Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-09 / 159. szám

i PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚUUS 9.. SZOMBAT 13 Köszönet a segítségért Tisztelt Főszerkesztő Úr! Nagyon szépen kérem önt, hogy pár soros íráso­mat leközölni szíveskedje­nek! Szeretném hálámat és köszönetemet kifejezni mindazoknak, akik segítsé­gemre siettek akkor, ami­kor 1994. V. 2-án Pilis köz­ségben albérleti helyisé­günk leégett. Először is sze­retném megköszönni ön­nek, tisztelt Vödrös úr a se­gítségét, valamint Pilis nagyközség önkormányzati hivatalának és minden mun­katársának a segítségét. Kö­szönöm Pilisen a jegyző asz- szony segítségét és a 10 ezer forint gyorssegélyt. Kö­szönöm a MÁV Budapest Nyugati pályaudvari VSZ alapszervezetének, Varga Gyulánénak a segítségét, a 3 ezer forint gyorssegélyt. Köszönöm dr. Náday Gyu­la MCDSZ országos elnöké­nek segítségét, valamint Farkas János MCDSZ verő­cei elnökének (aki egyben Verőce község cigány szó­szólója is) áldozatkész segít­ségét. Makrai Attiláné Pilis Kompország „Komp-ország, Komp-or­szág, Komp-ország: legké- pességesebb álmaimban is csak mászkált két part kö­zött: kelettől, nyugatig, de szívesebben vissza. A nyu­gattal szórványosan már ré­gen elmátkásodtak itt lel­kek, Magyarország durva ember maláriájával már ki­csillant egy sereg differenci­álódásra érett, és alkalmas molekula. A nagy Humbug nem Európának ártott meg a hazugság, itthon hitték el. Miért hazudtak már az apá­inknak és miért adták a ha­zugságot tovább? Mine­künk váltig azt mondták, hogy itt Európa van, kele­ten életre készültünk, s meg­feszített idegekkel rángat­tuk magunkat egyre előbbre. Minket kergettek előre, nem volt szabad hát­ranézni, meglátni, honnan megyünk (hová) robogva. Megláttuk, hogy néhány fá­raóé ez az ország, hogy szennyes állati életben tart­ják a milliókat. Morituri te salutant: Új magyar társada­lom, az elámítottak, becsa­pottak, az előreszaladottak, a kijátszottak, a túlfejlődött magyar lelkek, a vértanú­ságra kiválasztott magya­rok.” Ezt Ady Endre vetette pa­pírra 1905-ben egy ismeret­len Korvin-kódex margójá­ra, és innen ez a ma is helyt­álló megállapítás. Azóta so­kan — történészek és politi­kusok, újságírók és kutatók — megírták kis hazánk való­ban helyét kereső, de soha nem találó vándorlását Euró­pa szívében. Hol Nyugat felé közeledett, amikor úgy látta, hogy a magyar érdek jobban érvényesülne, de meg kellett tapasztalni, hogy ez nem olyan egysze­rű, nem könnyű magyarnak lenni, magyarul beszélni, magyarul imádkozni, Euró­pának azon a felén, ahol a német, a francia „magasabb- rendűségéből” fakadó fajel­mélet már nem vonzó, ha­nem taszító volt a magyar­ság számára. Az első világ­háború utáni Trianon, ami a magyarságot olyannyira megalázta, hogy ezt a napot gyász napjaként jegyzi a ma­gyar történelem. Csoda-e hát, hogy amikor szegény hazánk egyharmadát lecsa­tolták az anyaországtól, ak­kor a hazáját szerető minden magyar mély bánatában és elkeseredésében világgá har­sogta, „vesszen Trianon!”, ez a légkör már nem felelhet meg Európa nyugati felén a magyarságnak még akkor sem, amikr a II. világhábo­rút megelőzően a német ve­zetés megpróbált hazánk felé közeledni. Ami utána jött, azt tudjuk. Német bevo­nulás, nyilasuralom, zsidók üldözése, a magyarságtudat módszeres elsorvasztása, dü­höngött a fajelmélet és az an­tiszemitizmus. Kompország tehát a II. világháború után felszedvén horgonyait, a nyugati partoktól megkez­dett lassan kelet felé tartani, új partok, új földrész, a szov­jet birodalom felé. Itt vetet­tünk horgonyt és itt veszte­geltünk „ideiglenesen” alig negyven éven át. Megismer­tünk egy számunkra „új vilá­got” a kommunizmus vilá­gát, egy olyan világot, egy olyan rendszert, mely a ma­gyar néptől mind ez ideig teljesen idegen volt és ma­radt, még negyven év után is. Hogy mi volt, ezen idő alatt mi történt, azt mindany- nyian saját magunkon érez­tük. Társadalmi vonatkozá­sait következményeivel együtt megírni a történészek feladata, és remélhetően — hitelesen — meg is teszik. A keleti partoktól — hála a magyar nép önzetlen kitartá­sának és az első szabadon választott országgyűlésnek — hazánk megkezdte köze­ledését ismét a nyugati par­tok, Nyugat-Európa talán már felhőtlen égtája felé. Nem váltunk el haraggal Ke­lettől, de nem tudjuk mi vár még ránk nyugaton, és míg a kompország halad nyugat felé, addig mi, e haza lakói aggódva figyeljük az eget, mert bizony körülöttünk, de leginkább délen a nap békí­tő sugarai még nem törték át mindenütt a felhőket. Pusztai József Tápiószecső Az a fránya H betű! Olvasom a PMH június 30-ai, csütörtöki számában a figyelmeztető írást: Kül­földre utazók figyelmébe — Felségjelzés nélkül ne in­duljunk útnak... Most arról, hogy amikor HISTÓRIA Reformáció és ellenreformáció Ezért, amikor a spa- . nyol örökösödési háború idejében a császári seregeket csaknem teljesen kivonták az országból a XIV. Lajos elleni harcra, és Rákóczi e nemzet minden rétegéből kikerülő elégedet­lenek élére állt, a francia ki­rály szövetségében, csak­nem minden ellenállás nél­kül az egész ország hatal­mába került. A „szövetke­zett rendek” vezérlő fejede­lemmé és az erdélyiek is fe­jedelmükké választották (1705). A Habsburgok pro­testáns szövetségesei a spa­nyol trónért folytatott hábo­rúban, Anglia és Hollandia, mindenképpen békét akar­tak közvetíteni Rákóczi és Bécs között. A több éven át tartó tárgyalások azonban eredménytelenek maradtak, mivel a fejedelem Erdélyt kívánta. Utóbb, hogy a ku­rucok XIV. Lajos kívánsá­gára a Habsburg-házat az ónodi gyűlésen (1707) trón­vesztettnek jelentették ki, a közvetítés lehetetlenné vált. Savoyai Jenő herceg és Marlborough lord nagy győzelmei után, amelyeket a francia seregeken arattak, a kurucok hadi csillaga nem ragyoghatott sokáig. Rákóczi, akinek - magá­nak sem volt hadi képzettsé­ge, nagy, szinte megoldha­tatlan feladat előtt állott, amikor a felkelők mindenfe­lől csődültek hozzá: hadse­reget kellett volna szervez­nie ebből a túlnyomó rész­ben képzetlen tömegből. Ehhez hiányzott a megfele­lő tisztikar; tábornokai kö­zül legtöbben sohasem vol­tak katonák, hanem csak előkelő születésüknél fogva jutottak a magas állásba. Még kevésbé volt a csapat­tiszti és az altiszti kar meg­felelő oly hadsereggel szemben, amelyet a legna­gyobb hadvezetők és szer­vezők egyike, Savoyai Jenő tartott a kezében, és amely bőven szerzett tapasztalato­kat a török és a francia el­len vívott harcokban. Az az egy-két kiváló tábornok, aki azelőtt a császári sereg­ben szolgált, mint gróf For- gách Simon és különösen Bottyán János érhetett ugyan el egy-egy csapattest élén ideiglenesen sikereket, de a fegyelmezetlen kuruc csapatokkal nem állhatta meg a helyét a harcedzett és jól vezetett császári sere­gekkel szemben. Rákóczi sokat panaszkodott kurucai­nak fegyelmezetlensége mi­att. Az egyéni vitézség szá­mos példája mellett a kitar­tás hiánya, a tervszerűtlen­ség jellemezte ezt a hadsere­get, ámbár a fejedelem min­dent elkövetett serege harci értékének emelése érdeké­ben: „Nemzetünknek az volt a nagy hibája — írja a fejedelem —, ami a hadban járatlan népeknél közönsé­ges, hogy kész bármibe kap­ni, s ha a valóság nem felel meg ábrándjainak, abba­hagy mindent.” A nagy aka­rások mellett is beálló sok katonai tévedést és érthetet­len csatavesztést megérthet­jük, ha a fejedelem írásait forgatjuk. Mihelyt a nyugati had­színtérről megfelelő erőket lehetett Magyarországba vetni, a felkelés éppoly gyorsan omlott össze, amily gyorsan hullottak a kuruc hadsereg ölébe kez­detben a kedvező katonai helyzet gyümölcsei. A ma­gyar felkelés sorsa a nyuga­ti harctéren dőlt el. I. József (1705—1711) békülékenységének volt kö­szönhető, hogy a szatmári békében (1711), amelyet Pálffy János császári gene­rális Károlyi Sándorral a külföldön támogatást kere­ső Rákóczi távollétében kö­tött, nemcsak amnesztiát adott a hűségre visszatérő kurucoknak, hanem a val­lásszabadságot és az alkot­mányosságot is újból meg­ígérte. Rákóczi és híveinek egy része a békét nem is­merte el, és inkább francia, majd török száműzetésbe jnent, óriási kiterjedésű bir­tokait az udvar kezében hagyva. Azt a kort, amelyet a szatmári béke vezet be, és amely a rendi alkotmány modem irányban megindu­ló átalakulásáig tart, az ural­kodó hatalmának túlsúlya jellemzi. Rákóczi felkelése, illetőleg az udvar józan be­látása helyreállította ugyan formailag a rendi alkot­mány érvényét, de ez a kö­rülmény egyáltalán nem volt képes a királyi hatalom közjogi túlsúlyát gyengíte­ni. Európa összes nagyobb nemzetei átélték fejlődésük­ben az abszolutizmus korát, és csak az abszolutizmus út­ján lettek képesek egységes államot alkotni. Nálunk nyelvében, gondolkozásá­ban idegen dinasztia alatt kellett ezt a kort átélni, amely nem az ország nem­zeti fejlesztését tűzte ki ma­gyarpolitikája céljául, ha­nem az országot csak egysé­ges hatalmi politikája egyik támaszának használta fel. (Vége) Eckhart Ferenc az új, nemzetiszínű, H be­tűs rendszámtáblát megal­kották a balkezes alkotók, nem tudtak róla, hogy ez a H nem az a H, aminek mé­rete van (11,5 és 11,5 centi­méter), és ellipszis alakja, és csak ez utóbbi a sza­lon... illetve sztrádaké- pes... ne essék ennél több szó! Nekem erről egészen más eset jut az eszembe, rég volt, 1962-ben, de igaz! Abban az időben az IBUSZ revizora voltam, és mint mindenki, aki nyelvet tu­dott és vizsgája volt, idegen- vezetősködött. így indítottak el egy 25 napos, úgynevezett repülő­váltásos lengyelországi szakmai útra a GTE (Gép­ipari Tudományos Egyesü­let) megrendelésére, odaút- ban egy szerszámgépes, majd a varsói repülőtéren váltva, visszaútban jármű­fejlesztő szakcsoporttal. (Áz időtartamnak szerepe van a történetben, mint ol­vasható lesz!) A határt Balassagyar­mat—Slovenski Dormoty közös magyar—csehszlo­vák átkelőn léptük át. Illet­ve: léptük volna, mert a ma­gyar hatósági szerv észre­vette: a busz hátán nincs fel­ségjel, a magyar H betű! Nézek a buszvezetőimre, ők meg mondják, ez a kocsi most jött ki az Ikarustól, ez az első útja, elfelejtették rá­tenni a felségjelet, és ezt sem ők, sem a garázsmester nem vette észre. A magyar szerv pedig erősködött: forduljunk visz- sza Balassagyarmatra, ve­gyünk akárhol, H felségje­let, és azt felragasztva, jöj­jünk vissza. Az ám, de az akkor divatos kollektív útle­vélen és a saját szolgálati út­leveleinken már minket Ma­gyarországról „kiléptettek”, pro forma mi már Csehszlo­vákiában vagyunk. Márpe­dig H nélkül nem megy... Ekkor jött oda a kocsink­hoz a magyarul jól beszélő (nyilván magyar gyerek) csehszlovák határőr, kezé­ben három barnás ragasztó- szalaggal: kettő hosszabbak egy rövidebbel. És minden teketória nélkül rányalta ne­künk a kocsink falára a bol­dogító H betűt! A magyar határszerv paff lett! És mit tehetett: tovább­engedett bennünket utunkra! (És most jön a zárójeles végkifejlet. 25 nap alatt majd’ két tucat gyárban jár­tunk. Buszvezetőink min­den alkalommal lemosatták a gyári kocsimosóban a buszt, ha már sebességet nem szívlel, legalább hagy’ ragyogjon! A happy end: amikor 25 nap múlva ugyanott hazaértünk, a ra­gasztószalagos felségjelzés — történetesen ugyanazok­nak a személyeknek megrö­könyödésére — még min­dig demonstrálta magyarsá­gunkat... ami nem is volt, ha meggondoljuk, kis telje­sítmény!) Fazekas Mátyás Veresegyház Vác helyzete velencei követjelentésben 1593 végén kirobbant a 15 éves háború, mely­nek számos fontos eseménye Pest vármegye te­rületén zajlott le. Különösen sokat szenvedett Vác és környéke a harcoktól, a város maga is többször gazdát cserélt, 1604-tól azután vi­szonylag hosszú ideig, 1620-ig magyar kézen volt. A városban és a környékén zajló esemé­nyek a diplomáciai jelentésekben is hely et kap­tak. Az újkor első igazi diplomáciai testületét Velence hozta létre. A városköztársaság követe Prágából — itt volt akkoriban a Habsburg-biro­dalom központja — küldte jelentéseit; volt olyan nap, amikor három levelet is elküldött a Signoriának. Ezeket a jelentéseket Kárpáthy- Kravjánszky Mór gyűjtötte össze 1936-ban, a közelmúltban Jakus Imjos adott közre szemel­vényeket belőlük. Az alábbiakban Jakus Lajos nyomán ismertetjük a velencei követ jelentése­it. 1596. július 9-én azt jelentette, hogy Eszter­gom őrserege Vác ellen vonult. A török gályá­kon akart menekülni, de a keresztény csapatok megrohanták őket. Bár a törökök felgyújtották a gályákat, „így is sikerült sok szép értékes ru­hát és kincset zsákmányolni”. Sikerült több ra­bot is megmenteni. A keresztény sereg a várost elfoglalta, de a várat nem, mert „a nagy sietség­ben, hogy a két gályát elfoglalják, nem hoztak tü­zérséget magukkal” A tüzérség nem elször hi­ányzott, a velencei követ már 1596 márciusá­ban jelentette: „Vácon sok törököt megöltek a városban, nagy zsákmányt ejtettek, de a tüzérség nélkül nem boldogultak a várral.” . Pogány György

Next

/
Oldalképek
Tartalom