Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-28 / 149. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚNIUS 28., KEDD 13 Emlékezés a hősökre A rendszerváltás, pontosabban Nagy Imre mártírhalált halt miniszterelnökünk újratemetése óta zarándokhely lett a Rákoskeresztúri köztemető 301-, 299-, 298-as parcellája, ahová azóta ezren és ezren zarándokolnak el, hazai és külhoni magyar polgárok. Elmegyünk vala- hányan e nemzet fiai, polgárai, akiknek szent ’56 emléke, és megemlékezünk azokról a hősökről, mártírokról, áldozatokról, akik a legdrágábbat adták, az életüket, a magyar forradalomért, a hazáért. Jelölt és jeltelen sírok, keresztek és kopjafák, márványtáblák százai rendezett sorokban, mindez üzenet az élőknek, a túlélőknek: őrizzük meg a szabadságot, óvjuk a jövőt, hogy ne ismétlődhessen meg a módszeres emberirtás, törvénytelenül ne lehessen többé senkit elítélni, ne legyen sortűz, siralomház, akasztófa, kivégzőosztag, ne legyenek könnyes szemű özvegyek, síró árvák, s ne legyen többé félelem, reszketés ebben a hazában. De legyen megkövetés, jöjjön el minél előbb a társadalmi megbékélés, a feledés nélküli megbocsátás, ami kizárólag a túlélők szíve joga. Emlékezni, fejet hajtani, tisztelegni járunk ide évenként legalább kétszer. Emlékeinkben tovább élnek ők, az egykori katonák, rendőrök, nemzetőrök, a hajdani „pesti srácok”, akik örömifjak maradnak. Állunk az emlékező, szomorú alázattal némán hallgató közönség gyűrűje között, mi egykori bajtársak, a fegyveres erők különböző egyenruháját viselve, megőszült fejjel, de egyenes gerinccel, s fiatalos lendülettel emelkednek tisztelgésre a kezek, a lélekharang ütéseire. Ahányszor szól a harang, annyi koszorú, üzenet az élőktől a holtaknak. Ahány koszorú, annyi főhajtás és annyi néma fogadalom. Soha többé! Soha többé ne ismétlődhessen meg a múlt. A megemlékezés ünnepe mindeddig kormányfői beszéddel vette kezdetét. Ebben az évben a köztársasági elnök mondott beszédet. Egyszerű, keresetlen szavakat hallottunk. Feltűnt, hogy míg a múlt évben a pártok képviselői között az MSZP-től csak Gál Zoltán volt jelen az álló sor végén, addig az idén megjelent Horn Gyula pártelnök is. Hirtelen nem tudtuk értelmezni megjelenését, de amikor Nagy Erzsébettel együtt helyezték el a tisztelet, a megemlékezés koszorúját, akkor úgy éreztük, hogy az elnök, mielőtt elfoglalja a miniszterelnöki széket, főhajtással tiszteleg az egykori ellenfelei előtt elismerve a magyar forradalmat, ’56 jelentőségét. A néma főhajtás, a mártírok sírja előtt, jelentheti a megkövetést, a társadalom megbékélésére irányuló gesztust. így legyen! Mi, akik túlélői és tanúi, fegyveres és fegyvertelen résztvevői voltunk a magyar nép 1956-os forradalmának, ígérjük, hogy az emlékét megőrizzük, és soha nem fogjuk elfelejteni azokat, akik életüket adták a magyar forradalomért és szabadságért. Fogadjuk meg költőnk szavait: „Hazádnak rendületlenül, légy híve óh magyar.” Pusztai József Tápiószecső Délibábos ég alatt Sokáig úgy tudtam, afféle átlagos közép-európai ország a mienk, itt a mérsékelt égövön. Ám, amikor nemrég strucc- farm létesült a Hortobágyon, némi bizonytalanság költözött belém. (Kicsit még régebben gyűjtőtábor működött a Hortobágyon és a félelem költözött belénk...) Őshonos állataink ugyanis fogyatkozóban: a csodaszarvast legutóbb úgy négy éve, ha látták, és a műanyag grillcsirkék fölött is csak ritkán mereng már egy-egy magányos, vén turul. A szárnyas betétek, Donald és Dagobert kacsák ugyanakkor szabadon röpködnek keresztül-kasul az éterben: megérhetjük, hogy efféle jószág egyszer még a ládára is fölszáll — az Anyám tyúkja helyett... Az is szokatlan, hogy honi tájainkon röpke pár hónap alatt beérni látszik a füge: ezzel szemben híres — olykor tengerentúli — keresztezők közreműködése ellenére öt év után se fogyasztható a magyar narancs... Amerre a szem ellát, szekfű vörösük most úton-útfélen: míg a tulipánok rendre kornyadoznak. (Furcsa módon utóbbiak a fővárosban virulnak csak néhány kerületben). További agrokulturális érdekesség a falra hányt HISTÓRIA A társakra leselkedő veszély Újvárosi Ernő' szomorú története (VI.) Határozott veszélyhelyzetté nőtt, s ezt a hatalom igyekezett minden eszközzel megoldani — a maga javára, a maga elképzelése szerint. Világos volt: aki itt szerepet vállal, az a szabadságával, sőt az életével játszik. Újvárosi Ernő azonban tovább is vállalt. Több ízben ment tárgyalni a Vallásügyi Hivatal temesvári megbízottjával. „Most sem tudom, hogy a securitaté- nak volt-e alárendelve ez a hivatal, vagy a pártnak, de lényegtelen, annyira össze voltak fonódva. Legtöbbször ők maguk sem tudták, hiszen a securitaté mindenütt ott volt.” Tőkés László kérte fel erre Újvárosit megfontoltságáért, józan ítélőképességéért. De ez már több volt, mint kockázatos — különösen június után, amikor Tőkés először jelent meg a magyar tévé Panoráma műsorának képernyőjén. Ekkortól kezdve a harc messze túllépett egyházi keretein. S azt is lehetett tudni, hogy a legnagyobb veszély nem Tőkés Lászlót fenyegeti, hanem a közvetlenül körülötte lévőket. A temesvári lelkészt akkor már védte világszerte egyre inkább ismertté váló neve. A hatalom nem engedheti meg magának, hogy őt bántsa, véltük. De annál inkább a névteleneket, akiknek szabadságával, életével kevésbé kell elszámolnia. Nem sokkal az első Panoráma műsor után Újvárosi Ernő Balaton Zoltánnal együtt ment a Vallásügyi Hivatalba tárgyalni. „A dolognak az volt az érdekessége, hogy vasárnap megegyeztünk: találkozunk a párt előtt. A pontos órában, ahogy odaérkezem, észreveszek egy alakot, akit ismertem a templomból, Ernő is ismerte, beszélő viszonyban azonban egyikünk sem volt vele. Kérdezzük, mit csinál itt? Jönni akar velünk ő is. Ez az úr most presbiter, a kórusban énekel. Ernővel egymásra néztünk: Te ismered? Én nem. Én sem. Most mit csináljunk? Hadd jöjjön. Bementünk tehát hárman a vallásügyhöz. Elmagyaráztuk a hivatal vezetőjének, hogy azok az indokok, amelyekkel el akarják mozdítani Tőkést, mondvacsináltak, de alaki szempontból is hibásak. Jogilag nem elfogadhatók. Tekintsen el az egésztől, s Temesváron csönd lesz, ha Lászlónak békét hagynak. Nekünk mindenképpen kell pap, és ő jó fiú, jól érezzük magunkat vele, szánjanak le róla. Erre aztán jött az a tipikus kommunista beszéd, hogy Lászlót ő is nagyon szereti, de neki magának is jó lesz, ha elmegy .egy kicsit oda, ahova a püspöke küldi. Jó, mondja Ernő, elmegy egy kicsit oda, de mikor jön visz- sza? Hát arról nem volt szó, hogy visszajön. Akkor hagyjon bennünket! Az elvtárs akkor kezd dühbe jönni, és a fejünkhöz veri, hogy ez hazaáruló, ez ilyen, ez amolyan, mert magyarko- dik, mert a Thália (a vallásügyi funkcionárius az egy évvel előbb a reformáció emlékünnepségén a templomban elhangzott, nagy port felvert Dsida-emlékmű- sorra célzott, amelyet temesvári egyetemek magyar színjátszó csoportja, a Thália tagjai adtak elő, s amely miatt büntetőeljárás indult a diákok és maga a diákszínpad ellen, míg Tőkés László nemzetközi nyilvánosságra nem hozta az esetet. — G. J.), mert a falurombolásról felolvasott petíciója a Panoráma műsorban, mert s a többi. Ezt mi nem tudjuk, így Ernő, nekünk prédikátor kell, nekünk ő igét hirdet, mi néha énekelünk vele, megiszunk vele egy pohár bort, nekünk ez az ember kell. De az elvtárs tovább lovagolt a faluromboláson. Végül kijöttünk. Az utolsó szava, amivel elváltunk, ez volt: »Bine, domni- lor, Faceti revolutie, daca asta vreti. Faceti revolutie!« (Jól van, uraim, csináljanak forradalmat, ha ezt akarják. Csináljanak forradalmat!)... Szóval kijöttünk, s ahogy megyünk a Bega felé, azt mondja az úriember, aki csatlakozott volt hozzánk: Ti tudtátok, hogy ez ilyen dogokat csinál? Hát akkor jobb, ha megy. Akkor jobb, ha megy. Most már azzal dicsekszik ő is, hogy járt a László érdekében a pártnál... Akkor valahogy leráztuk magunkról, Ernővel elmentünk a Continental teraszára, ittunk egy konyakot vagy mit, s ott aztán ő egyszerre iszonyatos letargiába esett. Amilyen nyugodtan és energikusan viselkedett ott bent, itt annyira magába roskadt. Ahogy ültünk és beszélgettünk — egyébként nekem ez volt az utolsó találkozásom vele, ez még júniusban volt —, azt mondja: Te, nézd meg, végül magunkban fogunk maradni. Hát nincs kivel. Nézd meg ezt a pasast is... Kivel lehet itt dolgozni? Kire lehet itt számítani, ha bajba kerülünk? Megittuk a konyakunkat, elváltunk, és akkor engem menesztettek Cernavo- dára.” Már nemcsak a küzdőtársakat, hanem a templomba járó hívőket is egyre inkább zaklatták. „Akkor már éreztük, hogy nagy veszélyben vagyunk. Amikor szekusok között jártunk be a templomba! Hát jobban ismer-' tűk a szekusokat, mint a hívőket! így állt a szekus mellettünk, ne, s mentünk be a templomba.” borsó idei bősége és a rekordmennyiségű savanyú szőlő is... Persze, nemcsak a kert, a virágos rét, hanem a legelő is bőven kínál látnivalót manapság: a délibábos ég alatt gazdátlan kó- dorog jobbra-balra nyáj és gulya: a disznók pedig eközben elégedett röfögés- sel, zavartalanul dagonyáznak. Néhány makacs öszvér — szokás szerint — egy tapodtat se mozdul semerre se. Sok múlik a jó terelőkutyán. Hiszen tovább kéne menni előre, mert nyakunkon a világkiállítás. Reménykedjünk, hogy az okos magyar expópuli egyúttal a — vox populi... Óvári Tamás Budapest Ki ül a képernyő elé? Hogy valaki csúnya, az adottság, öröklés kérdése, arról természetesen senki nem tehet. Arról sem, hogy hunyorog, esetleg állandóan könnyezik. De arról már igencsak tehet, hogyha valaki ilyen, hát ne üljön vagy álljon közvetítőként, folytonos szereplőként a képernyő elé. Van még sok-sok ezer pálya, ahol hasznosíthatja képességét, ne éppen alkalmatlan helyen parkoljon, akarom mondani: dolgozzon. Neki se jó, ha gyalázó leveleket kap, de a nézőnek se, ha kellemetlen, esetleg „undok” arcot lát. Uraim és hölgyeim, s mindazok, akik ilyen személyeket a képernyő elé engednek, vagy odajuttatnak baráti szálak folytán: legyen már egy kicsi önkritikájuk. Próbálkozzanak védencükkel inkább a rádióban, ott az arc nem látszik. Hírnevet a mikrofon is hozhat, ha már mindenáron arra vágynak. Az üzletbe ugye visszavisszük a cipőt, amelyik hibás, nem fogadjuk el a megsavanyodott tejet és a penészes csokoládét sem. Vajon kinek van egy köz- szolgálati tv-ben akkora befolyása, hatalma, hogy szemrebbenés nélkül a nézőre sózza a megsavanyodott tejet, akarom mondani, az ilyen arcokat? Már nehogy Nahlik Gáborra terheljék ezt a bűnt is. Ő még egyszerű tv-né- ző volt, amikor az említett arcokkal már régen megterhelték a tv-t és és a nézőt is. Fazekas János Budapest Megállították, igazoltatták az embereket, feljegyezték az adataikat, így akarták elrettenteni őket. „Bűnbánati istentisztelet-sorozat volt, már akkor körül volt véve a templom, máskor nem lehetett bejutni, csak istentiszteletre. Én is megyek be, munkából jöttem, volt nálam egy táska, semmi egyéb benne, csak egy Scinteia és a személyazonossági igazolványom. Megállít a rendőr, már akkor ismert, elfogott már néhányszor. Átkutatja a táskámat, mi van nálam, elveszi az igazolványomat, s azt mondja: ha nem megyek be Lászlóhoz, visszaadja...” „Voltam háromszor is ott, mindenáron be akartam jutni, hogy segítsek megjavítani a kályhát, már hideg volt, s nem tudtak begyújtani, de a szekusok ott álltak a kapuban, megfogtak, felírták a nevemet, s elzavartak. Nem lehetett bemenni.” (Folytatjuk) Gazda József Házhelyosztás Tök községben Az I, világháború után a kormányzat megkísérelte az egészségtelen földbirtokarányok módosítását. A földreform egyik elemét alkotta a házhelyakció, vagyis a legszegényebb rétegeknek juttatott kisha- szonbérlet és házhely. Az 1920-ban hozott törvény végrehajtása azonban vontatottan haladt, a belügyminiszter szerint ennek oka az volt, hogy a közigazgatási hatóságok „nem kezelik a kérdés nagy hordere- jéhez mért gonddal” az akciót. Pest vármegyében eg}' 1921 júniusában kelt alispáni jelentés szerint „a házhelyek kijelölése az egész vármegyében mindenütt folyamatban van és kishaszonbérletek alakítása több helyütt előfordult”. A helyzet azonban nem volt ennyire megnyugtató. Vigh Károly írja egyik tanulmányában, hogy a hatóságok — az ország összes megyéjében — igyekeztek minél jobban elnyújtani, késedelmesen lebonyolítani a földbirtokreformmal kapcsolatos rendeleteket. A földreformba bevont föld mindenhol kevés volt, a tulajdonosok igyekeztek kibújni a törvény alól, vagy ha nem lehetett, legalább rossz minőségű földjeiket ajánlották fel. Á községi jegyzők reálisabban látták a tényleges helyzetet. Tök község jegyzője 1921. június 28-án küldött jelentést. Ebben beszámolt arról, hogy a község 47 jelentkezője közül csak 34-et talált jogosultnak a képviselő-testület, de az ő jogosnak elismert igényüket sem tudják kielégíteni, mert „a tulajdonosok sehol sem hajlandók telket átengedni”. Pogány György
