Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-30 / 151. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP TERMÉSZETBARÁT 1994. JÚNIUS 30., CSÜTÖRTÖK 7 Gyógyító természet Ásványkiállítás Szentendrén A galagonya Az érelmeszesedés, a ma­gas vérnyomás szinte már népbetegségnek számít ha­zánkban, és elsősorban helytelen táplálkozási szo­kásaink okolhatóak miat­ta. E betegség okozta kí­nok enyhítésére alkalmas gyógyszerek helyett újab­ban sokan próbálkoznak a különböző gyógynövé­nyek kivonatával, forráza- tával. Az emberiség régen rájött — csak mára vala­hogy feledésbe ment — a galagonya virágának és termésének vérnyomást csökkentő hatására. Sőt azt is tudjuk róla, hogy az érelmeszesedésnek egyéb tüneteit is csökkenti. A galagonya szinte min­denütt fellelhető az ország­ban, erdei tisztásokon, me­zőkön, utak mentén. Virá­gait közvetlenül a kinyílás előtt szokták gyűjteni a le­véllel együtt. Árnyékos he­lyen szárítják. Nagyon kí­méletesen kell bánni a megszáradt növényi részek­kel, mert az elhullajtott szirmokkal elvész a szárít- mány értéke is. A szárít- mány akkor jó, ha fehér vi­rágszirmokból és zöldre aszott levelekből áll. A galagonya termését éretten, tehát szeptembertől kezdve lehet gyűjteni, ko- csány nélkül. Ha napos, me­leg az időjárás, a szabadban Egybibés galagonya (Cra­taegus monogyna) virága is szárítható, de használha­tunk valamilyen szárítóbe­rendezést is, a fontos az, hogy kíméletesen, 40-50 fok­nál nem nagyobb hőmérsék­leten tartósítsuk. Az egybi­bés galagonya termése ke­vésbé, míg a többmagvú faj­rokonainak vastagabb húsú bogyói alkalmasabbak a drog készítésére. Megszárad­va a termés színe lilás, bar­násvörös. A rozsdabarna, szürke szín a magas hőfo­kon, rosszul száradt bogyó­kon alakul ki. A szárított galagonyavi­rágból és a termésből készí­tett tea a szívműködés erősí­tésére, a magas vérnyomás és érelmeszesedés ellen használható. A természet- gyógyászok, akik mindenek­előtt az erdők és mezők fü­veinek, virágainak gyógyító hatására esküsznek, legin­kább a galagonyaforrázatot ajánlják a betegeknek. M. j. Szárnyas szomszédaink Szárnyalhat az égen a büsz­ke sas, hasíthatja a levegőt a sólyom. Mégis, a falun, városon élő ember a meg­mondhatója: kismiskák ezek a koronázatlan kirá­lyok a civilizációhoz alkal­mazkodó madárkákhoz ké­pest. Mert mit tud a parlagi sas vagy a kerecsensó­lyom? A zsákmányszerzést tekintve mindent, de embe­ri léptékkel számítva szinte semmit... sajnos... Vissza­vonultan él háborítatlan fészkén, ha hagyják. Ám a legritkább eset az, hogy hagyják. S ez a tény fajok katasztrofális csökkenését okozta az idők során. Nem így áll a helyzet azokkal az apró madarak­kal, melyeket szinte észre sem veszünk. Fejünket föl sem kapjuk, ha úgy nyáridő elején csiripel a verébkó­rus, ha balkáni gerle huhuk- kol a virágát tovaröppentő kanadai nyárfán, és alig vesz- szük észre, ha feketerigó bóklászik a fűben, előttünk néhány lépésnyire. Tetszik, nem tetszik, ők a mi társaink ebben a szűk­re szabott emberi közösség­ben. Ezek az apró szárnya­sok vállalták az emberrel való együttélést, mondhat­nánk inkább, hogy alkal­mazkodtak természetelle­nes szokásainkhoz, rigolyá­inkhoz. A balkáni gerle a század harmincas éveiben került hazánkba — mint neve is mutatja, a Balkán-félsziget­ről —, azóta annyira itthon érzi magát, hogy a többi gerlefajt úgyszólván otthon­talanná tette. Fészkeléséhez elég egy kiszáradt ág, villanyoszlop, akár drótokat is felhasznál fiókái bölcsőjéhez. A házi verebet nem hisszük, hogy különösképpen be kellene mutatni, csak annyit fűz­nénk e madárka jellemzésé­hez: lehet, hogy korábban károsnak tartották ezt a szárnyast, ám tudnunk kell: a lakóhelyeinken fellelhető szemét jelentős részét ők ta­karítják el. Hogy hangosak, időnként szemtelenek? Sivárabb lenne az élet nélkülük. Csakúgy, mint a feketerigó nélkül. Lábunk előtt kaparászik a parkban, okos fejét fölveti, ránk néz: látod, nem félek, ezt a gi­lisztát még kiemelem... Ha netán megzavarjuk munká­jában, méltatlankodik egy sort. Igen, ők azok a nemes­nek soha nem nevezett szárnyasok a verébtől a ri­góig, a varjútól a cinegéig, amelyek önnön túlélésük érdekében elfogadták em­beri közösségeinket, nap mint nap alkalmazkodnak rendhagyó szokásainkhoz. Alkalmazkodnak, hogy fa­juk, fajtájuk életben marad­hasson. Rajtunk, embere­ken is sok múlik, hogy megőrizhessük velük a jó szomszédságot. T. S. A természet ékkövei Selmecbányái radokrozit Üvegplasztikák? Dombormű­vek? Festett medalionok? Ék­szerek? Igen is, nem is. Szent­endrén, egy ásványkiállításon találkoztam velük június má­sodik szombatján. Közös vo­násuk, hogy emberi kéz be­avatkozása nélkül jöttek létre. A természet nagy ékszerész — a jelek szerint szobrász és festő is —, kincseket hoz lét­re évezredek, -milliók során. Ami üvegnek látszott, gipsz-, kvarc-, kalcitkristály volt. A dombormű pedig kagyló, csigaház lenyomata mészkőben. A szennyezett­ség fogalmaink szerint rosz- szat jelent. Nem mindig az, mert az ásványok esetében sokszor a szennyeződés okozza a szép színt, mintáza­tot. Az ilyen darabok látszot­tak medalionoknak. Csoda hát, hogy e kövek a ma ékszerészeinek fantáziá­ját is meglódítják? A kiállítá­son az ő munkáikkal is talál­kozhattunk, ám végered­ményben a gyűjtőké volt a te­rep. Az ásványok mellett kis cédulákon feltüntették szár­mazási helyüket: Namíbiát, Ausztráliát, Brazíliát, az An­dok és az Urál hegységet. Tu­lajdonképpen mind az öt földrészt. De a hazai gyűjtő­nek nem kell mindig hosszú kincskereső útra mennie. A tárlók tanúsága szerint me­gyénkben, Dunabogdányban járva is gyarapíthatja gyűjte­ményét. Hogyan válik valaki ás­ványgyűjtővé? A gyermek kavicsokat szedeget össze. Ezek ugyan nem ásványok, de a kiránduláson gyakran ta­lált mészkő már igen. A he­gyekben más színű, formájú kőzetfajtákra is bukkanhat, s ezek a barangolás végeztével otthonába kerülhetnek. Ez­után veszi kézbe a lexikont, kézikönyveket, szerzemé­nyei azonosítására. Később már tudatosan, kézikönyvvel a tarsolyában indul el a he­gyekbe. Erről már Rápa György, a Szentendrei Ás­ványbarát Kör elnöke beszélt. Tőle tudtuk meg azt is, hogy a kör tagjai, a kiállítás szervezői minden pénteken találkoznak a Duna-parti Mű­velődési Központban. Elő­adásokat hallgatnak, tarta­nak, felkészülnek gyűjtőútja­ikra. A hegyekbe, bányákba szervezik expedícióikat. — Vannak-e olyan védett ásványok, amelyeket semmi­lyen körülmények között sem szabad gyűjteni? — kérdez­tem. — A ritka ásványokat is le­het, de csak engedéllyel — mondta Rápa György, majd hozzátette: — Az ásványok­nak saját, külön világuk van, amelyet meg kell érteni. Az is­kolai földrajztanítás egyik fel­adata, hogy ebben elsőként nyújtson segítséget. Kopasz János Libetbányáról származó kalkopirit A Kvassay-zsilip névadója 75 esztendeje hunyt el Kvassay Jenő mérnök Libalakoma szüléi felügyelettel. Nyári ludak a júniusi mezőn Tóth Sándor felvétele Kvassay Jenő mérnök nevét viseli a Ráckevei (Soroksá­ri-) Duna-ág létesítménye, a Kvassay-zsilip, a csepeli ki­kötő zárt medencéjének bejá­rati zsilipje, ahol emléktábla jelöli kiváló hazánkfiának, a magyar vízügyi szolgálat megszervezőjének a nevét s emlékét. Kvassay 1850-ben Budán született, gépészmérnöki ta­nulmányait követően Magya­róváron, majd német és fran­cia főiskolákon folytatott me­zőgazdasági és vízépítési ta­nulmányokat. Miután haza­tért, megbízták az őáltala ja­vasolt mezőgazdasági és víz­ügyi szolgálat, továbbá a kul­túrmérnöki intézmény meg­szervezésével, melynek 1880-tól a vezetője lett. Ké­sőbb őrá bízták a vízügyi igazgatás egységes irányítá­sát, a vízépítészeti és talajja­vítási hivatal vezetését. Kvassay Jenő négy évtize­den át a hazai vízügyek leg­főbb irányítója. Elvitathatat­lan érdeme a kultúrmérnöki intézmény megszervezése, amely belvízrendezésre, alag- csővezetésre, öntözésre, me­derrendezésre, továbbá a ha­lászati ügyek felügyeletére, valamint a közegészségügyi mérnöki szolgálat ellátására terjedt ki. Az általa létrehí­vott intézmény — 1879 és 1939 között — összességé­ben mintegy kétmillió katasz­teri holdon biztosította a kor­szerű mezőgazdasági terme­lés előfeltételeit. Nevéhez fűződik még a balatoni kikötők felügyelősé­gének a felállítása, s ugyan­csak Kvassay kezdte meg 1910-ben a Soroksári-Duna­ág csatornázásának s a Cse­peli Nemzeti Szabadkikötő építésének nagyszabású mun­kálatait. Mindemellett a szakirodal­mi munkássága is igen jelen­tős. Mezőgazdasági vízmű­tan című műve a kultúrmér­nöki munka kézikönyveként szolgált — évtizedeken ke­resztül. A vízi utak fejleszté­se érdekében kifejtett mun­kásságáért 1918-ban, nyuga­lomba vonulásakor, a Ma­gyar Tudományos Akadé­mia magas elismerésében ré­szesült. Hetvenöt esztendeje, 1919. június 6-án Budapes­ten hunyt el. Tevékenysége teljesen új korszakot nyitott hazánk vízépítés-történeté­ben. (bozó)

Next

/
Oldalképek
Tartalom