették a közönséges • emberek meghitt életét; övéiknek is inkább rette­gett urai, mintsem gyön­géd hozzátartozói voltak, elzárkózva éltek, már éle­tükben is kiemelkedtek csa­ládjukból. A rangos családok szál­lásain a ház körüli alanta­sabb teendőket szolgacsalá­dok látták el, akik öröklete­sen teljesítettek egy-egy gazdag családnál ilyen szolgálatot, és a társada­lom legalsó rétegéhez tar­toztak. A honfoglalás kori temetők is vallanak erről, a házi szolgák másvilági lé­tükben is gazdáik mellett maradtak. A gazdag csalá­di temetők mellett, ame­lyeknek családfői sírjából tarsolylemez is előkerült, megtaláljuk a szegény kö­zösség külön csoportba, de a közvetlen közeibe telepí­tett egyszerű sírjait (Tisza- nána, Ecsegfalva, Kecske- mét-Fehéregyháza). E szol­gacsoportok alávetettségét hangsúlyozza, hogy olykor még zsugorított temetkezé­seket is találunk sírjaik kö­zött (Tiszanána, Szeged-Já- nosszállás), amelyek külön­ben a szegényebb köznépi temetőkben bukkannak csak fel elvétve (Penc, Bi- hardancsháza), s talán itt is, ott is a rabszolgaállapot jelölői. (Folytatjuk) Dienes István Budai Parmenius István, a ráckevei diák Budai Parmenius István, a magyar művelődéstörté* net meglehetősen mostoha sorsú személyisége. Élet­rajzát angol kutatók próbálták megírni, ugyanis az 1580-as évek elején Angliaba került. A humanista műveltségű költő 1583-ban Sir Humphrey Gilbert ex­pedíciójával útra kelt Amerikába, és ő is meghalt azokkal a tengerészekkel együtt, akik az Új-Fund- land partjainál elsüllyedt hajón tartózkodtak. Ma­gyarországi életét Klaniczay Tibor próbálta rekonst­ruálni. Ráckeve 1562-es török összeírásában találha­tó egy Budai István nevű személy, aki mint újonnan beköltözött szerepel a jegyzékben. Klaniczay Tibor megalapozott feltevése szerint ő lehetett a költő édes­apja. Ez megmagyarázza Budai Parmenius István műveltségének alaprétegét is. Az 1560-as években a hódoltsági területek két szellemi központja Tolna és Ráckeve volt Keresztény magyar lakóinak száma jó­val felülmúlta Buda városáét — írja Klaniczay Ti­bor —, és Ráckevén működött Szegedi Kis István és Skaricza Máté is. Az iskola vezetője később Kaplyáni Tamás lett,„aki Váradon a görög nyelv és költészet ta­nára volt. Ok lehettek Budai Parmenius István taná­rai, tőlük ismerhette meg a latin és a görög iroda­lom alapvető munkáit Klaniczay Tibor feltevése sze­rint Budai Parmenius István Ráckevéról Kolozsvár­ra ment, majd innen indult külföldi egyetemekre, vé­gül Anglia és az Újvilág felé. Pogány György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom