Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-13 / 162. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. JÚLIUS 13., SZERDA 7 A Hévízgyörki Asszonykórus ünnepén Messze hangzó énekkel Néhányan a Hévízgyörki Asszonykórusból, elöl Kovács Miklósné Mint a gyöngyök a füzéren, úgy sorakoznak egymás után a Galga menti népművészeti napok rendezvényei. Vasárnap Hévízgyörkön fűzték fel a soron következő gyöngyöt, az idén 25 éves Hévízgyörki Asszonykórus rendezett ünnepet. Vendégeket hívtak közelből és távolból egyaránt, Kartalról, Szadáról, de a Borsod megyei Szomolyá- ról, a somogyi Adándról, a Fejér megyei Pázmándról is érkeztek társaik a népdaléneklésben, Budapestről pedig a Bodza Klára vezette Tátika együttes. Tóth Tibor polgármester köszöntötte a hévízgyörki művelődési ház színháztermében megjelenteket. Az asz- szonykórus munkáját méltatva megállapította: leglényegesebb, hogy ilyen hosszú ideig együtt tudtak maradni — hiszen ugyanazok énekelnek együtt most is, akik huszonöt évvel ezelőtt elkezdték. A tanár néni, Balázs Józsefeié ugyanúgy fogja ösz- sze, irányítja ma is a kórust, mint kezdetben, s az asszonyok szorgalma, kitartása sem csökkent. Szerepléseiket, sikereiket felsorolni hosz- szú lenne, inkább megemlíti, hogy ebben a hónapban ismét tévéfelvétel készül velük. Kustra Tibor a férjek nevében szólt. Köszönte, hogy sok munkájuk és az éneklés önként vállalt terhe mellett mindig jutott idejük az asszonyoknak a családjukra is. Soha nem csüggedtek, soha nem fáradtak. A többi férj nevében is ígérte, továbbra is segítik őket, hogy a hangjuk mindig frissen szárnyalhasson. A műsort, melyben sorra felléptek a megjelent népdalkörök, *a Hévízgyörki Asszonykórus nyitotta és zárta. Közben végig a terem egyik oldalán álltak mindnyájan. Nem ültek le. Talán így jobban tudtak figyelni, meg nem is igen volt hely... Mindenesetre őket is megfigyelhette így, aki akarta. Láthatta, menynyire követik a többiek énekét, láthatta az arcukon azt a nyugalmat, odaadást, melyet annyiszor megcsodált mikor énekeltek. Nem csoda, hogy együtt vannak huszonöt éve, állapíthatta meg az ember. Derűs, tiszta, jó lelkek. Lehet, hogy az éneklés is közrejátszott, hogy ilyenné alakultak. Türelmesekké, megér- tőekké, szívesekké. A műsorközlő már róluk beszélt. Felsorakoztak közben a színpadra, most tizen- ketten. A számuk leginkább azért szokott változni, mert akinek gyásza van éppen, nem szerepel. Legfeljebb beáll a többiek közé, a színes sorba fekete ruhásán, de nem énekel. Elmondták róluk, hogy tőlük gyűjtötték a hévízgyörki népi játékokat feldolgozó monográfia anyagát. Orszi- gethy Erzsébet könyvet írt sorsukról Asszonyok férfisorban címmel. Egymás családi eseményeiről sem maradnak el. Aztán övék a szó: „Jaj, de régen nem volt eső, nincs aki kedvem kereső...” A népdalcsokor végeztén Kovács Miklósné állt elő közülük. Mint ünnepeltek sok ajándékot kaptak eddig, most végül ők adtak át ajándékot Balázs József- nének, mindnyájuk tanár nénijének, akinek „velük sokszor nehezebb, mint az iskolásokkal”, hiszen felnőtt- gondjaik-bajaik kísérik őket, Fercsik Mihálynak, a művelődési ház igazgatójának sok szervezőmunkáját köszönték ajándékkal. De megköszönték a polgármesteri hivatalnak is a támogatást, meg hogy „észrevette ezt az énekkart”, a falu lakosságának pedig, hogy észrevette az ünnepüket, s sokan eljöttek rá. Mert amit tesznek, amit szerepelnek elv ive az itteni dalokat messzire, Hévízgyörk falujáért teszik. Ideillik az idézet, Sütő András mondata, mely korábban hangzott el a műsorközlőtől: „Ameddig egy nép énekel, messzire hallatszik, hogy létezik”. Nádudvari Anna Szereplésre várva. Az asszonyok között Balázs Józsefné, a kórus vezetője Szőnyi István születésének 100. évfordulójára Képzőművészeti iskola Zebegényben Hét végén nyitotta kapuit a Szőnyi István nyári képző- művészeti szabadiskola huszonhatodik évfolyama. Ünnepélyes megnyitóbeszédében Kórusz József festőművész, a szabadiskola művészeti vezetője elmondta: Ez az iskola egy önmagát fenntartó szervezet immár huszonhat éve. Szőnyi István igazi otthona Zebegény volt. Fő stílusában, a posztimpresszionizmusban több száz képet, rajzot, grafikát hagyott maga után. Tehetséges fiatalok tucatjait tanította az ecset kezelésére. Idén ünnepeljük születésének 100. évfordulóját. Egykori kertje mellett hozták létre a művészeti szabadiskolát, melynek fő működtetője a Szőnyi István Emlékmúzeum Baráti Köre. Az iskola története 1967-re nyúlik vissza, amikor még csak ötven hallgatója volt. Az első év sikere után több mint százan jelentkeztek, így több szakot be kellett indítani. Azóta is egyre nő a jelentkezők száma, és folyamatosan indulnak be az új tanszakok. Idén a kerámia, a festészet, a rajz, a sokszorosító grafika, a szobrászat és a tűzzománc. Megalakulásának első szakaszára a keresés, kísérletezés volt jellemző. Akkori céljuk a vizuálisan képzett emberek különleges módszerekkel való megismertetése volt. Ezután az iskola megújult, most az önkifejezést fejlesztik és a művészettörténetben teszik jártassá a hallgatókat. Sokan közülük neves művészekké váltak már, többek között Vertei Andrea keramikus, Csípés Antal grafikus, Szél Károly festőművész, Soós Tamás gobelinművész, és Artner Margit grafikus is innen indult. Az iskola független az állami hivataloktól, így az utóbbi években fokozatosan megszűntek a támogatá-. sok is. A fennmaradás érdekében új oktatási irányokat vezettek be, és létrehoztak egy alapítványt. Arra a kérdésemre, hogy kik jelentkeznek többnyire a szabadegyetemre, Kórusz József ezt válaszolta: Tizenhat éves kortól szinte minden korosztály, de van 70 éves hallgatónk is. A résztvevők átlag kora azonban 20 év körül van. Az ország minden részéből jönnek a művészet iránt érdeklődők, idén húsz külföldi tanulónk van, köztük finn, lett, francia, három amerikai, kanadai, ausztriai, csehek és szlovákok. Volt olyan év, amikor Belgiumból, Kanadából, Franciaországból fes.- tőművészek, grafikusok, szobrászok is jöttek, hogy megismerkedjenek a szabadiskola életével, munkájával. A fiatalok egy része szeretne a pályára kerülni, ebben segíti őket ez az egy hónapos tábor. Sokan így készülnek a Képzőművészeti Főiskolára, de végzett tanárok is voltak, vannak itt hallgatóként. Szeptemberben beindul a budapesti művészeti középiskola, akikkel szoros együttműködést szervezünk. Az ELTE művészettörténeti tanszakára is jó előkészítő ez a tábor. Kérdésemre Kórusz József hozzáfűzi: Most itt százhuszonnégy diákunk van, a második turnusban is ennyien lesznek, ami több mint kétszázötven hallgató. Ennek fele Pest megyei fiatal. Hetente három vetített képes előadáson vesznek részt, olyan nagynevű művészek az előadók, mint dr. Marosi Ernő, a Magyar Tudományos Akadémia művészettörténeti kutatóintézetének igazgatója, vagy Losonci Miklós művészettörténész. A második hét végén szakértők kiválogatják a legjobb munkákat, értékelik, elemzik azokat. Az iskola befejezésekor a legjobb művekből egyhetes kiállítás nyílik Zebegényben. Simon Andrea Könyvespolc Hazatérő szavak Cseke Péter Hazatérő szavak című szociográfiai riportkönyve tavaly a Püs- ki Könyvkiadó gondozásában jelent meg, s a közelmúltban a Litea könyvszalon író-olvasó találkozóján került bemutatásra. A könyv a romániai fordulat eseményeiről, s az azt követő esztendők szabadságtörekvéseinek szűnni nem akaró hidegháborúiról, mindennapos kézitusáiról vall — az írástudó felelősségével, aki akkor is, most is éberen virraszt, jelen van, tükröt tart. Cseke Péternek, a ko-. lozsvári Korunk című folyóirat szerkesztőjének egy egész országrész jutott osztályrészül — olvashatjuk a kortárs író, Beke György fülszövegében. A móriczi „gyalogolni jó” elv szerint járja ő is a kiszemelt falvakat, városokat, intézményeket, „otthon van mindenütt a magyar életben”. A három fejezetre osztott, tematikus szerkesz- tettségű, mintegy négyszáz oldalon a „riporter” a szellemi folytonosság őreivel, moldvai magyar orvosokkal találkozik, sajátos erdélyi sorskérdésekkel foglalkozik, egy jellegzetes táj és embertípus karakterisztikus jegyeit, genotípusát mutatja fel a könyv lapjain. Tipikus, legalábbis azon a tájon nem ismeretlen írót bravúrral fogalmazza mondanivalóját: a szubjektív-reflexív elemet bújtatva jeleníti meg. Az írások jórésze a legdurvább magyarellenes hadjárat időszakában született. A hatalmi kurzus kisajátítani, asszimilálni akarta a legnagyobb közösségi értéket: a nemzetféltő hazaszeretetei, mely Cseke Péter írásainak is foganatosítója. A szülőföld utáni vágyakozás — újból Beke György szavait kölcsönözve — sokaknak tűnhet érzelmi megrekedésnek, sorvasztó nosztalgiának, hisz oly tágas a világ... Cseke Péter szemléletében a szülőföld és a nemzeti identitástudat úgy forr egybe, mint a madár két szárnya, csak akkor tud felreppenni, ha ép, egészséges mind a kettő. Szerzőnk hétmér- földes kedvét, tényfeltáró szenvedélyét a legsötétebb hatalmi cenzúra nem tudta kikezdeni. Nem kezdhette ki, hisz „egyetlen hatalmunk a (saj- tójnyilvánosság” ahogy a kötet kínálta körkép záródarabjában meg is fogalmazza. Az igazság vándora időrendi sorrendbe szedve követi nyomon Románia magyar lakta területeinek legmegrázóbb, epizódszerű, de mégis pontos keresztmetszetet nyújtó eseményeit. A harmadik tartalmi egység (a második jórészt portrék sorozata, címe: Könyv és kenyér, a szellemi ember képzeletében szétválaszthatatlan fogalmak) a Korfordulós Újesztendő Romániájának reflektálná vált élményeit veszi számba. Az első három írás a felszabadulás diadalittas eufóriájának krónikája. Nem úgy az utolsó két riport, mely már a bukaresti bányászhadjárat tragikus eseményeinek prizmáján keresztül láttatja és vetíti előre a jelen és a jövő „esélyeit”, lehetőségeit: a remény vesztettséget. Az erdélyi értelmiség, azon belül is a kolozsváriak legkeservesebb gondjáról — mely azóta újabbakkal tetéződött —, a szerkesztőségi kilakoltatásról Cseke Péter személyes beszámolója alapján is hírt kaptunk. A szerző azóta vélhetően a szűnni nem akaró pokoljárás újabb fejezeteit írja. Hogyan? A Mikes Kelemen vagy a kortárs Sütő András nevével fémjelzett erdélyi nyelvezet, képes beszéd igézetében, melynek mívessége, költői szépsége Cseke Péter könyvének lapjain is tetten érhető: „A szülőföld az, ahová behunyt szemmel, megeresztett gyeplőszárral is eltalálhatsz. Égő fáklyákkal, megrakott szekérderékkal szeretnék otthon lenni minden időben.” „Adjon Isten életünkre való időt mindannyiunknak” — köszönt el tőle egyik interjúalanya, Ká- nyádi Miklós bácsi, akinek utolsó kívánságát elbeszélő kötetnyitó írás klasszikus érvényű és igényű megfogalmazás. Arról a hajlott korú, földművelő magyar emberről szól, aki végigszenvedte a felbomló paraszti világ minden kínját — „a ló, s az eb beledöglenék / az ember beleszokik” írta a költőfiú, Kányádi Sándor — de minden tettével, indulatával, gondolatával annak az értéktudatnak a tűzhelyét táplálta, melyről mai világunkban csak emberségünk feladása árán mondhatnánk le. (r. b. a.)