Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-22 / 144. szám
J-----------------------------------------------------------------P EST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚNIUS 22., SZERDA J3 Nem kell félni a baloldali diktatúrától © Olvasói levélként írom az alábbiakat, Földes György nagykőrösi lakos levelei által felbőszítve. Mint a patkány, ki a lukból időnként kimerészkedik és megmar valamit, úgy írogat 1990-től időnként (kb. havonként) Földes György is. El kell mondanom, hogy egyetemista koromtól vagyok a Pest Megyei Hírlap előfizetője és olvasója, így már sok mindent megéltem a lappal kapcsolatban. Jelenleg bízom abban, hogy a lap arculata meg fog változni, ezért nem mondtam le az előfizetését. Korábban a helyi oldal miatt kedveltem, valamint a megyei sporthírekért. Bár el kell ismernem, hogy egy lap arculata olyan lehet, amilyet a kiadó és az olvasó elfogadnak. Ezért az is elfogadható, amit a közelmúltban a lap újságírói tettek, amikor névvel és fényképpel együtt közölték a jövőképüket, de ezeken messze túltesz Földes György. Konkrétan a cérna akkor szakadt el, mikor a június 2-i lapszámban „Az eredmény: május 8-a” című olvasói levél megjelent. Ez az „ember” 4 éve szidja a régi rendszert, a kommunistákat, vajon ő akkor hol élt és mit csinált? Az 1990-es első szabad parlamenti választás után elégedett volt, most a másodikat miért vonja kétségbe? Mit csinált az elmúlt 4 évben, mivel a városban nem vállal közéleti szereplést, részt vehetett volna a választási bizottságok munkájában is, ha vállalná a kétszer egész napos vasárnapi elfoglaltságot. Ekkor láthatta volna a választások tisztaságát! Miért kell sün- disznóállásból hadakoznia a világgal a lapon keresztül? Én nem kívánom az ő stílusában folytatni, de felháborodásomat szeretném kifejteni, és kérni a nyilvános közszereplésre, mely becsületesebb és szemtől szembe lehet a véleményt mondani, de cselekedni is kell a köz javára. Remélem, hogy a május 29-i eredményt nem fogja hasonló útszéli stílusban kommentálni, mivel már a különböző pártvezetők is belátták, hogy a demokráciában erre is lehet számítani, és a szitkozó- dás helyett le kell vonni a tanulságokat, és el kell kezdeni a jövő építését, hogy 4 év múlva jobb eredményt érjenek el. Nem kell félni a baloldali diktatúra 4 évétől, nem lehet rosszabb az elmúlt 4 évnél. Dr. Varga András Nagykőrös Mitói óvjuk Magyarországot? Tisztelt dr. Varga András! Ritkán szoktunk nyilvánosan válaszolni olvasóink itt közreadott leveleire, de az ön különös tiltakozása most több okból is arra készteti a szerkesztőt, hogy e helyen válaszoljon ingerült levelére. A nemes felháborodást és az ilyen indíttatású írásokat mindig tisztelettel fogadjuk. Az ön levelét azonban inkább a türelmetlen düh szülte, s nem a tiszta és jogos felháborodás. Önt már az is fölöttébb bosszantja, hogy levélírónk időről időre megája véleményét lapunknak. Csupán azért, mert ön nem ért egyet ezekkel a gondolatokkal. Ennyire nem tudja elviselni a más véleményeket? Annyira nem, hogy mindjárt a levele elején megfeledkezik a másik embert és álláspontját kötelezően megillető tiszteletről, s egyenesen patkányhoz hasonlítja az ugyancsak nagykőrösi Földes Györgyöt, csak mert havonta egyszer megírja nekünk a véleményét. De hát miért ne írná meg? S miért volna az baj, hogy másképpen gondolkodik, mint ön? Vagy inkább az zavatja önt, hogy Földes György levelei — és más, hasonló vagy eltérő vélemények — a Pest Megyei Hírlapban megjelenhetnek? S ezért is bízik annyira abban, hogy lapunk „arculata meg fog változni”? Csak nem az újság régi szerkesztőinek és „pártos” hírlapíróinak a visszatérésében reménykedik? Ebben alighanem hiába bízik. Vagy annak örülne talán, mint sokan mások, például a most „felbátorodott”, bennünket mocskoló levélírók is, ha ez a lap sem „lógna ki a sorból”, hanem szépen, „demokratikusan” beolvadna a már amúgy is nyomasztóan egyforma hangú és egyeduralkodó „liberális” sajtótengerbe? Akkor biztosan nem olvashatja majd sem Földes György, sem más levélírónk különféle véleményeit. De még e lap újságíróinak — nevükkel és fényképükkel együtt közreadott — emberi vallomását, .jövőképét” sem, amit ön még „elfogadhatónak” tartott... Sőt e lapban publikáló kiváló írók, költők, egyházi vezetők, publicisták és más újságírók egész sorának írásait sem. Akkor lényegében megint csak egyféle véleménnyel találkozna ebben a lapban is. Hasonlóképpen, HISTÓRIA Gyilkosai körülöttünk vannak* Újvárosi Ernő' szomorú története (I.) — Újvárosi Ernő gyilkosai itt vannak körülöttünk — mondta Tőkés László szinte hihetetlennek tűnő bátorsággal 1989. szeptember 17-én, három hónappal a történelmi események kirobbanása előtt, azok színhelyén, Temesváron, az erzsébetvárosi temetőbeli gyászszertartáson, a közelgő jövőről mit sem sejtő, mellette mégis végsőkig kitartó gyülekezete előtt, a megrettent emberek előtt. „És valóban ott voltak a gyilkosok, a maguk cinikus pofájával. Rengetegen voltak. Sok hívő is volt, nemcsak a szekusok, mi is sokan voltunk. És azt az elkeseredettséget, ahogy az emberek énekeltek! László sírva prédikált, mi sírva énekeltünk.” Az igehirdetést a Kőműves Kelemenné metaforára építette a lelkész. Ar: ról beszélt, hogy mint Kőműves Kelemenné fájdalmas teste, úgy épült be Újvárosi Ernő áldozatos élete, munkája, bátor helytállása a temesvári református egyház falába. „Az egy olyan prédikáció volt, borzasztó veszteség, hogy nem rögzítette senki. Egy olyan lélekből jövő és lélekhez szóló beszéd volt!” Azóta " sokan fordultak meg szerte a nagyvilágból érkezett lelkészek, politikusok, írók, tudósok, minden rendű és rangú emberek a híressé vált templomépületben, s annak bibliaórákra, vallásos ösz- szejövetelekre szánt, utóbb értekezletek tartására is felhasz* Részlet Gazda József és Tófalvi Zoltán Kövek egy siratófalhoz című kötetéből. nált termében, amelynek építését még a nehéz, sőt: a legnehezebb időkben kezdték el, vállalva a huzakodást és az ütközést egyházi, világi hatalmakkal. Ennek az építésén fáradozott Újvárosi Ernő. Amit raktak délig, leomlott estére, S amit estig raktak, leomlott reggé re... Aztán az ő „teste hamvával” sikerült mégis megállítani, maradandóvá tenni a falakat. Jönnek a látogatók Temesvárra, elmennek a színhelyre, ahol az azóta már számtalanszor meggyalázott román — szerb és magyar — és német nyelvű emléktábla áll. Elmennek, megnézik a táblát, istentiszteleteken, évfordulós ünnepségeken, értekezleten vesznek részt. Az ünnepségek körmenetei, tömegfelvonulásai is oda kanyarodnak vagy onnan indulnak el. S miközben az emberek nézik a masszív épületet, sokan talán nem tudják, hogy falai magukban rejtenek egy embert, s valahonnan a kövek közül, az alagsori terem falainak fehérségéből egy arc tekint feléjük — felénk! —, egy hótisztaságú, megpróbáltatások és szenvedések nyomát viselő krisztusi arc. S az, hogy ma vagyunk, hogy ott élet, áhítat, vita, eszmecsere folyhat, gondolatok születhetnek és hangozhatnak el, az ő áldozatának, az ő vértanúságának is köszönhető. Újvárosi Ernő foglalkozását tekintve technikus volt. Bár átlag feletti elméleti és gyakorlati tudásra mohó, tervezésre és megvalósításra egyaránt alkalmas, kiváló szellem volt, egyetemet nem végezhetett „egészségtelen" származása miatt. Családjuk történetét így rajzolja meg Tibor fia: „Édesapám Brassóban született 1934. június 30-án. Nagyon boldog és bőséges gyermekkora volt, mivel nagy- anyámék földbirtokosok voltak, tehát mindenük megvolt, semmiben nem szenvedtek hiányt. Nagyanyám többször emlegette a családfánkat, amely az ő részéről, édesapám anyja részéről visszanyúlik az 1600-as évekbe, az erdélyi reformáció korába, s amelyik részen olyan neves ember is szerepel őseink között, mint Bőd Péter. Bele van írva mindez a nagy családi Bibliába. Édesapám sokszor gúnyolódott ezzel a bizonyos »családfával«, de nagyanyám igen becsülte... Az apám apja részéről a család osztrák eredetű volt. Neustad- ter von Linz nemességet kapott Ferenc Józseftől, és feleségül vette Magdinelli Caro*- la von Wittmannt; Segesvárra kerültek, vasúti mérnök volt az a dédnagyapám, s ott vette fel az Újvárosy nevet. Neustadterből lett Újvárosy.” Bár édesanyja egyedül nevelte fel, mert édesapját elvesztette a háború idején, ez a származás a kommunista rendszer kezdeti éveiben egyenesen kárhozatos volt, óriási akadály az érvényesülés útjában. Sokak előtt még a középiskolák kapui is alig nyíltak meg a származás „bűne” miatt. Nagyon nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy az akkori hivatalos megbélyeg- zettséget a „kizsákmányoló ősök” miatt, a sokszorosan hátrányos helyzetet valameny- nyire le tudja küzdeni. S ő küzdött, harcolt, tanult az iskola padjaiban, majd bizonyított a munkahelyein. Amikor megvolt a technikusi diplomája, s már az elhelyezkedésben sem elsősorban az ősök társadalmi helyzetét nézték, akkor is „rossz származásúnak” tekintették magyarsága miatt, amelyet sohasem tagadott meg, s amelyhez mindig hűségesen ragaszkodott akkor is, amikor a körülményei miatt ez hátrányos volt. Mint szakmailag hírnevet, megbecsülést kivívott technikust, aki a vegyiparban és az auto- matikában specializálta magát, s értett az elektronikához is, építőtelepről építőtelepre helyezték, ahol az automatizálást irányította. „Végigjárták az egész országot, a Vaskaput, még az atomerőműnél is volt; ott volt a családjával Békáson, Vásárhelyen, Tordán. Onesti- en, Szlatinán, szóval sokfelé, s miután végigutazta az egész országot, az utolsó állomáshelye lett Temesvár, ahol az építészeti vállalatnál, a Solventulnál dolgozott.” Csak amikor gyermekei az egyetemista kor határára értek, akkor sikerült a minisztériumban nagy nehézségek árán kiharcolnia, hogy az egyetemi városban, Temesvá- rott telepedhessék le. Családi élete nem volt szerencsés. Bár szeretett nőt vett feleségül — Heltai Veronikát —, a nyugtalan, ideggyenge mint a régi kommunista rendszerben, amelynek bírálata any- nyira irritálja önt. Ezt akaija talán? Az ön gondolatmenete ugyanis logikusan ide vezetne. Számos jelből ítélve, ide bizony el is juthatunk. Ám ha valóban elnémulnak a szabad sajtó utolsó fórumai is, akkor ismét ránk borul a sötétség, s akkor az Isten legyen irgalmas hozzánk! Mindannyiunkhoz. Önnek akkor fogyott el végképp a türelme, amikor Földes György említett levelét végigolvasta. A szerkesztőnek — és bizonyára igen sok olvasónak is — egészen más volt a véleménye e levélről. Ám hogy e sorok olvasói megértsék, miről is szólt ez a levél, kénytelenek vagyunk felidézni Földes György írásának egy-két jellemző részletét. íme, mindjárt e levél drámai hangú bevezetése: „Csak az döbbenhetett meg túlságosan, hallva a május 8-i nonstop választási műsor eredményhirdetéseit, aki süketen vagy némán élte végig az elmúlt négy évet. A győzelmi végkifejletet előkészítő aknamunka valamikor 1990 nyarán kezdődött el. »Jó csapatmunka« volt, ezt el kell ismemi! (...) S a magyar nép, a szerencsétlen, ismét csak besétált a csapdába, mint már any- nyiszor a történelem során...” A választások nyerteseit így jellemezte levélírónk:,A győztes MSZP buzgón hirdette a (...) kételkedőknek: ez a párt már nem az a párt! Nem ám! A botcsinálta, birkalegelőről szalasztott bársonyszék-akamo- kokat felváltották a jól fésült, jól öltözött, nyugati kocsival furikázó technokraták. De mitől keltenek akkor félelmet (...)? Attól, hogy ezek az emberek ugyanazok, mint húsz éve, csak áz idők szavára hallgatva ezt az álarcot öltötték fel.” „Mi a helyzet az SZDSZ- szel?” — tette fel ezután a kérdést Földes György, s így felelt rá: bonyolultabb és veszélyesebb képződmény. De lényegileg semmiben nem különbözik (...) leendő partnerétől. Mindig megdöbbentenek azok a naiv lelkek, akik az SZDSZ- ben valami ellensúlyt látnak az MSZP-vel szemben. Ugyan már! (...) Ellensúlya lehet-e egy bolsevik gyökerű (...) pártnak egy olyan, amely szinte minden reflexében a »legaczé- losabb« időket idézi? Tipikus kádárista párt, amelynek legfőbb varázsszava a szakértelem...” E „szakértelem” mítoszáról is lerántotta a leplet levélírónk, méghozzá olyan éleslátással, hogy azt sok kiváló publicis-' tánk is megirigyelhetné. (folytatjuk) D. Vass László asszony sok gondot okozott mindannyiuknak. „Problémák voltak a családban, gyakori szóváltások; anyám veszekedett a húgommal is, velem is, édesapám egy-egy viccel próbálta csillapítani. Irtózott a civakodástól. Leleményes volt, mindig voltak ötletei; tréfás természetéért, kedélyességéért a kollégái is szerették, s munkájáért, készségéért, szakértelméért mindenütt elismerték és megbecsülték. A munkahelyén is nehezen viselte el a rossz hangulatot, egy-egy veszekedést gyakran lecsillapított egy jó tréfával.” Felesége betegsége részben örökletes ideggyengeség, skizofrénia volt, s ehhez jött hozzá aztán a végzetes baj. „Rákos beteg volt, meg is halt 1982-ben. Utolsó fázisában volt a ráknak, daganatai voltak, már sántított, s akkor következett be a halála. Valami pirulákat vett be... Mi nem nagyon értettük meg akkor, hogy miért.” „Öngyilkos lett, miután megtudta, hogy a fián is kiütött az ideg- bántalom. így menekült, így oldotta meg az élete problémáját...” Gazda József (Folytatjuk) Az angol követ a megyében Angol utazók a 17—18. században alig-alig jutottak cl Magyarországra, akik mégis megfordultak hazánkban, katonák voltak, esetleg diplomaták. Az angol diplomáciának nagy szerepe volt az 1699-ben megkötött karlócai békében, mely lezárta a török elleni háborúk közel két évszázadát. A császárt kormányzat a jó angol— Habsburg viszonyt akarta bizonyítani azzal az utasítással is, melynek címzettje Pest vármegye volt 1702. június 22-én levélben felszólították a vármegyét, hogy „az átutazó angol követ számára biztosítsanak kocsit, szállást és élelmet”. Forrásunk sajnos nem árulja el, ki volt az angol követ, nem lehet kizárni, hogy William Paget, aki a szigetország konstantinápolyi ügyvivője volt. A diplomata távoli leszármazottja volt egyébként az a John Paget — vagy magyarosan Paget János —aki a múlt században Erdélyben telepedett le. A vármegye mindenesetre felkészült a követ méltó fogadására. Utasítást adtak mindenekelótt egy vödör bor vásárlására, ajándékként az angol követnek. A bor azonban csupán egy tétel volt, a júliusból fennmaradt közgyűlési bejegyzés szerint összesen 359 forint 23 dénárt költött a megye, ehhez járult még 48 forint 84 dénár „az angol követ mellett lévő' katonák ellátására”. Nem tudjuk, elégedettek voltak-e az ellátással, a borral alighanem igen, hiszen egy angol jegyezte fel 1670-ben: „ami a bort illeti, Magyarország minden más európai országot felülmúl”. Pogány György
