Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-13 / 162. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1994. JULIUS 13.. SZERDA « A szentlorinckátaiak a fóliázásból gazdagodnak Szentlőrinckátán kétféle lakóépület található: hagyományos parasztház, és többszintes, már-már hivalkodó, néha a jó ízlés hiányáról árulkodó hatalmas épületek. Ez persze még nem volna különösebben érdekes, hiszen fal- vaink többségében ugyancsak találhatóak régi és új házak, s az újak között szinte mindig akad néhány többszintes. Ami ezt a települést a többitől megkülönbözteti, az az, hogy itt feltűnően sok a nemrég épített nagyméretű ház. Mindebből levonható a következtetés: Szentló'rincká- tán az átlagosnál jóval több jómódú ember él. E jómód oka után nem kell sokáig kutakodnia az idelátogatónak: az udvarokon, a kertekben szinte mindenütt található legalább egy, de néhol akár öt-hat fóliasátor is. Új épületek közé „szorult” a polgármesteri hivatal is. ahol Szabó Kálmánná polgármesternőt is a falu életét meghatározó fóliázásról kérdeztem elsősorban. — A hatvanas években kezdték — kezdte mesélni a falu „első embere”. Nem volt persze nehéz beleszokniuk, a szentlőrinckátaiak ugyanis már azelőtt is kertészkedtek. — S hogy jutott eszükbe, hogy éppen fóliázni kezdjenek? — A téesz megalakulása után terjesztette el az egyik agronómus. Tudja, nem kell hozzá túl nagy befektetés, akinek nem volt pénze az induláshoz, az kezdetben faágakból állította össze a fóliatartó vázat. Aztán ahogy növekedtek á bevételeik, már volt pénzük nagyméretű fóliasátrakra is, olyanokra, amelyeket fűteni is lehetett, így már egészen korán meg tudtak jelenni a piacon olyan termékekkel, amelyeket a szabadban csak hetekkel később lehetett volna megtermelni. A megnövekedett bevételből aztán újabb sátrakat állítottak, s hamarosan telt újabb, nagyobb lakóházra is. — Mivel fűtik a fóliasátrakat? A polgármesternő elmosolyodott. — Az elmúlt esztendeig olajjal, de ezt tiltják a szabályok, úgyhogy áttértek a vegyes tüzelésre. De ez sem fog sokáig tartani, mert hamarosan bevezetjük a faluba a gázt. Most már, hogy van vizünk... — Most már? Egy ilyen gazdag faluba csak most vezették be a vizet? — Igen, ’92-ben. Lett volna lehetőség rá már korábban is, de nem akarták. Tudja, minden udvarban van kút, néhol kettő-három is, a fóliázás ugyanis rendkívül vízigényes. A kutakból aztán jutott a háztartásba is. — S nem fertőződtek el a kutak? — Dehogynem fertőződtek el. Végül is ez volt a döntő érv, amivel sikerült rávenni őket a vízhálózat kiépíttetésére. De néhány család még így sem akarta... Amikor egy jó óra múlva kiléptem a polgármesteri hivatalból, még mindig a víz- bevezetéssel kapcsolatban mondottak motoszkáltak bennem. Ezekbe a hatalmas, újonnan épített házakba csak mostanában vezették be a hálózatról a vezetékes ivóvizet... Vajon miként telnek az itteniek mindennapjai, milyen életformát választottak maguknak? Ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem, miközben azt a házat kerestem, amelyet a polgármesternő ajánlott, mondván, hogy az ott lakó fóliázótói választ kapok mindenre. Otthon találtam az átlagosnál ízlésesebb, még nem teljesen befejezett ház gazdáját, de sok szerencsém nem volt vele. — Ne haragudjon, nem érek rá beszélgetni — utasított el. amikor elmondtam, hogy mi járatban vagyok. — Mégis, ha mondana valamit arról, hogy megtalál- ják-e a számításukat a fóliázással. .. — Nézze, dolgozunk, amennyit bírunk. Nem nagyon éri meg, de más lehetőségünk nincs is nagyon — válaszolta félreérthetetlen mozdulatokkal jelezve, hogy a maga részéről nincs több mondanivalója. A kapun kilépve visszanéztem az épületre. A panasz kissé érthetetlennek tűnt. Talán, ha megindokolta volna... Egy másik utcában egy középkorú férfi tett-vett a fóliasátrában. — Oh, engem nem érdemes kérdezni — mondta a kapuhoz jőve — nekem csak egy sátram van, nem is ebből élek, tanár vagyok — utasította el finoman a beszélgetést. Hiába mondtam, hogy azért az ő véleménye is érdekel, hajthatatlan maradt. A harmadik háznál éppen a jövetelemkor jutott eszébe a fiatalasszonynak, hogy odaég az ebéd. O sem ért rá... Vajon a más falvakban élőkkel ellentétben a szentlőrinckátaiak miért ilyen eluta- sítóak a munkájuk, az életük felől érdeklődő újságíróval szemben? — morfondíroztam magamban, amikor egy kisebb házba nyitottam be. — Látom eladó a szomszéd telek, nem tudja, hol lehet érdeklődni? — kérdeztem az idősebb asszonytól, aki a kutyaugatásra nézett ki a nyári konyhából. — Már nem eladó, megvettük. — Megkérdezhetem, hogy mennyiért? — Persze, hiszen nem titok. 750 ezerért. De van még egy-két eladó telek, ha szeretne vásárolni... — Egyelőre csak érdeklődöm. Nem tudom, megéri-e. — nyeltem egyet. —- Persze, hogyne érné meg. Pestről jött, kedveském? — Igen. — Mások is költöztek ide Pestről. Meg jöttek ilyen román magyarok is, tudja. — S mennyi ideig kell dolgozni ahhoz, hogy egy olyan házat tudjak építeni, mint amilyenek a főutcán is vannak? — Néhány év alatt biztos fel tudja építeni, ha elég szorgalmas — mondta mosolyogva. — Egy fuvar áruért most körülbelül 80 ezer forintot adnak. Tavasszal többet is, később kevesebbet. — Vagyis egy hónap alatt több százezer forint a bevétel. .. — Hát igen, de azért van kiadás is, a fóliák, a vetőmagok, a vegyszerek, a fűtés. De megéri, higgye el. Látta ugye azokat a szép házakat a főút mentén? S ha még belül is megnézné a márványlapos fürdőszobákat...! S mire használják ezeket a házakat? — Hogyhogy mire? Hát laknak benne. — Olyan nagy családok élnek errefelé? — Hát az igaz, hogy nem használják mindegyik helyiséget... De hát mire költenék azt a sok pénzt, amit keresnek? Persze, gondoltam, hiszen a polgármesternő említette, hogy mintegy tíz éve kezdődött a faluban a nagy építkezési hullám. Akkor, amikor még nem lehetett a pénzt korlátlanul visszaforgatni a vállalkozásba. Mire költhették volna a pénzüket a szentlőrinckátaiak, ha nem a házuk építésére? Más kérdés, hogy vajon megéri-e hajtani csak csupán azért, hogy kihasznál- hatatlanul nagy házat építsen valaki... A nagy hajtás persze azért nem valamennyi — csaknem kétezer — szentlőrinckátaira jellemző. Négy kocsma van a faluban, valameny- nyi megél, s vannak zugkocsmák is. Ahogy az szinte valamennyi faluban lenni szokott, itt is találtam hétköznap délelőtt életerős férfiakat a kocsma pultját támasztva, vagy éppen valamelyik Szabó Kálmánné polgármesternő: A vizet csak most vezették be a faluba... égi csatorna kissé szemcsés minőségű adását bámulva. A kezdeti bizalmatlanság után velük könnyebb volt kapcsolatot teremteni, mint a fóliásokkal. A beszélgetés persze itt is hamar a fóliázásra terelődött. Kiderült, hogy régebben még munkaviszony mellett fóliáztak a szentlőrinckátaiak, aztán amikortól lehetett, sokuk otthagyta a munkahelyét, s egyéni gazdálkodó lett. Akik viszont ezt nem tették meg, azok közül ma nem egy munkanélküli. Hiszen. ahogy az lenni szokott, ha valahol meg kellett válni az alkalmazottak egy részétől, akkor a más településen lakóknak előbb fölmondták. Márpedig a szentlőrinckátaiak közül sokan dolgoztak Jászberényben, Nagykátán, de akár Budapesten is. Közhasznú munkát végez ugyan néhány munkanélküli, a többség azonban inkább alkalmi, vagyis feketemunkából egészíti ki segélyét. Napszámot viszont nem szívesen vállalnak, mert túlontúl alacsony az órabér. — Mégis mennyi? — kérdeztem rá. — Van olyan fóliás is, aki nem átallaná harminc forinttal szúrni ki a szemünk... — mondta némi indulattal a hangjában egyikük. — Most már csak azt nem tudom, hogy némely szentlő- rinckátai miért olyan bizalmatlan az újságírókkal... — jegyeztem meg az alkalmi beszélgetőtársaimtól búcsúzva.-—Pedig nagyon egyszerű. Nemrégiben még olajjal fűtötték a fóliákat, amiből akadt némi gond, és ezt megszellőztették a firkászok is. Persze hogy most a pokolba kívánják őket. Dallos Győző római katolikus esperes — viszont szívesen fogadott, mint mondta, jeles esztendő az idei az egyházközség életében: idén 250 éves a templom. — S manapság is megtelik? — érdeklődtem a falu lelki élete iránt. — Tudja, a háború előtt az a hír járta, hogy Szentlő- rinckáta vallásos falu. Az elmúlt fél évszázadban aztán, mint ahogy általában mindenütt, itt is alábbhagyott a vallásosság. De azért ma is sokan eljárnak a templomba, szeretik a nagy ünnepeket. Jó szándékúak az itteniek, csak hát beléjük oltódott a gazdálkodási vágy, szeretnének minél többet birtokolni. — Ez látszik is a hatalmas lakóépületeken... — jegyeztem meg. — És akkor még nem látta a nyaralóikat. — S mikor mennek nyaralni? — Látja, hát éppen ez az. Bizony nemigen tudnak menni, mert — különösen ilyenkor, a főidényben — rengeteg a munka. Nem is az a baj, hogy nem akarnak semmiben hiányt szenvedni — folytatta a gondolatát az esperes — hanem az, hogy nem tudnak élni a javaikkal, nem ismerik a határt a munkában. Már este 7-8 óra körül indulnak el a nagybani piacra, hogy jó helyük legyen a sorban. Hajnalban, úgy négy órától érkeznek a kereskedők, akik átveszik tőlük az árut, a paprikát, paradicsomot, uborkát, mikor mi van éppen. Hazajönnek, de nem pihennek, hanem végzik a szükséges munkát a fóliában, amíg a hőség engedi. A legnagyobb melegben le kell állniuk, mert az 50-60 fokot, ami ilyenkor van a sátorban, nem lehet kibírni. Aztán, amikor kicsit ismét alacsonyabb a hőmérséklet, folytatják a munkát sötétedésig. — S meddig lehet ezt bírni? — Nem sokáig. Rengeteg a faluban a leszázalékolt. Aki pedig nem veszi komolyan a szervezet figyelmeztető jelzéseit, az könnyen még rosszabbul járhat. Éppen holnap temetek egy negyvenéves férfit, aki piacozás közben halt meg. Négy évvel ezelőtt az apja ugyanúgy járt, mint most ő. Várt sorára a teherautójában, s amikor indulhatott volna tovább, csak nem ment. Odalépett hozzá egy rendőr, hogy na mi van, miért nem indul. Ott feküdt a kormányra dőlve. Már halva volt. Hardi Péter Szűkebb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata. Szentlőrinckáta középkori települése a XVII. század végén elpusztult, de a XVIII. században újra benépesült. Nyilván még középkori r. k. templomát építik újjá barokk stílusban. Hogy milyen mértékben állt az elpusztult falu temploma a XVIII. században, csak feltárással lehetne tisztázni. Az egyházi iratok szerint szentélye akkor fából volt, de sekrestyéje kőből, ami viszont még a barokk újjáépítés előtti ideiglenes helyreállításra utal a zavartalan templomhasználat érdekében. 1777-ben azután a régi javított templomot gyökeresen újjáépítik Haag Adam kőműves tervei szerint, aminek rajzai fennmaradtak. Az alaprajzon jól látszik, hogy az oldalhomlokzatokat tám- pillérek támasztják, ezek feltehetően középkorú fal maradványok, vagy azok nyomán készültek. A templomot később részben átépítették, illetve tornyot építettek hozzá, úgy, hogy az épület ma egy középtornyos barokk templom benyomását kelti — de az is lehet, hogy a Haag- féle tervet eredetileg sem valósították meg a tervrajz szerint. A támpillérek között félkörívben záródó kőkeretes ablakok tagolják az oldalhomlokzatokat, míg a szentélyben a kerek ablakokat 1936-ban alakították ki. Felül hevederívekkel elválasztott háromszakaszos dongaboltozat fedi a hajót, amelyhez félkör záródású szentély csatlakozik. A hajó boltozata még barokk, mert szép XVIII. századi stukkók keretezik a boltszakaszokat. A szentély boltozatáról hasonlókat vertek le az 1936. évi restaurálás alkalmából. A berendezés szépen faragott barokk oltárból és szószékből áll. A szentlőrinckátai római katolikus templomot a legújabb műemléki jegyzék nem tartja számon. Ez módosulhat, ha egyszer feltárják a feltételezett középkori részleteket. Pamer Nóra A lakóépületek némelyikének mérete a községházáéval vetekszik Vimola Károly felvétele
