Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-04 / 129. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. JUNIUS 4., SZOMBAT Lépten-nyomon találkozom utcán és mindenfelé ismerősökkel meg idegenekkel, akik azzal állítanak meg: — Szólj már egy szót! Mondd meg, most mit tegyünk? Üzenetet várunk tőled: merre menjünk, mit gondoljunk, mit csináljunk? Van itt még egyáltalán remény? Soha nehezebb kérdést. Soha súlyosabb felelősséget. Miért, s hogyan döntsék mások helyett, mikor magam is telve vagyok bizonytalansággal? „Az első rémület kétségbe vonta: Van-é még a magyarnak Istene?” De félre a patetikus szavakkal. Lehet, hogy a magyarnak sohasem is volt Istene, vagy ha volt, amolyan ostorozó fajta. Semmiképp nem akarom a felelősséget őrá hárítani: ha nem csalás az egész, akkor itt a magyar nép vizsgázott csúnyán. Önnön bukását át kell élnie ahhoz, hogy pótvizsgára bocsáttassék. Majd, valamikor. Könyörögtem Antalinak: ne hagyja a sajtót mindenestül az ellenség kezében, mert bukni fog. Fölényesen leintett: Nem kell sajtó, a népi bölcsesség elég nekünk. Ha megéri vala, most láthatná, mit ér a népi bölcses- ség. Sohasem titkoltam: nem hiszek a nép bölcsességében. Buta, önző és manipulálható a nép. Mi is lehetne más? Nem hiszek a demokráciában sem: nincs. Nyugaton sincs, Amerikában sincs, nálunk sincs. Ne is legyen: ostoba önámítás, hogy a nép vezetni tudja az országot. Nem ez a dolga. Az volna a dolga — a demokráciában —, hogy alkalmas vezetőket válasszon. De hogyan, amidőn évszázados népbutítás áldozata? És hogyan, ha nem ismeri azokat, kik közül választ? Az eredményt látjuk. Félreértés ne essék: az előző választása se volt jobb. Választott olyan képviselőket, akik nem képviselték, és akiknek nagy része magánvállalkozásnak tekintette az Országházát. Létrehozott egy olyan kormányt, amely nagyon sok jót tett, de még több rosszat, és kormányzásra nemcsak azért volt alkalmatlan, mert az ellenzék nem hagyta, hanem a tehetségtelensége és a kapzsisága miatt is. Megjátszotta, hogy semmire nincs pénz, közben minden fölöslegesre volt, fontosra nem. Az ellenséges ellenzéket ugyanúgy a nép választotta, mint a tehetségtelen kormányt. Hála Istennek ez utóbbi most megbukott, remélhetőleg az egy Boross Péteren kívül valamennyi miniszter eltűnik a süllyesztőben. Hogy még rosszabbak jöhetnek a helyükbe? Lehet, de azokkal legalább viaskodhatunk. Nem kell tussolni a ballépéseiket, mentegetni a csalfaságukat. Ennek a balra sikerült választásnak az a legnagyobb érdeme, hogy mostantól mi vagyunk az ellenzék. Ellenzéknek lenni jó. Sokkal jobb, mint egy suta kormányt pátyolgatni. Végre kimondhatjuk, ami a szívünkön fekszik — ha lesz hol. Ha nem lesz hol, akkor is kimondjuk, suttyomban, vállalva a veszélyeit. Az illegalitás előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét, amint ezt a történelem során több ízben tapasztaltuk. A demokráciátlan demokráciának egyéb előnyei is lesznek. Ne feledjük, hogy a meglepő választási arányszám dacára az ország lakosságának a zöme nem bolsevikekből, hanem magyarokból, sőt jórészt keresztény magyarokból áll. Minden választási trükk ellenére sem hiheti egyetlen ember sem, hogy a lakosság háromnegyed része visszavágyj a a bolsevizmust. Sőt, meggyőződésem, hogy maga az MSZP meg az SZDSZ sem óhajt annyira visszarendeződni, hogy a hajdani proletárdiktatúra, a marxizmus-leninizmus, a monolitikus egypárt- rendszer újra felálljon. Nem volna ez jó senkinek, legkevésbé a magukat szociál-liberálisoknak nevező kormányosoknak. (Hamarosan ki is sütnek valami új nevet, mert ezek az ósdi kifejezések egyre alkalmatlanabbak a közhasználatra: a végén azt sem tudni, a kormányt vagy az ellenzéket jellemzik-e.) Szinte sajnálatra méltóan nehéz helyzetben vannak a szocialisták: azt sem tudják, merre védekezzenek. A kapitalizmusnak elvi ellenségei, a gyakorlatban annál inkább barátai, hiszen kinek van itt igazán tőkéje? Nekik. Meg aztán jóba is kell lenni a nyugati kapitalistákkal (sőt a keletiekkel is), minthogy onnan jön a pénz, ott vannak a kereskedelmi partnerek. A proletárdiktatúra szó mostantól kezdve átveszi a fasizmus helyét: ha valakit ki akarnak készíteni, nem lefasiztázzák, hanem leproletkultuszozzák. Mi tagadás, nekem ez tetszik. Miképpen az is tetszik, hogy a jövőben ők veszik védelmükbe a magyarságot meg a kereszténységet. Úgy fogják énekelni a Himnuszt, mint a karikacsapás, és nem lesz többé gúny tárgya a Szent Korona meg a pápa. Nem lehet ez másképpen, ha egy elkötelezetten magyar-keresztény országban diktatúra nélkül uralkodni Benedek István • • Üzenet akarnak, márpedig a diktatúra mostantól az antiszemitizmusnál is súlyosabban esik latba. Ne lepődjenek meg, amikor Hazánk Legnagyobb írója a kartáját Magyar Kálváriára fogja átkeresztelni, nemzetközileg hírhedt drámaírónk legközelebbi darabja pedig a Magyar Hamlet címet viselendi. Az sem lehetetlen, hogy Dabas-Sárin és más községekben egyházi iskolák nyílnak, lévén ez a legolcsóbb módja a népi ro- konszenv elnyerésének; a paptanárok eszmei kiképzéséről, majd az újra felállított Egyházügyi Hivatal gondoskodik, hercegprímásunk önzetlen pártfogása mellett. A teljes sajtószabadságot a régi III/III bevált szakemberei biztosítják. Mindenki írhat, amit akar, ők csak azt döntik el, mi közölhető, s mi nem. A külföld megértő támogatását Tom Lantos, George Soros és a világlapokhoz akreditált újságíróink garantálják. Nehezebb dolguk lesz gazdasági téren. Az 54 + 18 százalékot abban a reményben szavazta meg az ország, hogy az árak lemennek és a fizetések fölmennek. Kissé szimplifikált megfogalmazása ez a gazdasági követelménynek, közgazdászok és szociológusok valószínűleg sokkal szakszerűbben tudnák szavakba önteni, de nem biztos, hogy ennyire közérthetően. Mi másra vágyódha- tik az istenadta nép? Esetleg még arra, hogy jobb legyen az egészségügyi ellátás, olcsóbb az építkezés, alacsonyabb a lakbér, ehetőbb a kenyér meg a tej, ihatóbb a bor, ritkább a bűnözés, hatékonyabb a közbiztonság, kevesebb a munkanélküli, ne kelljen adót fizetni és az iskola elvégzése után biztosan el lehessen helyezkedni. Ha még a benzin árát is sikerül lejjebb nyomni, nem is szólva a gyógyszerek áráról, és a szabad lopást új fent bevezetik, akkor a legigényesebb szegény ember is azzal a kellemes érzéssel ülhet be nyugati kocsijába, hogy jó lóra tett. Ha csak a szándékon múlna, akkor sem valószínű, hogy az új kormány mindezt hipp-hopp meg tudná valósítani. Ugyanis ami az egyik embernek jó, a másiknak rossz, és melyik rendszer tudná minden embernek minden igényét kielégíteni? Engedjük le a kenyér árát csak a harmadára, micsoda rumli lenne belőle! A kenyérgyárak igazgatói külföldre szöknének a pénztár tartalmával együtt, a fizetés nélkül maradt pékek sztrájkba lépnének, a gabonapiac összeomlana, a tőzsde bekracholna, a külföldi tőke visszahúzódna, az emberek kenyér nélkül maradnának, és a kormány megbukna. Ilyen egyszerűen tehát nem megy. Egynémely dolgon lehetne pedig segíteni. Például az érdemtelenül kapott magas nyugdíjakat leszállítani, s ebből a pénzből az alacsony nyugdíjakat fölemelni. Vagy a jogtalanul avagy áljogon szerzett vagyonokat fölülvizsgálni, elkobozni, rászorulóknak juttatni. Egyszerű-megoldás. Csakhogy az érdemtelenül kapott magas nyugdíj meg a jogtalanul szerzett vagyon éppen annak a kezében van, aki most nyíltan hatalmon van (eddig titkon volt hatalmon), nem bolond a javairól lemondani. Efféle primitív módszerek aligha alkalmazhatók. Nem tanácsos zárolni — magyarán elszedni — a bankbetéteket sem, világraszóló botrány lenne belőle. A nemzetközi adósság fölmondása jól hangzik, Hitler egy ízben eredményesen élt ezzel a módszerrel, de ma a nehezen megszerzett nemzetközi hitelünk azonnali megszűnéséhez vezetne. Maga a pártfőnök már jó előre kezdte mondogatni, hogy a gazdasági helyzet normalizálása nem fog egyhamar megtörténni, sőt a gazdasági válság mélypontjára még el sem jutottunk. Es ha figyelembe vesszük az egész világon észlelhető „recessziót”, valamint az ország folyamatban lévő szisztematikus kifosztását és kiárusítását, aggodalommal nézünk a csodavárók reményeinek teljesülése elé. Az a lassú, de imponáló fejlődés ellenben, ami az öntevékenyen dolgozó, termelő lakosság köz- és magánvagyonát látványosan növeli — növekvő nyugati autópark, épülő magánházak és társasházak ezrei, csatornázás, útépítés, villanyosítás, telefon- hálózat bővülése, megújuló vagy születő kórházak, iskolák, templomok —•, vagyis a Kádár-korszak végén kezdődő és az Antall-korszakban kiteljesedő országépítés a gazdasági válsággal és az ellenzék akadékoskodásával dacolva elindult az általános társadalmi jólét felé. Ezt a folyamatot jóindulattal föl lehet gyorsítani, rosszindulattal le lehet lassítani, de megállítani csak háborús rombolással vagy országelfoglalással lehet. Tíz vagy húsz évbe beletelik, amíg egy levert és kifosztott, munkaerkölcsében is megrontott ország egészségesen talpra áll. Kormányok jönnek és mennek ezalatt, karrierek emelkednek és lebuknak, tolvajok milliomosokká lesznek vagy börtönbe kerülnek, tehetségek kibontakoznak vagy elkallódnak. Sokminden történik tehát, de legyen bármily buta a nép, a nemzet él. talpára áll, magára talál. Ha most megkérhetem a nyájas olvasót, hogy a megelőző öt mondatot lassan és figyelmesen még egyszer olvassa el: ebben megtalálja üzenetemet. A folyamatot jóindulattal föl lehet gyorsítani... Van tehát folyamat, és rajtunk is múlik, mikorra lesz belőle egészséges fejlődés. Nincsenek illúzióim, nem várok jóindulatot az új kormánytól. Ám ha nem abból indulok ki, hogy szándékosan tönkre akarják tenni az országot — s ezzel végül önmagukat is —, akkor tudomásul kell venni nekik is, nekünk is, hogy érdekeink azonosak. Módszereink alapvetően eltérnek egymástól, ezt is tudom. A korábbi kormány módszere a tolerancia volt, az új kormányé a bosz- szúállás lesz. Mind a kettő rossz módszer, ezt utólag is, előre is megállapíthatjuk. Ismerjük ellenfeleinket, bibliai idők óta vérükben van a hetedízigleni bosszúállás. A nemzet túl fogja élni, csak egyének pusztulnak bele — ez hozzátartozik a történelemhez. Akik túlélik, azoknak a megkezdett fejlődés folytatása a dolga, pártkülönbség nélkül. Amikor túlélésről beszélek, nemcsak a jövendő ellenzékre (vagyis magunkra) gondolok, hanem a jövendő kormánypártiakra is. Jól emlékezünk arra, hogy a Ráko- si-korszakban a kommunisták sokkal több kommunistát irtottak ki, mint a megelőző Horthy-rendszer sokat emlegetett „fehér terrorja”. A mostani kommunista párt is ki van téve ugyanennek a veszélynek, hisz legalább négyféle arca van. Először önmaguk közt kell megvívni a harcukat. Könnyű megjósolni, hogy hamarosan nevet fognak változtatni — a köztársasági elnök máris célzott arra, hogy „szociáldemokraták” lesznek: szükségük van a rossz hangzású bolsevizmus emlékének elmosására a csábítóan hangzó demokrácia jelszavával. De az is lehet, hogy széthullanak különböző tagozatokra. Mindegy a név: mindegyik elkopott már. A miénk is — ha a Magyar Demokrata Fórumot tekintem „miénknek”. Szívem szerint egyszerűen Magyar Párthoz szeretnék tartozni, azzal az alapállással, hogy magyar mindenki, aki magyarnak érzi magát, származási, nyelvi, etnikai, vallási, lakóhelyi és minden más megkülönböztetés nélkül. Messze elkerülném a népi-nemzetit és a keresztény-nemzetit csakúgy, mint a szocialistát és a liberálist: ezek a diszkriminatív kifejezések idejüket múlták, egytől egyig rosszul vizsgáztak. Nem vagyok büszke a „magyarra” sem — a legutóbbi választás megmutatta, mit ér az ember, ha magyar. Csakhogy jól tudom: a többi sem ér többet, és akik ide születtünk és itt maradtunk vagy lélekben ide tartozunk, azoknak nem áll módunkben levetni a magyarságunkat, mint elhasznált ruhát. Világelső költők közt tartom számon Ady Endrét, de nem értek egyet azzal a két sorával, hogy „Magyar leszek majd, hogyha akarom, Ha nem sutáké lesz itt a világ...” Akarva-akaratlan magyarok vagyunk akkor is, amikor sutáké a világ (mindig is az volt), máskülönben mi keresnivalónk volna e hazában? S ha már kimondtam — pedig kerülni akartam — a haza szót, kimondom üzenetem kulcsmondatát: önzést, sértettséget, pártviszályt félretéve egyetlen közös dolgunk a szülőföld védelme, külső és belső ellenség ellen egyaránt. Nincs más veszítenivalónk, csak a magyar haza. Szülőföldünkhöz semmiféle más jelző nem tartozha- tik, se vallási, se politikai, egyedül e két szótag: magyar. Szólni, beszélni, szónokolni erről sem kell, csak érezni, és élni vagy halni érte. Ennek tudatában könnyű kimondani, búslakodás helyett mi a teendőnk: magyar érdek szolgálatába szorítani az ország vezetői közül azokat, akik maguktól ezt nem tudják. Együttműködni velük, ha hagyják, ellenük szegülni, ahol a magyar érdek úgy kívánja. És magyarrá nevelni a jövendő nemzedéket. Nem kereszténnyé és nem kommunistává — de meghagyni kereszténynek és meghagyni kommunistának, aki az akar lenni. Se az ellenzék, se a kormány ne higgye, hogy csak neki lehet igaza. Pillanatra se feledjük, hogy másként is lehet tisztességesen gondolkodni, sohase a másképpen ellen küzdjünk, mindig a tisztátalan ellen. Tudom, vannak akikkel nem lehet együttműködni. Sorolhatnám név szerint őket, hiszen nincsenek sokan. Előbb-utóbb kihullanak a rostán, társaik sem fogják elviselni pöffeszkedésüket, bosszúőrületüket, idegenimádatukat. Az áldozatokat segíteni kell és siratni, az ellenfeleket téríteni és akadályozni. Nincsenek abszolút ellenfelek. Gondoljatok Ninivére, Jónásra meg a tökre. Gondoljatok a termőföldre, melyből a jó mag kicsírázik: a ti dolgotok elszórni a jó magot, a többit bízzátok az időre. „Van időm, én várhatok. Előttem szolgáim, a századok, fújják szikrámat, míg láng lesz belőle; bár Jónás ezt már nem látja, a dőre. Jónás majd elmegy, de helyette jő más, — így gondolá az Ur; csak ezt nem tudta Jónás...” (Babits: Jónás könyve, 1938) (1994. május 31.)
