Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-15 / 164. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP GAZDAKOROK 1994. JULIUS 15.. PENTEK A gazdák fogjanak össze Apajpusztai reneszánsz Erősebb érdekvédelmet A kenyérkereseti lehetősé­gek közül bizony nem a legkönnyebbet választják ma azok, akik a mezőgaz­daság valamelyik ágában próbálnak szerencsét. Pa­pírforma szerint a magán- gazdaságoknak van jövő­jük. Annál is inkább így kellene ennek lennie, mi­vel a termelőszövetkezetek jó része gazdaságtalannak bizonyult, sőt közülük sok felbomlott. Ám mind az ál­lattenyésztőknek, mind a növénytermesztőknek sok gonddal kell megküzdeni­ük. A problémákról és a megoldási lehetőségekről Szabó Kálmán körzeti falu­gazdászt faggattuk Duna- bogdányban. — Néhány évvel ezelőtt a mezőgazdasági termékek csaknem minden fajtájára a túlkínálat volt jellemző — mondja Szabó Kálmán. — Persze az sem volt jó. Ám akkor a magángazdál­kodás —, ahogy annak ide­jén hívtuk: a háztáji — is kifizetődőnek bizonyult. Legalábbis mint a fizetéski­egészítő jövedelem megáll­ta a helyét. Azóta viszont sok minden változott, s nem kifejezetten előnyö­sen. Az állattenyésztőknek már akkor is voltak. gond­jai. Tudom, hiszen a terme­lőszövetkezetben főállatte- ilyésztőként dolgoztam, s otthon is tartottam állato­kat. Ez egy olyan foglalko­zás, amely teljes embert kí­ván. Kora reggeltől késő estig kell dolgozni, s per­sze nem mindegy, hogy mi­ként. Csak akkor lehet jól csinálni, ha az embernek van legalább egy társa is. Bérmunkásokkal nem megy, hiszen itt egyfajta tu­lajdonosi szemléletnek kell kialaKulnia. Tehát társra van szükség, összefogásra. —- Mi okozza napjaink­ban a nehézséget? — A legkomolyabban a keleti piacok összeomlása érintette a gazdákat és a ter­melőket. Mind a termelő- szövetkezeteknek, mind pe­dig a magángazdáknak nagy károkat okozott. Egé­szen addig a Magyarorszá­gon megtermelt árut ők vá­sárolták fel. Jelenleg fize­tésképtelenek, tehát abba az irányba nem tudunk el­adni semmit. A nyugati pia­cokra viszont szinte lehetet­len betörni. — A magyar mezőgazda- sági termékek nem felelné­nek meg nyugaton? — Nem erről van szó — véli Szabó Kálmán. — Mi azért nem tudjuk eladni ott a termékeinket, mert azon a piacon nagyon erős ér­dekvédelem működik. Ma­gyarországon a mezőgazda­ság szerkezetét újra kelle­ne szervezni, az új szerke­zetben pedig meg kell ke­resni az állattenyésztés he­lyét és megfelelő arányát. Ámi szintén nagyon fon­tos: hazánkban is ki kell alakulnia egy roppant erős érdekvédelemnek, a piac- gazdaság megteremtéséhéz ez is hozzátartozik. Példá­ul. ha egy termékből kevés van, akkor ezek árait kell megemelni, s nem az a megoldás, hogy külföldi árukat hozzuk be az ország­ba. — Említette az összefo­gást is. Gondolom, erre nem csak az állattenyész­tőknek lenne szükségük. — A növénytermesztők is csak úgy juthatnak elő­re, ha összetartanak. Sze­rencsére tudok mondani, ilyeneket. A múlt héten vet­tünk egy német gyártmá­nyú nagy teljesítményű kombájnt. Egy ember ezt nem lett volna képes kifi­zetni, s ezért a környékbeli gazdák együtt vásárolták meg a gépet, amely a jövő­ben nagy segítségünkre lesz. Aratni ugyanis akkor kell, amikor a gabona a leg­jobb minőségű. — Nem lett volna jobb bérelni? — Lehetett volna a szö­vetkezettől is bérelni, de mint az imént mondtam: nem mindegy, hogy mikor aratunk. A szövetkezetre nem lehet hagyatkozni, mert bizonytalanná válik az aratás sikere. így vi­szont minden rajtunk mú­lik, s természetesen min­dent megteszünk a sikerért. (nádai) Lépéselőnyben Az új földtulajdonosok többségének nem telik új mező- gazdasági gépekre. Márki Gyula, a tárnoki gazdakörök elnöke is áthidaló megoldást választott, az ősszel össze­vásárolt néhány kiszuperált gépet, köztük ezt a trak­tort is — majd a tél folyamán, közösen a fiával kijaví­tották, felújították őket. A traktor nem csak szuperál, de még a vizsgáztatás tortúráit is kibírta Ezer hektár parlagon Apajpuszta. Olyan, mint egy kisimulni készülő tenyer, benne a dűlők és mezsgyék számtalan ráncával, meg a sás és nád közt kanyargó életvonallal, melyen át a Duna küld némi vizet a különben vízszegény szikes pusztának. A hajnali pusztát két szín uralja, a zöld és a sárga számtalan árnyalata. A kukorica harsány, a lu­cerna méregzöld. A gyér fűvű legelő fakó, az érett búza aranyló sárga. S mind efölé úgy borul az ég, mint egy frissen mosott, halványkék damasztterítő, csipkézett fel­hőmintákkal. Ezen a csalfa álomvilá­gon, mely oly sokakat meg­ihletett már, hosszú évtize­dekig két nagyhatalom osz­tozott. A Kiskunsági Nemze­ti Park és a Kiskunsági Álla­mi Gazdaság. Az utóbbi soha nem tartozott a pártál­lami agrárpolitika sikerél­ményei közé. A jólét látsza­tát milliós nagyságú dotáci­ókkal tartották fenn, ám a lassú de biztos csődbejutást így sem lehetett elkerülni. A rendszerváltás után egy angol szakembercso­port gondjaira bízták a le­pusztult gazdaság felvirá­goztatását. Mint később ki­derült, pénzük az angolok­nak sem volt — sőt szaktu­dásuk sem. A szükséges egymilliárd forint értékű dollárt, egy amerikai cso­porttól reméltek, de ehhez az kellett volna, hogy meg­szerezzék a tulajdonjogot, így lehetett mire rátáblázni a hitelt. Szerencsére a tér­ség akkori képviselője, Vona Ferenc időben „kap­csolt” s egy bősz interpellá­cióval meghiúsította, hogy az őszi rög idegen kezekbe kerüljön. Az angolok mindazonál­tal nem távoztak üres ma­rokkal, a gazdaság értékei­nek egy részét — köztük jó néhány majdnem új mező- gazdasági gépet — elkótya­vetyéltek. Az angol „ura­lom” után Apaj olyan volt, mint egy lerágott csontváz. Szembesülés a valósággal Annak idején próbáltam ki­deríteni, mi lehetett a valós oka, hogy a Kiskunsági Álla­mi Gazdaság deficitesen mű­ködött, holott előtte a Co­burg család több generáción keresztül sikerrel gazdálko­dott tízezer hektáron. A szak­értők mindenekelőtt az ötve­nes évek szakszerűtlen lecsa- polásában látják a fiaskót, melynek következménye­ként a. föld elszikesedett. Eh­hez társult a meglazult mun­kafegyelem, á sajátos tulaj­donosi szemlélet, — ki mit tudott, azt fogott — a felduz­zasztott admnisztráció, a du­gába dőlt rizs-program, a magyar szürkeállomány el­sorvasztása, s még jó né­hány ballépés. Az angolok tiszavirág­életű országlása után az ÁVÜ új pályázatot írt ki az apaji gazdaságra. Az épüle­tek és a megmaradt gép­park 72 millió forintra lett felértékelve. A pályázatra két ajánlat érkezett, egy apa­ji vállalkozó 50, egy dömsö- di 25 milliót ígért. Értelem­szerűen az apaj inak volt esé­lye, ám mint kiderült, hiány­zott az anyagi fedezet. Szo- mor Dezső viszont le tudta perkálni a felkínált összeget. Egy ember leikébe nem lehet belelátni, így soha nem fogom megtudni, va­jon örült-e igazán az „új föl­desúr” a győzelemnek. Mit gondolhatott, amikor elő­ször járta végig az 1600 hektáros birtokot, melynek nagy része — ezer hektár — évekig parlagon hevert, s a kőkeménnyé száradt ta­lajt még a legerősebb trakto­rok is csak kínlódva tudták felszántani. Mit gondolha­tott, amikor szembesült a té­nyekkel: a gépek zöme el­öregedett, tíz-tizenöt éves. A gabonaszárító megérett a selejtezésre, a legszüksége­sebb felújítás is halomnyi pénzt igényel. És hol volt még a vetőmag, a gázolaj, a műtrágya, a növényvédő- szer és a 45-50 ember fizeté­se, s annak járulékai. Repce a túzokoknak Szomor Dezső nem öreg, de nem is fiatal, túl van a negyvenen. Eddigi pályafu­tására a siker a jellemző. Mint kertészmérnök, húsz év alatt létrehozta az ország egyik legnagyobb magán-vi- rágkertészetét. O már akkor milliomosnak számított, amikor mások százezerben mérték a jólétet. Szabad-e egy ilyen vagyont kockára tenni egy álomért, hol az a határ, ahol a meggondolat­lan kockázatvállalás tönkre­tehet egy családot? Aggályaimat nem mon­dom ki, csöndben zötykölő- dök a terepjáróban, mellyel az apaji határt járjuk. Dezső óvatos, lassan „terelgeti” a Toyotát, egyrészt mert két kocsi dőlt ki alóla eddig, másrészt félti a fúrj-, fogoly-, bibié- és fácáncsi­béket, melyek a legváratla­nabb helyen bukkannak fel a kocsi előtt. Egy bozótnál hirtelen megállunk. — Lát­ja őket?.— kérdi fojtottan. Nem látok semmit. Nyújtja a látcsövet, mely elém hoz­za a puszta kincsét, egy tíz­tagú túzokcsaládot. — Csak őértük egy táblányi repcét vetettem, mert azt na­gyon szeretik. Az más kér­dés, hogy van itt egy „gaz­dálkodó” a nemzeti park te­rületén, aki lelegelteti nem csak a repcémet, de gátlásta­lanul rátereltet a búzára, ku­koricára. Arról már nem is beszélve, hogy a disznói ki­túrják a madártojást, felfal­ják a túzokcsibéket. Ez az ember nagyobb tehertétel számomra, mint minden más káros örökség. A szi­kes talajjal meg tudok bir­kózni, de vele nem, s úgy tűnik, még a ráckevei bíró­ság is tehetetlen, nem tud ér­vényt szerezni a saját ítéle­teinek sem. Száz helyett három ember irányít Végtelen búzatáblák és kuko­ricások közt kanyargunk, s bár víz sehol, a lucerna vidá­man virágzik. Dezső tárgyi­lagos, nem táplál dőre remé­nyeket. — Másfelé 40-50 mázsa búzát is betakarítanak egy hektárról. Nálam 25 má­zsa körüli lesz az átlag. Egy kizsigerelt, évekig parlagon hagyott földtől nem is várha­tok többet. De még így is ki kell jöjjön a beléfektetett pénzem. Nyereség? Azzal in­dultam, jó ha nem zárok veszteséggel, sőt azzal is szá­moltam, hogy a béreket, tör­lesztéseket a virágból kell fe­deznem. A vártnál jobban alakultak a dolgok, így aztán odáig bátorkodtam, hogy vet­tem egy új kombájnt. Persze hitelből. Közel tízmillió fo­rintot fizettem érte. Beruhá­zás nélkül nem megy. Az el­következő három évben mi­nimum ötvenmilliót kell szánnom új gépekre, felújí­tásra. Különben nem leszek képes megbirkózni ekkora te­rülettel. Hogy milyen nagy terület 1600 hektár termőföld, plusz 1000 hektár kaszáló és legelő, amit a nemzeti park­tól és a honvédségtől bérel Dezső, azt csak a bejárás vé­gén érzékeltem. Apajon kezdtük és Táborfalva alatt, a lőtér déli csücskében vé­geztünk. Hajnalban ültünk a terepjáróba és ebédkor száll­tunk ki, újra csak Apajon. Ezt a területet a régi „szép időkben” közel száz szellemi dolgozó irányította. Nem cso­da, hogy csődbe jutottak. Ma­napság Dezső két társával di­rigálja az ötven fős produk­tív gárdát, s egyetlen sze­mély végzi az adminisztráci­ót, levelezést, könyvelést, bér- elszámolást. A jelek szerint mégsem fog koldusbotra jut­ni a Szomor család. Matulá Gy. Oszkár Közöny Július 9. szombat, 14 óra 40 perc Budapest felé robogok a régi ácsai úton. Az egyik ka­nyaron túl füst jön elém, a szagából ítélve vala­hol ég az avar. Nagyjá­ból valóban ez a hely­zet, az árok menti bozót, s az aszálytól megper­zselt fű kapott lángra. A gyenge szélben apró, de veszélyes kakastaréjok araszolnak egy közeli búzatáblához. Sehol egy ember, a helyzet kriti­kus. Pedig nem én járok itt egyedül, kocsik jön­nek, kocsik mennek az úton. Integetésemre ke­délyesen visszaintenek, vagy teszik, hogy nem látnak semmit. Nincs más megoldás, vissza kell menni Ócsá- ra, s riasztani a helyi tűzoltóságot. Ha van. Ha nincs, Dabasról kell kihívni őket, mire kiér­nek, rég leég a búza. A falu előtt négy férfi és egy nő görnyedezik a burgonyaföldön. Megál­lók, hátha ezekbe több emberség szorult — gon­dolom magamban. A gazda — ő a legidősebb — végig sem hallgat. Or­dít a többinek: gyerünk fiúk, tűz van! Hozzatok kapát, lapátot! Én elöl, ők utánam egy furgonon. Az utolsó pillanatokban érkez­tünk, a lángok már csak néhány lépésre vannak a búzától. Csapkodják, árkokat ásnak, útját áll­ják a vörös kakasnak. Tíz perc az egész, köz­ben legalább húsz kocsi halad el mellettünk, de nem áll meg senki. Végezvén a négy em­ber odajön hozzám. — Köszönjük, ez rendes volt magától — mondja az egyik. — Netán a ma­guké ez a búza? — kér­dem tőlük. — Dehogy. Nem tudjuk, kié. — Ak­kor miért mond köszöne­tét? — Na hallja! A búza kenyér, a kenyér élet. Jóérzésű embernek az élet pusztulása akkor is fáj, ha nem az övé. Paroláznak, mennek. A nevüket nem mondták, én sem az enyémet. Nem volt lényeges. Ami fon­tos: rajtunk még nem uralkodott el a közöny. Nézem az órámat, 15 óra. És nézem a tízhek­tárnyi búzát. Negyven tonna kenyér, negyven tonna élet. Húsz percen múlt, hogy meghaljon. (gye) Pest Megyei Gazdakörök Szövetsége 1052 Budapest, Város­ház u. 7. II. em. 244. Tel.: 118-0111/367 Fáy András Alapítvány 219-98007 OTP Rt. Pest Megyei Igazgatósága, 760-000960

Next

/
Oldalképek
Tartalom