Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-06 / 130. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚNIUS 6., HÉTFŐ J3 A börzsönyi kisvasútért 1994. április 20-i számukban olvastam „A kisvasutak a nemzeti örökség részei” című írásukat. Már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy írjak a Börzsönyben töltött csodálatos nyaralásaimról. 1980 nyarán voltam először ott — 10 éves koromban — mint ifjú vasutas. Öt gyönyörű nyarat sikerült eltöl- tenem a táborban. Mindany- nyian remekül éreztük magunkat. Szerintem most is kellene szervezni hasonló jellegű táborokat, mert én akkor szerettem meg igazán a természetet, és tanultam meg értékelni a szépségét. Most is biztosan lennének olyan gyerekek, akik szívesen elmennének egy kicsit „vasutast játszani”, egy kicsit kirándulni. Megyei általános és középiskolásokat lehetne keresni, így működhetne a gyermekvasút gyerekek és felnőttek örömére. Fiatal vagyok, én is vállalnám, hogy szabadságom alatt szülővárosomból elkísérnék egy csoportot táborozni. Védfy Orsolya Nagykőrös A bezárás nem megoldás Olvasom a Pest Megyei Hírlapban, hogy az OTP meg akarja szüntetni a jász- karajenői és a vámosmiko- lai OTP-kirendeltségeit. Ezt az OTP megyei hivatala mindegyik község polgármesterével írásban közölte. Azt mondják a polgár- mesterek, az OTP megyei vezetése anélkül döntött erről, hogy ezt valakivel megbeszélte volna. Másnap, május 11-én hallottam a falurádió műsorában, hogy jó volna mind több faluhelyen valamilyen pénzintézetet felállítani, hogy az ottani embereknek ne kelljen pénzügyeik elintézésére kilométereket utazni. Nos, ezt az OTP megyei vezetése nem így gondolja. Ugyanis, ha a vámosmi- kolai fiókját becsukja, az eddig ügyeiket intéző embereknek 40-45 kilométert kell utazniuk Szobra vagy Balassagyarmatra. Azt mondja az OTP megyei vezetője, hogy ezek az OTP-fiókok ráfizetéssel dolgoznak. Akkor két évvel ezelőtt miért költöttek száz- és százezer forintokat egy új fiókház létrehozására Vámosmikolán? Vagy honnan volt az általuk hangoztatott igen szép nyereség 1993-ban? Sorolhatnám tovább, de nem érdemes. Csak annyit, hogy amikor ezekben a községekben az emberek meghallották a fenti döntést, felháborodva mondták a magukét. Nem tudják elképzelni, hogyan fogják törleszteni OTP-tartozásukat. Mert Szobra vagy Balassagyarmatra nem fognak elmenni, hiszen Bernecebarátitól Szobig az útiköltség körülbelül 300 forint, s ráadásul rámegy egy egész nap. Mi lesz a sorsa az itt létrehozott és Jászkarajenőn is nemrégiben felújított épületnek és berendezéseknek, amelyek nem kis pénzbe kerültek? Egy biztos, ezekre az OTP-fiókok- ra az emberek igényt tartanak. Jó lenne őket is megkérdezni. Nem beszélve a környéken működő intézményekről, hivatalokról, amelyek pénzügyeit a vá- mosmikolai fiók intézi. A vállalkozókról már nem is szólva. A vámosmikolai OTP 1961 óta működik. Azt, hogy ebben az időben merültek fel gondok és problémák, senki nem tagadja. Ezen lehet változtatni, javítani. blem az a megoldás, hogy bezárom! Az OTP-ki- rendeltségre szükség van, ezzel egyetért az érintett hat község polgármestere is. A lakosság pedig azt kéri, hogy az OTP vezetése jól gondolja meg, mit tesz, ne csak a saját érdekeit vegye figyelembe. Koroknai Gábor Vámosmikola Életet az éveknek A rendszerváltás hajnalán, úgy öt évvel ezelőtt egy addig nem létező, új szövetség született: Nyugdíjasklubok és Idősek „Eletet az Eveknek” Országos Szövetsége. Az ötéves megalaHISTÓRIA Gazda József Nem süt a nap sugára (Dani Gergely) I Erdély földjének egyet- . len templomépítő plébánosa az 1945 és 1980 közötti időszakban még csak álmodott, álmodozott az új templomról, melyben a Bákó megyéhez csatolt Gyi- mesbükk beolvasztásra kiszemelt, megfélemlített, identitásában elbizonytalanított, iskolájától megfosztott, leikéből kiforgatott népe anyanyelyén imádhassa az Urat. „És látta a tornyon a keresztet.” Lelki szemeivel látta, hitével, akaraterejével, meggyötört, megkínzott, de a szenvedésektől megacélozott leikével. Dani Gergely igazi megszállott ember volt. „Hatalmas erő lakott benne, bár kívülről ez nem látszott.” „Né-' ha nyers volt, máskor csendes, szelíd, áhítatos. Amit akart, abban nem ismert megtorpanást. Állandóan intézkedett. Abban, hogy a templomot fel tudták építeni, közrejátszott az is, hogy ilyen rámenős volt. Nem számított neki semmi, nem ismert akadályt, mindenkivel úgy tárgyalt, hogy meg kellett adni neki, amit kért. Ilyen természetű volt.” „Amikor ment Gyimesbe, innen Gyergyószentmiklós- ról, egy kicsi hátizsákkal indult el. Kérdezték: nem viszi a holmiját? Azt mondta: nem, én ahogy jöttem, úgy megyek tovább. Amit pedig itt megalapítottam, azt hátrahagyom az utánam jövők* Részlet a Kövek egy siratófalhoz című könyvből nek.” „Mindenkivel szabad- szájúan, már-már vulgárisán beszélt, s úgy tűnt, hogy közönséges ember, de ez csak a külszín volt. A határozottság, az erőteljeség megnyilvánulása. Ugyanakkor nagyon tudott imádkozni. Érdekes eset volt, amikor a kántora sofőrvizsgára ment, s talán csak úgy megszokásból kérte: imádkozzék érte,^ hogy sikerüljön a vizsga. O csak annyit mondott: amikor ott leszel, mondj el két Miatyánkot. A kántor úgy tett, s amint mondta az imát, annyira megnyugodott, hogy sikerült a vizsgája. Utána emlet gette, hogy ezt is a plébánosának köszönheti. S ez jellemző is volt rá. Hitt az ima erejében.” „Életútja nem volt gödröktől mentes. De ő nem kerülte ki, hanem tőle telhető- leg mindig betömte őket. Kápolnákat újíttatott fel, amelyekben évtizedek óta nem ragyogott a gyertya fénye, templomot építtetett ott és akkor, ahol és amikor az volt a cél, hogy a meglévők is üressé váljanak és eltűnjenek. És gyermekeket tanított magyarul írni, olvasni. Verset, történelmet, hagyományt értékelni. És felnőtteket tanított önzetlenségre, fegyelemre, igazi, egyszerű, képmutatás nélküli szeretetre. És arra, hogy mindent lehet, csak akarni kell! Az emberek pedig erőt merítettek az ő hitéből, akaraterejéből. Több szemtanú mosolyogva meséli, hogy előtte nem volt lehetetlen, ha egyik ajtón kidobták, ő bekopogott a következőn.” És ugyanakkor szerény volt, áldozatos, jóságos. Akin csak tehette, segített. Különösen a bajban levőknek, a szegényeknek volt áldott szívű támogatója. „Nagyon szerette a híveket, közöttük is leginkább a nagyobb családokat, karácsonykor mindenféléket küldött nekik. Aki hozzá fordult, mindent megtett érte. De soha nem alkudott meg. Sohase panaszkodott, hogy ez vagy az miért van így vagy úgy. Örökké azt mondta: imádkozzatok és dolgozzatok! Gergecskéért — így nevezte őt édesanya — örökké külön imádkoztunk otthon. Hogy sikerüljön a terve.” Tizenöt gyerekes családból született Dani Gergely 1919. június 14-én a Háromszék megyei Lemhény községben. Kicsi korában csendes, félrehúzódó gyermek volt, szívesen menekült a magányba, szeretett a nagyszüleinél lenni. Ekkor még nem sej lett benne az a hatalmas erő, amely később olyan határozottan nyilatkozott meg. Talán az acélozta meg, hogy mindenért verej- tékesen kellett megküzdenie. „Semmit könnyen nem ért el. A tanulás sem ment neki egyértelműen jól. Gimnáziumba adták, nem volt jó tanuló. Aztán a gazdasági iskolába íratták, ott találta meg magát, osztályelső lett.” Nem az első pap volt a családban, legnagyobb testvére, József is ezt a pályát választotta, de ő oda sem zökkenőmentes úton jutott el. Fiatalkorát derékba törte a háború. Elvitték katonának: a frontra került, majd fogságba. S ekkor történt veje a sorsdöntő, egész további életét meghatározó esemény. „Vitték Oroszország felé őköt, a faluból ötüket vagy hátukat. S ahogy vitte őköt a vonat, kiszökdöstek. O es kiszökött, de ő egy csomónak szökött. Az akna felvetett valamit, abból lett egy csomó, annak ugrott neki. Homokból vót, és ő úgy belesüly- lyedt, hogy csak a feje látszott ki. S akkor ott megfogadta, hogy ha megszabadítja a Szűzanya, hogy megmenekül s szerencsésen hazaér, pap lesz. Addig sosem gondolt arra. Osztán valahogy sikerült. Gyalog jött haza. S itthon, ugye, amit fogadott, azért kezdett küzdeni... De nehéz vót Gergécskének, erősen le vót maradva a tanulásban. Ahogy itthon lecsendesedett minden, kezdte pótolgatni, ami hiányzott neki. Elvégezte a gimnáziumot es közben. Én se vótam sokszor otthon, de tudom, hogy magánúton, s hogy sokat kínlódott. S akkor ez az Orbán Laci — a plébános úr Almásban — tanította a latinra. S Dobos Áron, aki Lemhényben vót pap, az es. kulás alkalmából jubileumi ünnepi közgyűlést tartott a szövetség május 25-én. Á meghívottakat a MOM Művelődési Központba invitálták. Engem is megtisztelt a helyi nyugdíjasklub vezetője egy tiszteletjeggyel, melyet köszönettel véve meg is jelentem a hirdetett időpontban. A közgyűlés célja volt, hogy értékelést adjon az országban működő 607 nyugdíjasklubjának ötéves tevékenységéről, ezek céljairól, feladatairól, s egyben átadják az „Életet az éveknek” díjat az arra érdemeseknek. E díjban 94 nyugdíjas és aktív dolgozó részesült. Mindent egybevetve, én a meghívott „kívülálló” szemével úgy érzékeltem, hogy a közgyűlés hangulata kifejezte a társadalomban is érezhető feszült légkört, a türelmetlen elvárást a mindenkori kormány iránt, mely a nyugdíjasok helyzetén volna hivatott változtatni. Knoll István elnök a beszámolójában nem ostorozta a kormányt, de mintha nem is dicsérte volna. Értékelése inkább a nyugdíjastársadalomhoz szólt, a jelenlegi problémák megoldásának mikéntjét latolgatta, mintsem a kormány politikáját tette volna egyoldalúan felelőssé a nyugdíjak rendezetlensége miatt. Nem volt ennyire tárgyilagos az MSZOSZ nyugdíjas választmányának elnök asz- szonya, akinek szavaiból erősen érezhető volt az elmúlt idők ideológiája. A díjazottak közül külön ki szeretném emelni falunk idős polgárát, a nyolcvanéves Ofella Sándor bácsit, nyugdíjasklubunk vezetőjét. Álljon itt néhány sorban az indoklás, amelynek alapján az arra illetékes bizottság a díjat odaítélte: „A 80 éves pedagógus sok éve a nyugdíjasklub lelkes, sokoldalú vezetője, nagy szervezőerővel, tele értékes gondolatokkal, ötletekkel. Értő irányítója a klubban működő hagyományőrző együttesnek. A szövetség művészeti bizottságának tagja.” Az indoklás szó szerint megegyezik a valósággal. Jogos büszkeséggel viselje Sándor bácsi e díjat még sokáig, jó erőben és egészségben. Pusztai József Tápiószecső Ugye, kellett menni a mezőre, mentünk, s ő ment tanulni a latint. Édesanyám, aki imádkozott érte, hogy sikerüljön neki, még haragutt es, hogy nem megy a mezőre. S osztán addig-addig, hogy sikerült neki eljutni a teológiára. Mikor másfél éve, hogy ott vót, onnat és kivetették. Mert visszafeleselt. Kicsit olyan szabad vót a szája.” „Valami leányos ügyei is voltak, úgy tudom, már menyasszonya volt, s akkor visszatért hozzá. Azért is kellett eljönnie a teológiáról.” „Osztán újra visszakerült, mert édesanya közbenjárt érte. Másfél évig otthon volt már, amikor azt mondta édesanyának: menjen el a püspök úrhoz, Márton Áronhoz, s mondja meg, hogy vissza akar menni. Édesanya elment Gyulafehérvárra, s ott küjjel leült a váróterembe. Kérdezte a titkár, kit keres. Azt mondja: a püspök úrral szeretnék beszélgetni. A püspök úr most nem ér reá! Ugye, egyszerű falusi asszony volt...” (Folytatjuk) Az első magyarországi nyomtatott könyv A magyarországi könyvnyomtatás immár több mint 500 éves múltra tekint vissza: 1473. június 5-én jelent meg Hess András budai nyomdájában a Chronica Hungarorum. A nyomda alapításának gondolata — a legújabb kutatások tanúsága szerint Vitéz János érsektől származott. A tudós főpap a Pozsonyban létesített egyetem, az Academia Istropolitana számára kívánt nyomdát felállítani. Az ő megbízásából állapodott meg Karai László budai prépost 1470-ben Rómában az ott dolgozó német Hess Andrással Budára jöveteléről. Amire azonban Hess a magyar fővárosba érkezett, megváltozott a hazai politikai helyzet. Vitéz János belekeveredett a Mátyás király ellen szőtt összeesküvésbe, kegyvesztett lett, 1472-ben meg is halt. A tipográfus tekintélyes támogató nélkül maradt, Karai ugyan megtett érdekében mindent, amit csak tudott, de a nyomda folyamatos működését nem tudta biztosítani. Közben a pozsonyi egyetem tanárainak többsége is távozott az országból, így a várható olvasók — és írók — is lassan elfogytak. Hess a felállított nyomdaüzemben két könyvet mégis megjelentetett. Az első a magy ar történelmet elbeszélő krónika volt, a második a szerényebb terjedelmű, két erkölcsbölcseleti értekezést tartalmazó De legendis poetis — Apologia Socratis. A Chronica Hungarorum mintegy 200-240 példányban jelent meg, túlnyomó többségük az idők során megsemmisült, csupán tíz példánya maradt fenn különböző könyvtárakban. Pogány György
