Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-15 / 164. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚLIUS 15., PÉNTEK 13 Csúcs László útravalója A rádió reggeli mű- tg) sorában és a Nap- keltében is elhang- zott< hogy a Vérmezőn 6 órakor politikai demonstráció lesz a leköszönt médiaalelnökök mellett. Hat óra után értem a Vérmezőre, s már az Attila utcáról lehetett látni a sűrűsödő rendőrautókat, így sejthető volt, hogy jó helyen járunk. Mintegy kétezer ember gyűlt össze, láthatóan inkább a nyugdíjas korosztályból. Jellemző a tömegtájékoztatás „hitelére”, a gyűlés hét órakor vette kezdetét, tudniillik, így is volt meghirdetve. Bognár László bevezető szavai után Lőrincz Zsuzsanna drámai erővel szavalta el a Magyar hiszekegyet. Ezután Szabó Lukács mondott beszédet. A politikus költői kérdése bizony prózaira sikeredett. Elképzelhető-e — kérdezte —, hogy a román nemzeti rádiónak, televíziónak magyar vezetője, vagy egy izraeli azonos intézménynek arab elnöke legyen? Aligha! Nálunk mégis ez a helyzet körvonalazódik. (...) Szabó Lukács beszéde után Nagy Feró műsora következett, aki elmondta, hogy .jóakarói” szerint már „Kis Feró” lett belőle, neki azonban ez nem jelent lefokozást. Annál inkább buzdított az együttgondolkodásra. Nagy Feró énekét követően Macskássy Izolda művésznő szólt az egybegyűltekhez. Csúcs Lászlóhoz fordulva így kezdte: „Szeretem ezt az embert...” Majd egy tanulságos élményével folytatta. Evekkel ezelőt Kanadában, Montrealban volt kiállítása. Ebben az időben volt ott egy kulturális gyűjtemény tárlata is, „A maják kincse” címmel. A művésznő kérte a menedzserét, egy Kanadába szakadt hazánkfiát (aki egy szállodalánc tulajdonosnőjének a hoppmestere „civilben”), hogy szeretné megnézni a kiállítást. Ő azonban azzal hárította el a kérést, hogy az „nem fehér embernek való, az egy primitív népcsoport kultúrájával foglalkozik”... Nos, ehhez hasonló tendenciák veszélyét látja a művésznő nálunk is. Könnyen lehet, hogy tőlünk már idegen hoppmesterek megpróbálják a magyarságot is egyfajta szellemi skanzenba, rezervátumba zárni, s nagy ívben legyintenek majd ősi kultúránkra, mely, úgymond, „nem fehér embernek való”... A művésznő végül kifejezte vágyát, hogy minden honfitársunk otthon — és jól érezhesse magát Magyarországon. A nagy hatású beszéd után Csurka István szólt a közönséghez. Az író-politikus elmondta, hogy komoly aggodalmai vannak az új hatalom diktatúrára való törekvései miatt. Ma, HISTÓRIA A honfoglaló magyarok (II.) Alapsejtjük a maihoz hasonló család A legelső, 1834-ben felszínre került honfoglaláskori sír egyik legszebb lelete, a nyugati és keleti díszítőelemeket ötvöző benepusztai szíjvég A függetlenség megőrzésére egyetlen mód kínálkozott: a törzsszövetség népe 896-ban benyomult a Kárpátok övezte medencébe, amelyet seregük portyázóútjain már kifürkészett. Az egykori római Pannónia ez időben a frankok államának keleti határőrtartománya volt, az északnyugati részen a Garam folyóig terült el a Morva Fejedelemség, míg a Tisza menti avar puszták a bolgárok fennhatósága alá tartoztak. E hegyektől körülvett medencében viszonylag gyéren lakott területet találtak; földjét a Nagy Károly hadjáratai után megmaradt avarok, az avarok által gyepűvédő szerepre szánt, s a peremterületekre telepített, de a IX. században már az ország belsejében is szigeteket alkotó szlávok — pontosabban: dunai szlovének, bolgárok, morvák, az észak-kárpáti fehérhorvátok — lakták, helyenkint gepida maradványokkal kevertem a frank uralmi területre pedig bajor telepesek is költöztek. A honfoglalók csapatai rövid idő alatt birtokba vették az országot, a források szerint 900-ban már a Dunántúl is a kezükre jutott. Az itt következő rövid ösz- szefoglalásban a régészeti források bevonásával arra törekszünk, hogy a honfoglaló magyarság valóságos életét idézzük fel, s szemléltetni szeretnénk, hogy a X. század utolsó harmadában kiépülő magyar államszervezet gyökereit hogyan tudjuk már a betelepedéstől nyomon követni. Talán a magyarok régészetileg leginkább felderíthető társadalmi szerkezetének, sajátos feudalizmusának, valamint egyre alaposabban megismerhető életmódjának, hitvilágának, művészetének vázlatos megrajzolása is segít megértetni, hogy a keleti környezetéből kiszakadt magyarság miként tudott lépést tartani a közép-európai népekhez képest megkésve is, de a skandinávokkal és a környező szlávokkal egy időben — az államalkotás fokára. A honfoglaló magyarok társadalmának megismeréséhez nem nélkülözhető a régészet segítsége, hiszen a temetők szerkezete sok min- tent elárul az egykori emberek életéről. A XX. század dereka táján kísérelte meg először László Gyula, hogy a temetőképből — mint az egykori élet vetületéből — kimutassa a honfoglaló társadalom alapegységeit. Akkor még alig néhány pontosan feltárt és a sírok rendjét térképen rögzítő temető (Bezdéd, Kenézlő, Epeijes- ke stb.) törvényszerűségeit figyelhette csak meg. Ezek a temetők mind azonos társadalmi réteg temetői voltak. László Gyula, aki járatlan úton indult el, nem tágítDienes Ö. István rajza háttá tovább a kutatás kereteit, mivel ezeknél a korai ásatásoknál az embertani vizsgálatok hiánya miatt a nemek elkülönítését, a csoport egész belső rendjének tisztázását, az egyénnek a közösségen belüli helyzetét csak gazdagabb és jellegzetes tárgyi anyagot rejtő temetők alapján kísérelhette meg. A temetők elemzéséből sajátos kép bontakozott ki: a sírok egyetlen vagy több sorba rendeződtek, a sor közepére mindig a legrangosabb férfi került, s tőle jobbra csak nőket, balra csak férfiakat temettek; máskor a középső sír két oldalán a házastársak egymás mellett kaptak nyugvóhelyet. E mintegy 15-25 síros temetőkben László Gyula egy vérségi kapoccsal összefogott, a szülőket, házas gyermekeket, unokákat magába foglaló, együtt gazdálkodó és vagyonközösségben élő, a legidősebb férfi vezetése alatt álló közösséget ismert fel: az apajogú nagycsaládot. Feltehető volt, hogy amelyik temetőben ez a rendszer nem mutatható ki, ott a szabálytalanság a feltárás hiányosságából vagy a temető csonkasá- gából ered. Az egykori élet megelevení- tésében elért első eredmények sarkallták a kutatókat arra, hogy teljes temetőfeltárásra törekedjenek, minden ásatásról készítsenek temetőtérképet, és szabályszerűségeket igyekezzenek a sírok rendjéből kiolvasni. A közelmúlt legnagyobb jelentőségű felismerése kétségtelenül Szőke Béla nevéhez fűződik, aki a korábbi nézetekkel szemben kimutatta, hogy a szegényes leletanyagú, nagy kiterjedésű, olykor több száz sírból álló vagy ezret is meghaladó sírszámú, rendesen az Árpád-kor első századának végéig folytatódó temetőkben nem a le- igázott őslakosság, hanem mindenekelőtt a honfoglaló magyarok köznépi tömegeit lelhetjük fel. E temetők nagy részének ugyanis Árpád-kori pénzekkel keltezett tömbjén kívül korábbi, X. századi, szerény, de jellegzetesen honfoglalás kori hagyatékot őrző és szokásanyagában is pogány-ma- gyar szakasza van. Kora Árpád-kori forrásaink arról tanúskodnak, hogy a közrendű népesség — legalábbis a XI. században — korántsem vérségi közösségekben élt; olykor kifejezetten más-más családokból származó háznépekről és különböző rendű-rangú elemekről esik szó, akik semmiképpen sem állhatták rokoni kapcsolatban egymással. Vezetőjük a falunagy, a villicus,- aki a vének, senio- rok segítségével intézte a faluközösség ügyeit. Márpedig a korai oklevelek, törvények azokról az emberekről mint mondta, rafináltabb eszközökkel terrorizálják a népet, mint korábban. „Ma, a modernizáció korában, vacogó emberek élnek, akik múló előnyökért sok rosz- szat képesek elkövetni”:.. Az elkényelmesedett polgárok jobban félnek egzisztenciális ellehetetlenedésük- től, mint ahogy egykor a börtöntől, a bitófától féltek elődeink. Főképpen nagy a népi-nemzeti gondolkodású kevesek felelőssége, most különösen. Csurka István végül arról szólt, bízik benne, hogy „bár most kevesen vagyunk, de a szükséges pillanatban sokan leszünk”. Csúcs László meghatott szavakkal mondott köszönetét a szerinte meg nem érdemelt ünneplésért. Hiszen, mint mondta: csak a kötelességét teljesítette — amíg engedték. Csak azt tette, amit a szüleitől kapott útra- valóul: feltétel nélkül szolgálja a magyarság, a nemzet érdekeit. Ha ez ma érdem, akkor az szomorú körülmény!” — tette hozzá Csúcs László. A szimpátiatüntetés végén az egybegyűltek elénekelték a Szózatot, majd — nem kis mértékben Macskássy művésznő tiszteletére — a székely himnuszt is. Hogy is mondta József Attila? „...anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz.” Brezovich Károly Vác vallanak, akik a köznépi temetők Árpád-kori részében nyugszanak. Való igaz, hogy a feltérképezett temetőknél a sírok több helyütt apróbb csoportokra oszlanak, a sorok meg-megsza- kadnak, kis egységek, családok különülnek el, hiányos sorok iktatódnak be, és a szerény emlékanyag ellenére is határozott vagyoni és társadalmi különbségek észlelhetők, mégpedig nem csak a késői tömbben, hanem a temetők X. századi szakaszában is. Az újabb embertani elemzések egyre több bizonyítékát szolgáltatják annak is, hogy rokonságban nem levő családok éltek együtt egy településen. Példaként említhetjük a Sár- bogárd melletti 100 síros, a X. század végén már nem használt temetőt, amelyet a Dunántúlt 900-ban birtokba vevő honfoglalók nyitottak. Ery Kinga vizsgálatai szerint 25-30 főből álló négy kiscsalád temetkezett ebbe a temetőbe, és embertani jellegük olyannyira eltérő, hogy vérrokonság köztük nem tehető fel. A régészeti adatokból tehát úgy látszik, hogy a magyarság honfoglalás előtti fejlődése során kialakult tulajdonviszonyok a nagyobb lélekszámú csoportokat összefogó vérségi kötelékeket már széttörték. A nagycsalád összetevőire, szűkebb családi közösségekre, páros családokra bomlott, amelyek vagy külön éltek, vagy hatalmi és gazdasági érdekek szerint kisebb- nagyobb csoportjaik alkottak különböző egységeket. Az újabb régészeti adatokból arra következtethetünk, hogy a honfoglaló társadalom alapsejtje az a maihoz hasonló család, amely a szülőket, a még legénysorban levő fiúkat és a hajadon leányokat foglalta magában. Élén a családfő, az atya állott, akinek korlátlan hatalma volt, hiszen ő volt a családi vagyon tulajdonosa. (Folytatjuk) Dienes István Munkáslakások építése Cegléden A lakáshiány századunk eleje óta jelent komoly gondot az azt nélkülözőknek, illetve a közigazgatás vezetőinek. Különösen súlyos volt a lakáshiány a mező- gazdasági munkások körében. Az országgyűlés 1907-ben fogadta el a 46. sz. törvényt ,,/t gazdasági muttkásházjak építésének állami támogatásáról” címmel. Készben ennek hatására, de a törvénytől függetlenül is különböző kezdeményezések történtek lakások építésére. Pest vármegye közgyűlése 1907 elején arról értesítette Cegléd városát, hogy a földművelésügyi miniszter 25 ezer korona összegű, munkáslakások építésére fordítható segélyét Cegléd és Solt egyenlő arányban használhatja fel. A határozat leszögezte azt is, hogy a város a telkeket ingyen vagy mérsékelt áron köteles rendelkezésre bocsátani és el kell végeztetnie a szükséges mérnöki munkákat is. Cegléden meg is kezdődött az előkészítés, ám meglehetősen vontatottan haladt. Pest vármegye több alkalommal sürgette Cegléd városát a munkálatok megkezdésére, mert — fenyegette a várost a megye — „a megszavazott 12 500 korona összegű' kamatmentes kölcsönt más község segélyezésére fogja fordítani1909. július 15-én kelt a ceglédi polgármester jelentése, melyben végre tudtul adta: kijelölték 35-40 munkáslakás helyét, ám „még a tervek jóváhagyva — s a költségek megállapítva nincsenek, azok a munkások sem szemel- hetók ki, kiknek a házak átengedtetni fognak”. Pogány György
