Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-02 / 153. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. JULIUS 2., SZOMBAT Mindennapok a népdal bűvöletében Életéről, pályájáról vall Bodza Klára Bodza Klára népdalénekesnő neve a hetvenes-nyolcvanas évek népi kultúrát, ezen belül az eredeti népzenét újrafelfedeztető mozgalmak egyik meghatározó személyiségeként vált fogalommá. Ihletett, szép hangjával, átélt előadásmódjával sokakkal szerettette meg a népdalt a felívelő korszakban. Később tanárként, tankönyvíróként, a hagyományőrzők egyik motorjaként is szolgálta és szolgálja, hogy a népi örökség kultúránk része maradhasson. A közeljövőben, július 10-én a tanítványaiból szervezett Tátika együttessel közreműködik a Hévízgyör- ki Asszonykórus jubileumi műsorán. Áz esemény kapcsán a hagyományőrzés ügyének szentelt életéről, pályájáról beszélgettünk. Út az eredeti népdalok felé Bodza Klára elsőként édesapjáról emlékezik meg, aki ma, kilencvenen túl is megőrizte dalos kedvét, és aki mellett az éneklés örömét megismerte. Aztán tanáraira, akik az iskolai kórusban felfigyeltek csengő szopránjára, vetélkedőkre küldték és továbbtanulásra biztatták. A nyolcgyerekes, szegény családban azonban csak akkor gondolhatott hangja képzésére, amikor már önálló pénzkeresettel rendelkezett. 1967-től Lugossy Magda magánóráin, később Veszély Gabriella óráin a szegedi tanárképző főiskolán kezdett érdeklődése az eredeti stílusú népdalok felé fordulni. A végső lökést ehhez a Páva- és a táncházmozgalom adta. A Páva-körök fellépése nyomán, valamint a táncházmozgalom eredeti népzenét játszó képzett muzsikusai hatására lassan megváltozott a közönség igénye. A táncházasok példáján felbuzdulva — sok előadótársával együtt — maga is felfedezte és ihletésül kutatni kezdte az archívumokban összegyűjtött paraszténekesek népdalfelvételeit. — Az archív felvételeket hallgatva döbbentem rá, hogy a népdalokat életre hívó érzelmeket csak akkor lehet őszintén megszólaltatni, ha van miből táplálkozni — mondta. — Amikor már sokukat meghallgattam, ivódott belém a dal érzelmi töltése, a stílusjegyek. Az „elődök” szóltak ki belőlem, amikor egy balladát, egy si- ratót, egy szerelmes népdalt előadtam. Az archívumokban való kutatást mintegy természetesen követték a gyűjtőutak, ahol személyesen is megismerkedhetett a még élő paraszti hagyományokkal. A személyes élmény gazdagít — Csíkban, Székelyföldön, Kalotaszegen, Zoborban majd itthon hallgattam és gyűjtöttem a népdalt lakodalmakon, összejöveteleken, házaknál. S miközben az asszonyok énekeltek, érezni lehetett, hogyan idéződnek fel régmúlt érzelmeik, életük mozzanatai, tragédiái. A siratóba például be- le-belezokogtak, abbahagyták, újrakezdték. A férfiak felszabadult vidámságában az ifjonti duhajkodások, szerelmek emléke hallatszott. Egyik legnagyobb élményem Egyházaskozáriból való, ahol Gyurka Mihályné Rinda néninél és az ottani pávakör asszonyainál gyűjtöttünk tanítványaimmal. A Moldvából áttelepült családokhoz hasonlóan Rinda néni is otthon szőtt, font. S miközben az egyik lábával a rokkát hajtotta, másikkal a bölcsőt ringatta és altatódalt énekelt. Becézgetés, dudorá- szás, valami sajátos nyelv- pergetés színezte, kísérte a néhány szót ismételgető bölcsődalt. Ez az élmény (és más népdaloknál más élményem) mindig felidéződik, amikor fellépéseimen énekelem a dalokat. Akinek nincs személyes élménye, nem ismerheti igazán a népdalt —, vallja Bodza Klára. A gyűjtőutak kinyitották Bodza Klára érdeklődését a különböző tájegységek jellegzetes díszítései, hangvételei, dallamívei, szövegvariánsai iránt. Belemélyedt ezek tanulmányozásába és úgy érezte: amit megtanult, tovább is kell adnia. Lm ___ Krek ács Róbert felvétele 1981-től tanít, sok éve már a budafoki Nádasdy Kálmán Művészeti Iskola népzene tagozatán. Éneklő édesanyákat szeretnék — A tanítást a hagyomány- őrzés egyik fontos eszközének tartom — mondja. — Tankönyv híján magamnak kellett az anyagot összegyűj- tenem, amiben Olsvay Imre népzenekutató nyújtott pótolhatatlan segítséget. Tőle tanultam azt is, hogy eredeti stílusban kell énekeltetni a gyerekeket, de ösztönözni arra is, hogy a népdalokba bele kell tenni a maguk fiatalságát. Hiszen az idős parasztközlők is valamikor fiatal lányok, legények voltak. Nem „profikat”, hanem éneklő édesanyákat szeretnék nevelni, hogy gyerekeik az eredeti népdalokon nőhessenek fel. Négy-öt olyan tehetséges tanítványom van, aki elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere címet. A legjobb növendékeimből szervezem éneklő csoportomat, a Tátika együttest, amelynek így állandóan cserélődik tagsága. De a kilépők közül néhányan a maguk által alapított együttesekben folytatják... A világ, amelyben Bodza Klára növendékei élnek, lassan szemléletüket is megváltoztatja. Önállóan járnak gyűjteni, közösen mennek el hagyományőrző találkozókra, ahol népi tárgyak kerülnek kezükbe, paraszti kismesterségeket tanulnak. Figyelmük, érdeklődésük a paraszti kultúra felé fordul. Bodza Klára gyűjtőútjain, archívumokban kutatása során lassan kötetnyi népdal gyűlt össze, amely az anyag rendezésére és kiadására ösztönözte őt. Közreműködőül sikerült megnyernie Paksa Katalin népzenekutatót, aki a népdalok díszítésének kutatásával foglalkozik. — A két éve megjelent Magyar népi énekiskola I. kötete 170 népdalt és két kazettán a népdalok eredeti hanganyagát tartalmazza. A kották, a népzenetörténeti áttekintés, a történeti dialektusok jellemzőinek leírása mellett a kötet egész évben végigkíséri a népszokásokat, az emberi élet népdalokban megjelenő fordulóit a születéstől a halálig. A kötetet zeneiskolai tankönyvként, de népdalversenyre felkészítőként is használják a kollégák, akik gyakran hívnak a gyűjteményről előadásokat tartani. A második kötet megjelenését októberre váija Bodza Klára, ha minden a tervek szerint halad. S talán a távoli jövőben tantervként bevezetett népzene segédanyagául is szolgálhat — hallok a vágyakról. Egy csendesen tevékenykedő ember vágyairól, akit állami kitüntetéssel nem kényeztettek el —, mondja majd hozzáfűzi: Azért az eddig elért eredmények elégedetté tesznek. És az is, hogy a belső berkekben elismernek szakemberként és tanárként. D. Veszelszky Sára Ferdinánd-képek a Vigadóban Reneszánsz derű és rajzolási kedv Az izmusok uralta XX. századi képzőművészetben a klasszikus hagyományok túllépésére és állandó újításra kényszerített művészek között mindig maradtak (és napjainkban egyre többen vannak), akik útkeresésük során ragaszkodnak az eredeti értelemben vett festői értékekhez és eszközökhöz, — ezen belül pedig — a szép látvány megteremtéséhez. Közéjük tartozik Ferdinand Judit is, akinek az elmúlt években készült alkotásaiból nyílt kiállítás a Vigadó Galériában*. *A tárlat holnapig látogatható. A terembe lépve elsőként a képek üde szépsége és visz- szafogottsága ragadja meg a szemlélőt, aki megnyugodva tapasztalja: ezúttal nem kell ellenérzését leküzdenie a tolakodó, harsány magamutogatás láttán. Közelebb menve aztán valamiféle reneszánsz lelkűiét jelentkezését fedezi fel az alkotásokon: a természeti részletek csillogó szépségében elgyönyörködő festőnő derűjét, akit áthat a rajzolás és a szabad komponálás öröme, és akinek látható élvezetet nyújt az aprólékos kidolgozás. Ahány kép, annyiféle hangulatot árasztanak ezek a látszólag ösztönösen csoportosított motívumok, s csak a hatások forrását kutatva vesz- szük észre, milyen tudatos — és főként milyen invenci- ózus komponálás eredményei. Ferdinánd Judit a kép síkját külön motívumcsoportokat hordozó kisebb síkokra tördeli, amelyek egymást keresztezik, részben vagy fá- tyolszerűen egymást elfedik, és amelyek elhelyezése centrális: egy kiindulópontból tágul kifelé a kompozíció láthatatlan sugarak mentén. A motívumok pedig a kereten belül felvett belső kereten is túl, a végtelen felé nyúlnak. A felület mozgalmasságát a térrel való .játszadozás” fokozza: az egymásra árnyékot vető, egymás alá-fölé csúsztatott vagy fátyolszerűen egymásra borított síkok álomszerű térélményt keltenek. Líraian szürrealisztikus és erős érzelmi töltetű Ferdinánd Judit gazdag festői világa, amelynek megvalósításához különböző technikákat elegyít: a míves grafikát, a levegős pasztellt, a montázst és a reprodukciós eljárások tipográfiai technikáit. Mindezeket nem öncélúan, hanem a képekkel közvetíteni kívánt gondolatok és érzelmek erőteljesebb kifejezése érdekében. (v. s.) Könyvespolc Herczeg Ferenc: Pogány ok Herczeg Ferenc egyike az „úgyfelejtett” magyar íróknak. Miután egy két világháború közti hullámhegy megtisztelte az írófejedelem titulussal, közel egy évtizeddel túlélte Buda ostromát, s az új rezsim csak „burzsoá” általános lélekmérgezés bűneiben marasztalta el, mindössze azzal bűnhődött, hogy elfeledve halt meg, talán 1954 januárjában. Aztán ahogy rendre megbocsátottak az elején szintén elhallgatott Kosztolányiknak, Babitsok- nak, Szabó Lőrinceknek, lassan sor került Szabó Dezsőre, Surányira és Herczegre is, Nyíró maradván és új pápák indexén az utolsó. Ám Herczeg néhány megjelenését is olyan elő- és utószavazás kísérte (nyilván megmagyarázandó e rettenetes, elvtelen engedményt), mely a kor főbenjáró pereiben a hivatalból kirendelt védőügyvédek munkájához volt hasonlatos. így jelent meg — néhány más regényével coligatumban a Pogány ok is 1983-ban, majd követte a Pro Libertate. Mint a „lektűr magyar mesterét” aposztrofálták az irodalmi kisszerűség, a szakmai selejt tenyészete közepette, persze, mert Herczeg valóban olvasható maradt; néhány évvel később kiderült, hogy még az emlékiratai is (két kötetnyi) alkalmasak az ideológiailag kellőképpen felvértezett újabb olvasónemzedékek „lektűrje” gyanánt. Manapság mit tehetünk hozzá ezekhez? Hogy minden kiadó biztos lehet az erkölcsi és a most még kevésbé megvetendő anyagi sikerben, ha bármelyik művét kiadja. A Pogányok egyenesen a kiemelkedő Herczeg-regények és a jeles magyar történelmi epika köréhez sorolható kellemes olvasmány, és végleg soha nem tisztázott nagy történelmi dilemmánkat feszegeti, hogy is volt, milyen is volt, akkor az „átmenet”, mely nem mint a sziszegve taglalt jelenkori váltások, már jól fésülten és elgereblyézve a szent, békés és romantizált történelemtudat mélyén alusz- sza Árpádházi-Csipkeró- zsika-álmát. Pedig nagyon szomorúan aktuális maradt, történettudat-higié- niánk szempontjából, nem árt néha közelhajolni egy-egy empátiázó pillanatra a Gyula-Ajtony- Koppány-V ata-Petur-Csák Máté-Zách Felicián stb. „Ugocsa non coronat”-jai- ban megtestesülő más- kéntgondolkodás mindenkori, mert eltaposhatatlan előzményeihez. Ahhoz képest, hogy Rómának egyszer és egyetlen, Magyar- országnak több Apostatá- ja adatott. A Pogányok végig sűrű, jó szöveg, műgondja és elhitető ereje nyilván messze a „lektűr” feletti; amint azért, hogy kielégíti, sőt lelkesíti az átlagáj- tatoskodót is, nem Michelangelo és Bach a felelős. Mint fikció kellőképp valószerű, történelemidézőnek pedig épületesen pontos — amennyiben még ezek az értékek érvényesek az epikum körüli „esztétikai” mércén. (Kriteri- on-Polis, 1994). Lászlóffy Aladár Ferdinánd Judit: Céltábla II. (1994.)