Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-28 / 149. szám

i

PEST MEGYEI HÍRLAP

SZŰKEBB HAZÁNK

1994. JÚNIUS 28., KEDD 5

Magyar szellemi hagyaték ápolása

Irigykedhet, aki otthon marad

1A magyarok a véka f* rükben hordozzák a lovak, a lovaglás ;Iv' szeretetét — állítja Pongrácz Imre, a Visegrád melletti lovastábor vezetője. A Lovasoktatói Alapítvány táborában hetenként váltják egymást a gyerekekből és fiatalokból álló csoportok, akik néhány nap alatt elsajátítják a lovaglás és az íjászat alapismereteit.

Minden hétfőn hajó hozza Budapestről Visegrádra a gyerekeket, akiknek nemcsak egyszerű kikapcsolódás ez az egy hét. Követelmény az oktatók részére, hogy a résztvevők rövid idő — egy-két óra — múltán már önállóan üljenek a lovon.

— Az ötödik napra, a tábor végén már mindegyikük biztosan üli meg a lovat, s vezetni is biztos kézzel tudja — mondja Pongrácz Imre. — Ez idő alatt megtanulnak az íjjal bánni, s belekóstolhatnak a lovasíjászatba is. A táborozás idejére nagyon sok színes programot kínálunk, s ezekkel tulajdonképpen az egész Dunakanyart bemutatjuk nekik. Körbebarangoljuk a környéket, kirándulunk Dö- mösre a prépostsági romokhoz, szétnézünk a fellegvárban, s megtekintjük a visegrádi Szent György Lovagrend fegyvereit. Bizonyára érdekes a gyerekeknek a lovak úsztatása, fürdetése is.

A többéves hagyományok alapján szervezett táborban a Némethy Bertalan

Kezdetben még kell a táborvezető segítsége, de néhány nap elteltével már ügyesen, pontosan lőnek a gyerekek az íjjal Talum Attila felvételei

nevével fémjelzett módszerek szerint oktatják a résztvevőket a lovaglás fortélyaira, a lovakkal való bánásra. Ez — eltérően a porosz módszertől, mely a lovat eszköznek tekinti — a magyar szellemi hagyatékra épül. Tehát az itt lévők a magyar lovashagyományok szerint tanulnak meg az állatokkal foglalkozni, s számukra a ló sosem lesz eszköz, hanem mindig társ.

— Távlati célunk — mondja Pongrácz Imre —, hogy létrehozzunk egy lovas-középiskolát. A táborok ideje alatt egyben azt is felmérjük, mekkora igény lenne erre.

Az iskola minden bizonynyal sokakat érdekelne. Legalábbis a gyerekek itt, a táborban nagyon lelkesek, jól érzik magukat. Mészáros Eszter és Tarján Andrea — bár a két fiatal táborozó még csak tízéves — büszkén mondják: ők már tudnak lovagolni. Eszter esetében ezen nem is lehet csodálkozni, mert mint mondja, az ő családjukban mindenki tud. A két lány az íjászattól sem idegenkedik, kedvelik azt is.

— Amíg itt vagyunk, addig anyuéknak sem kell idegeskedniük miattunk — vélekedik Eszter.

A ló nem munkaeszköz, hanem társuk, barátjuk

— Bizony irigykedhetnek azok a barátnőink, akik otthon maradtak — mondja ki véleményét a táborról Andrea.

— Bátrak a gyerekek, nem félnek a lovaktól — tér vissza Pongrácz Imre

az elsőként említettekre. — Ellentétben más, nyugati nemzetek tagjaival, már az első pillanatban barátsággal tekintenek az állatokra. Ösztönösen szeretik a lovat.

(nádai)

A 94 esztendős Barla Ede bácsi jelenleg kerékpárjával járja a vidéket. Házakhoz becsöngetve megkérdi, akad-e valami köszörülnivaló, s ha igen, akkor állványra teszi mozgó műhelyét, és szorgos pedálozása nyomán pattan a szikra, készül az él. De, mint az alábbiakból majd kitűnik, az idős mester bejárta már a fél világot, személyesen ismerte többek között Ady Endrét, hátizsákját egyszer buddhista szerzetesi csuhára cserélte, sok-sok varázslathoz is ért, és a láma saruját, amelyet kockán nyert Mongóliában, máig szent ereklyeként őrzi otthonában.

^ Egy alkalommal, amikor Őrbottyánból igyekeztem hazafelé, 20 éves Skodám, rossz szokásához híven, ismét elromlott. Minden ügyeskedésem haszontalannak bizonyult, a szerkezet nem kelt életre. Elhatároztam, hogy elsétálok ahhoz a kocsmához, amely mellett elhaladtam úgy 5-10 perce, és segítséget kérek. Már javában gyalogoltam, amikor felfigyeltem az útszélen falatozó idős bácsira... A hátralévő úton megmutatta, elmagyarázta kétkerekű műhelyét és annak működését.

Műhelyben a költővel

A kocsmába lépve néhá- nyan ismerősként üdvözölték és összesúgtak a háta megett.

— Zsenge iijúságomban nem volt túl mozgalmas az életem. 1900-ban, január 16-án megszülettem. Édesanyám reggeltől estig csak dolgozott, főzött, mosott, próbálta nevelni hat fiútestvéremet meg engem is. Apámat csak estefelé láttuk, mert pirkadattól napnyugtáig a kis földjén gürcölt, utána meg a barátaival emelgette a poharat. Tizenöt évesen elég felnőttnek éreztem magamat ahhoz, hogy szerencsét próbáljak. Otthonról könnyen elengedtek, hisz sok hasznomat eddig sem vették.

A fővárosban először cipészinas lettem, de a mester mindig a fülemet cibálta, így haríiar odébbálltam. Ezután egy fűszeresnél voltam kifutófiú. Ekkor már írogattam verseket is. Ezt egyszer a tulaj meglátta, és eltépte, mondván, hogy ő majd megtanít munka helyett firkálgatni. Tőle is elpártoltam hát. Néhány hét csavargás után egy hangszerkészítőnél találtam állást. Nála ünnepeltem a 18. születésnápomat. Egy este az EMKE-nél sétálgatva felfigyeltem egy nagyszerű, beteges, de zseniális és általam nagyra becsült férfire, Ady Endrére. Alig mertem megszólítani. Elvittem a műhelybe, ahol segédkeztem. A félkész hangszerek teljesen elkápráztatták. Máig büszke vagyok arra, hogy a költőt vendégül láthattam. Sokáig beszélgettünk a forgács- és csirizszagú műhelyben.

E találkozás után nem sokkal Párizsba utaztam, ahol ugyancsak hangszerkészítő segédként dolgoztam. Nem volt más vágyam, mint részt

Ady Endre is kedvelte őt

A köszörűkőtől a láma sarujáig

venni egy expedíción. 1921 szeptemberében úgy hozta a szerencse, hogy Szekeri-Mál István vezetésével (aki térképészettel foglalkozott) magam is elindulhattam Kelet- Bolívia felderítetlen őserdejébe. Az igazi kalandok a Bolívia és Brazília határát alkotó Guaporé folyón kezdődtek. A feltételezések szerint emberevő törzsek élnek erre, akik színesre festve bőrüket, teljesen beleolvadnak a környékbe. Összesen két és fél évet töltöttem Bolíviában. Itt tanultam meg franciául, a társaim révén, és spanyolul.

Visszatérésünk után kitüntetést és a vártnál magasabb anyagi elismerést kaptunk. Csupán néhány hónapot töltöttem kicsiny párizsi lakásomban, amikor ajánlat érkezett a bolíviai expedíció egyik tagjától, hogy nem tar- tanék-e vele Indiába. Célunk' egy bengáli öbölben elsüly- lyedt hajó felderítése és rakományának megmentése volt.

Szerzetesként Nepálban

1923 januárjában egy Japol nevű falucskában csupán éjszakára szálltunk meg, ám ott találkoztam egy angol csoporttal, tagjai Nepálba tartottak. Elköszönve útitársaimtól, inkább az istenek hazájába kívánkoztam. Csatlakozva frissen szerzett ismerőseimhez, néhány nap múlva átkeltünk a Gangeszen, és gyors iramban haladtunk Nepálba.

Átlépve a határt, lépten-nyo- mon aranyozott, óriási pagodákba ütköztem. Bár az élmény lenyűgözött és varázslatosnak találtam az országot és lakóit, mégsem gondoltam volna, hogy szinte a fél életemet itt fogom tölteni; 1963-ig voltam Nepálban.

Valóságos mesebirodalom: északon a buddhizmus, délen a hinduizmus volt meghatározó. Katmanduban történt, hogy egyik hajnalban kopogtatnak az ajtómon. Egy Kirham nevű szerzetes állt ott és azt mondta, hogy üzenetet hoz Obáltól, a hegy remetéjétől. Az üzenet abból állt, hogy látogassam meg. Mivel a szerzetesnél csak egy kicsiny csomag volt, magam sem pakoltam túl sokat a táskámba. Hajnalra már messze voltunk a várostól. Kereken két hétig tartott utunk, mire megérkeztünk a Csomolungma déli lejtőjén több mint 5 ezer méterrel a tengerszint felett lévő barlanglakáshoz. 'A legendák szerint a szent remete 150 éves is elmúlt és az istenektől örök életet kapott, hogy a halandókat tanítsa.

Nekem azt mondta: ameny- nyiben meg akarom ismerni a titkokat, úgy szakítsak minden hívsággal, földi, materá- lis gondolattal és szentéljem magamat az isteneknek, ismerjem meg magamat. Megfogadtam szavát, csuhát öltöttem és elmerültem a gondolat világában egy szikla tetejére épült szerzetesi lakban. 54 társammal együtt hónapról hónapra fürkésztem a lélek szabadságát, Buddha végtelen hatalmát... Sok-sok varázslatos dolog történt még itt. Megtanultam a növények gyógyító erejét használni, kövekből a jövendőbe látni. Temérdek jegyzetet is készítettem, amelyből könyvet akartam írni. 1963-ban levelet kaptam Magyarországról. Tartalma szerint a családomból mindenki meghalt. Egyedül a bátyám, Imre maradt életben. O írt, hogy menjek haza. Gondolván, hogy már kellőképpen megismertem a helyi szokásokat, a tudat mélységeit, az istenek akaratát, kis kerülővel, Mongólián át hazaindultam.

Útban hazafelé

Mongóliában, miután kipihentem a hosszú utazás fáradalmát, vettem egy lovat és elindultam Ulánbátorba, hogy onnan, valamely követség segédletével, mielőbb hazakerülhessek. Ulánbátorban hihetetlen dolgok fogadtak. Egy fél évszázad történelme várt rám. Itt értesültem a II. világháborúról, itt hallottam először Hitler, Lenin, Sztálin nevét. Lel- kiismeret-furdalás tört rám, hogy amíg én utazgattam, játszadoztam, elmélkedtem, a családomat és a népemet irtották. Rádöbbentem, hogy öreg vagyok, és semmi hasznosat nem tettem. Nincsenek gyermekeim, a tudásomat sem osztottam meg senkivel, és úgy halok majd meg, hogy senki sem ismer.

Amíg a megfelelő dokumentumok beszerzése intéződött, elkezdtem megírni az életemet... Ulánbátorból 1964 márciusában érkeztem Budapestre. Hónapokat vett igénybe, mire testvérem nyomára bukkantam. Később Bia- torbágyhoz közel egy kis házban éltünk. Könyvem kiadásából akartam némi pénzre szert tenni. Nehéz évek következtek, s egyszer csak azt veszem észre, hogy hatvanöt év után semmim sem maradt. Felkutattam anyám testvérének unokáit, most is náluk lakom Gödöllőn. A fészerben találtam egy rozzant köszörűs biciklit, ezzel járom a vidéket, hogy jobban teljen az idő.

Amikor elváltunk, hozzám lépett egy úr a poharazók közül és azt mondta: Uram, csak nem hitte el mindazt, amit az öreg mesélt? — Miért ne hittem volna? — Az öreget ismerjük. Néha feltűnik a fura biciklijével, de nem köszörül az, csak mesél. Ha van, aki hallgatja. Fantáziája az van, csak nem szabad komolyan venni.

Nem akartam elhinni ezt. Később elmentem a megadott címre, de kiderült nincs ilyen utca Gödöllőn, de az is lehet, hogy rosszul jegyeztem az utca nevét.

Szűcs László Barna