Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-18 / 141. szám

14

PEST MEGYEI HÍRLAP

VELEMENY

1994. JÚNIUS 18., SZOMBAT

Házmesterek társadalma

S

utba dobhatjuk a Kína történetével foglalkozó írásokat Jung Chang Vadhaty- tyúk című könyvének megjelentetésével. A hithű kommunista írónő, a párttal azonosuló szülei, valamint a ’49 előtti Kínában felnövő nagymama sorsán keresztül a századelőtől 1975-ig követhetjük nyomon Kína valóságos történelmét és a kor viharaitól sújtott lakóinak életét. Olyan borzalmakról lebben fel a függöny, amelyekről a kívülállóknak elképzelése sem lehetett. S mert térségünkben a szocializmus időszakáról hasonló átfogó beszámoló nem született, saját múltunk — és sajnos a tovább élő múlt megszabta jövőbeni kilátásaink — tisztázásához és megértéséhez is hozzájárul a majd hatszáz oldalas kötet.

A szép és kivételesen művelt nagymamát tizenöt évesen egy magas rangú kolla- boráns tiszt harmadik ágyasfeleségének adja a kistisztviselő apa, a hőn óhajtott magasabb pozíció megszerzése reményében. A lánygyermekével huszonévesen megözvegyült asszonyt jó neveltetése segíti második, immár hivatalos férjhezmenetelében az idős és művelt mandzsu orvoshoz. Élete és környezete életén keresztül ismerjük meg a szokásoktól szigorúan szabályozott szülőföld, Mandzsúria életét, amelynek legfőbb „törvénye” az idősebbeknek és a rangban feljebb állóknak, valamint a japán megszállóknak való szolgai engedelmeskedés. A művelődés a felemelkedés szerényebb. a kapcsolatteremtés és a korrupció a tágabb lehetőséget hordozza ott, ahol törvényes testületek híján a feljebbállók szava a törvény.

E sajátos múlt beidegződései adnak magyarázatot azokra a borzalmakra, amit az írónővel, szüleivel és a sorsukon keresztül bemutatott kínai néppel a 45-ös változásokat követően megtenni lehetett. A japán megszállók elűzésével hatalomra kerülő Kuomintang tisztogatásai, (amelyek orvén a személyes bosszú, az irigység és a karriervágy is halomra szedte áldozatait), majd a hatalomra

törő kommunistákkal vívott négyéves polgárháború tragédiái csak bevezetői a kommunisták hatalomra kerülésével 1949-ben elkezdődő és Mao Ce-tung nevével fémjelzett szocialista korszakénak. Az első titkár valóságos célja az egyeduralkodó hatalom bebetonozása volt, amelyet csak minden egyes ember életének állandó ellenőrzésével és a megbízhatatlanokkal való folyamatos leszámolással tudott megtenni. Ehhez az új lakóegységekre osztott 900 milliós Kína valameny- nyi lakóját be kellett vonni az ellenőrzési rendszerbe. A tömbház-felügyelőségekre osztott városok és a termelőbrigáddá alakított falvakból létrehozott termelőszövetségek a pártapparátus irányításával, a szomszédok, a kollégák bevonásával figyelték a legapróbb részletekig az emberek mindennapjait. A családi életet az új közösségek gyakorlatilag szétzilálták. Az agyonellenőrzött kínaiak létbizonytalanságban és állandó félelemben tartását szolgálták a különböző „osztályellenségek” ellen meghirdetett, rendre ismétlődő kampányok. Ezek célja legvégső soron a kritika és másként gondolkodás írmagjának a kiirtása volt, milliós áldozatokat szedve párttagok és pártonkívüliek között egyaránt. Jung Chang és magas rangú párthivatalnok szülei is e kampányok irányítói, de egyben szenvedő alanyai is voltak, elsősorban műveltségükkel vonva megtorlást magukra. Mert Mao igazi ellenfelei a gondolkodó emberek voltak, akik a külvilágtól hermetikusan elzárt Kínában esetleges más értékrendet és szemléleteket saját múltjukból hozhattak vagy ismerhettek meg. Ez magyarázza a legborzalmasabb kampány, a kulturális forradalom természetét. Meghirdetett célkitűzése „a négy régi” szétzúzása volt: „a régi eszméké, a régi kultúráé, a régi hagyományoké, a régi szokásoké”. Végrehajtói a „felelőtlen, tudatlan, könnyen manipulálható és az ellenség kiirtására hisztérizált” középiskolás és egyetemista tömegek és a felfegyverzett „lázadó” felnőttek voltak, akiknek tevékenységükhöz rendelkezésre bo- csájtották a „megbízhatatlanokról” összegyűjtött belügyi információkat. A szabad kezet kapott, mintegy 13 millió fiatal rövid idő alatt megsemmisítette az ország valamennyi magángyűjteményét, lerombolta a régi templomok, pagodák, múzeumok, városfalak többségét, helyrehozhatatlan károkat okozott könyvtárak sokaságában. Tanáraikat és megbízhatatlanok százezreit gyötörték szabadon a kínzókamrákká alakított mozikban és színházakban. Négy év után a végrehajtó iskolások és egyetemisták falusi termelési szövetkezetekbe, valamint gyárakba szétszórása, a gondolkodó felnőttek . százezreinek kényszermunkatáborba

zárása tette fel a koronát a homo sapiensek ellen folytatott irtóhadjáratra.

H

ázmester-társadalomnak nevezi a szerző, ami Kínában a szocializmus eredményeként létrejött. Ahol csak a műveletlen, a tudatlan kerülte el a nagyobb megpróbáltatásokat — s ahol a megfélemlítéstől hallgató szülők és a szétszórt családok gyerekeinek nevelését (a jövő hordozóiét) az átpolitizált iskola kaparintotta meg. Az így átnevelt nép számára kezdték a hetvenes évek végén a szabadságjogok lassú visszaada- golását, a gazdasági összeomlás elkerülése érdekében. Kérdés, hogy tudnak-e most már élni vele — merül fel az olvasóban, kissé ellentétben Jung Chang enyhe optimizmusával, aki visszaemlékezéseit tizenöt éves angliai tartózkodása után tette közzé. És helyrehozható-e egyáltalán a rombolás, aminek szomorú mementója Jung Chang könyve. (Európa Könyvkiadó; 600 forint)

D. Veszelszky Sára

Miért névtelenül?

A választásokon vereséget szenvedett volt koalíció pártjai közül a kisgazdák ott szerepelt részlegéről nem sokat hallani. Ugyanakkor megnőtt a másik két párt, a Fórum és a kereszténydemokraták aktivitása. Egyelőre ez az aktivitás abban mutatkozik, hogy a vezető testületek lemondanak, a pártokat átmeneti vezetés irányítja. A parlamenti frakcióknál is új vezetőket választottak.

E két párt az első fordulóban — a területi listákon — valamivel egymillió feletti szavazatot kapott, ami egyébként majdnem azonos azzal a szavazatszámmal, amit a szabaddemokraták mondhattak magukénak. A mostani személycserék a vesztes pártoknál az útkeresést jelzik. A megcsappant választói támogatottság mögött azok a rétegek állnak, amelyek valóban világnézettel rendelkező polgároknak tekinthetők. Náluk is tapasztalható volt a fenntartás a kormányzati gyakorlattal szemben, azonban világnézeti meggyőződésük megjelenítésére a politikai palettán ezt a két pártot tartották alkalmasnak. Ez a szavazóbázis valószínűleg hű maradna a pártjaihoz akkor is, ha a most megkezdődött átalakulás (újjászervezés) során nem sikerülne a végleges, hatékony, ütőképes vezetőséget megtalálni. A cél azonban nem az összezsugorodott csapatot megőrizni, hanem az elveszített híveket visszahódítani. Ehhez természetesen nem elég a kétbalkezes meggyőzési politika jelszavainak aktualizálása. Az olyan értékelés, hogy az ellenzékiség jót fog tenni e pártoknak, nem túl meggyőző. Azt sem fogadja el az eltávolodott szavazóbázis, hogy most lesz idő a sorok újrarendezésére. Kormányzati pozícióból sok tekintetben könnyebb lett volna. Ehhez azonban a kormányzati és a mozgalmi vonal szétválasztása lett volna szükséges. A mértéktelen személyi összefonódás (egybeesés) azt jelentette, hogy a mozgalmi jelleg elhalványult, a pártgyűlések a mindenkori kormányintézkedések helyeslésére szorítkoztak. Ha ezzel kapcsolatos aggály felmerült, azt az egység megbontásának veszélyeként fogták fel. Pedig tömegpárt esetén — és a keresztény-nemzeti pártok ilyenné kívánnak válni, sőt eddig is ezt hitték magukról — szükség van a belső kontrollra, amit a megfelelő személyi összetétel biztosíthat. Mondhatni

Számvetés

erre, hogy a szükség vitte rá mindkét pártot az ilyetén szerveződésre. Ebben is van igazság, hiszen a semmiből hirtelen nagyra nőtt -szervezetek mögött nem állt az az évtizedek során kialakult háttér, ami nem csak a volt állampárt esetében, de a szamiz- dat-irodalom, az üldözöttség folytán a szabaddemokratáknál is — induló magként — rendelkezésre állt. Ezért következtek be a szakadások — kiváltképpen az MDF-nél —, s valószínűleg ezért maradt mindig bátortalan kísérlet a sorból kilógók megfékezése. Ma már mindenki látja, hogy a volt lázadók — kilépők, kizártak — rosszul politizáltak. Ha jól politizáltak volna, akkor visszakerülhettek volna a parlamentbe. Ám nem csak nem kerültek vissza, de annyira gyenge támogatottságot kaptak, ami még a csatázáson kívül maradiakat is meglepte. Ebből az a tanulság mindenképpen levonható — és ez vonatkozik mind a parlamentből kibukottakra, mind a bentmaradtakra —, hogy a célirányos politizálás nem a húr mértéktelen feszítését jelenti, hanem a mindennapi munkában az együttműködés lehetőségének szüntelen keresését. A jó politikust nem téveszti meg a moziteremben összegyűlt pár száz ember vastapsa, hanem sokkal inkább kutatnia kell a széles közvélemény hangulatváltozását, s a stratégiát eszerint kell meghatároznia.

Mindkét párt esetében nyugodtan beszélhetünk ama bizonyos hármas gyökérről, amelyek együtteséből e pártok eszmei struktúrája táplálkozik: a keresztény, a nemzeti és a liberális alapokról, tudva azt, hogy a kereszténydemokratáknál a világnézeti kötöttség erősebb. Ám mindkét párt esetében jól kell látni, hogy szavazó- bázisuk akkor szélesedhetik, ha egyik irány kizárólagosságát vagy beszűkült elsőbbségét sem engedik érvényre jutni.

Négy évvel ezelőtt ezek a pártok azért győztek, mert a választók tisztességes, erkölcsi tőkével rendelkező és a múltat semmiképpen visszahozni nem akaró politikusokat kerestek, s véltek a koalícióban megtalálni. Emellett azt is remélték, hogy a kiválasztottak ,— és csapatuk — alkalmas lesz a múlt eltörlésére. Az ilyen

irányokba megtett, vitathatatlan erőfeszítéseket azonban e szavazók nagy része nem volt képes meglátni, s a személyes sorsukban bekövetkezett kedvezőtlen fordulatot az ellenpropaganda a kormány és az uralkodó pártok hibájaként állította be. Ebből következik, hogy a világnézet és irányultság hangoztatása nem alkalmas eszköz az elveszített szavazatok visszaszerzésére. Ahhoz az kell, hogy a mindennapok eseményeiben mutasson rá a megfogyatkozott ellenzék az anomáliákra. Közben pedig lankadatlanul kell szervezni — a megújítandó bázisokon — a jövendő tömegpártjait.

Szükség van a munkamegosztásra: az ellenzék annak idején mindenre talált energiát: szerveződésre, chartás körmenetre, sajtóértekezletre, a nemzetközi sajtó tájékoztatására (igen gyakran a félretájékoztatására). A minap Debrecenben egy vallási körmenetet pisztolyos fenyegetők akartak megfélemlíteni. Egyik délutáni lapunk főszerkesztőjét a választások másnapján elmozdították. Egy napilapunk pár nappal a választások után azért szűnt meg, mert az addigi hirdetők sorra megtagadták további hirdetések feladását. A rádióról és a televízióról négy éven keresztül hallottuk, hogy a kormánytól függetlenül kell működnie. Ma a jövő koalíciós pártjainak első egyeztető tanácskozásán szerepelt napirendi pontként az elbocsátott — javarészt fegyelmi vétséget elkövetett — személyek ügye. Nem biztos, hogy mindezt egy politikai párt nemzetközi sajtóértekezletén kell elmondani. Az azonban szükséges, hogy ne a parlamentből kiszorult, a középhez éppenséggel nem sorolható kisebb pártok bú- sulása formájában szerezzen csak tudomást e tarthatatlan jelenségekről a nemzeti és a nemzetközi közvélemény.

V

an tehát munka elég, ez a munka sokrétű, a közélet minden szférájára kiterjesztendő. Újból szükség van azokra az emberekre, akik önzetlenül, érdek nélkül segítik a vesztes pártoknak visszaszerezni a szavazóbázist. Már-már szinte minden publicitástól megfosztva, ez bizonyára nehéz feladat. De az effajta megújulást — ezt mindany- nyiunknak tudnunk kell — sokan várják.

Harsányi László

A magát polgári napilapként minősítő laptársunkban nemrég az MDF egyik, feltehetően befolyásos politikusa névtelenül nyilatkozott.

Nem tudjuk, mi oka lehetett rá, hogy névtelen maradjon, s így bocsátkozzék harcba — az MDF belső harcaiba — azok ellen, akiket részben név szerint meg is nevez mint olyanokat, akik úgymond nem az MDF megújulását szolgálják vagy éppenséggel „az MDF lejáratását akarják”. Valahonnan a magyar közelmúltból, sajnos, nagyon ismerős ez a nem éppen bátorságra valló harcmodor. (Amivel minden esetben bizonyos politikai erők vagy politikusok hatalomból való kiszorítását lehetett elérni.)

Hogy most éppen kiknek az érdekeit szolgálja ez a névtelen nyilatkozat, s kiknek a kiszorítását célozhatja, annak eldöntését most inkább a tisztelt olvasóra bízzuk. A nyilatkozat legfontosabb megállapításai ugyanis — mint az alábbiakban közölt nyilatkozatból kiderül — önmagukért beszélnek.

Laptársunk informátora először az MDF két héttel ezelőtti elnökségi üléséről készült jegyzőkönyv „kiszivárogtatásáról”, illetve ennek a Népszabadságban és a Magyar Hírlapban való megjelentetéséről mondta el véleményét: „A megjelentetés időzítése, és az eredetileg elhangzottaktól tendenciózusan eltérő torzítások alapján (...) nyilvánvaló, hogy a szivárog- tatás kiknek a közvetlen érdekeit szolgálta”. A „tendenciózus torzí- tások”-ról a nyilatkozó nem mondja meg konkrétan, hogy mire is gondol. így csak feltételezhetjük, hogy például a párt egyik vezetőjének az MDF tagságáról megjelent — e tagság többségét igencsak szíven ütő — állítólagos véleményéről lehet szó, melyet a sajtóban így adtak közre: „Megmarad az a rendkívül lelkes, de borzalmas tagság, akivel nem tudunk mit kezdeni”.

A nyilatkozó ezután a párt országos választmányának legutóbbi üléséről szólva így folytatja: „ugyanakkor egyes megjelent véleményektől eltérően a szombati

OV-ülésen nem erősödött meg Bo- ross Péter és Schamschula György — elsősorban Balaton Péter budapesti választmányi elnök által megjelenített — irányzata. Az előzetes forgatókönyv alapján leplezetlen erőszakossággal képviselt álláspontjukat lényegében nem sikerült keresztülvinniük. (...) Ugyanis miután Lezsák Sándort kiütötték, támadást intéztek Für Lajos és az an- talli hármas egység mellett érvelők, köztük Szabó Iván ellen...”.

Mi nem tudunk arról, hogy Le- zsákot bárki is „kiütötte” volna, s arról sem, hogy Balaton Péterék Für Lajost és Szabó Iván körét csakugyan megtámadták volna az országos választmányi ülésén. Mi ugyanis nem voltunk, nem is lehettünk ott. Az újságokban megjelent tudósítások pedig igen szűkszavúan és ráadásul ellentmondásosan tájékoztattak erről. Ahhoz, hogy reálisan tudjuk megítélni az ülésen elhangzottakat, mindenképpen meg kéne hallgatni a másik felet, s ezen túl, más — egyik táborhoz sem tartozó — választmányi tagokat is. Vagy például Lezsák Sándort és Für Lajost. És nem utolsósorban Boross Pétert meg Schamschula Györgyöt, akiket a névtelen informátor „nyíltan” meg is vádolt nyilatkozata végén: „azok, akik közvetve vagy közvetlenül a Boross—Schamschula vezette rendpárti MDF-irányzatot támogatják, vagy az MDF végső lejáratását akarják, vagy — ami azzal egyenértékű —, hogy az MDF kicsi, centralizált és jól szervezett jobboldali akciópárt legyen”. (Bizonyára a nyomda ördöge okozta, hogy ez a mondat — feltehetően egy szó kimaradása miatt — így meglehetősen értelmetlen, sőt ellentmondásos.)

Tudomásunk szerint ugyanis a párt korábbi elnökségében éppen Szabó Ivánék képviselték azt a gyakran nem is titkolt felfogást, hogy az MDF alakuljon át a jövőben egy kicsi, de jól szervezett, modern akciópárttá. Amihez, ugyebár, nem szükségeltetik nagy létszámú tagság.

D. Vass László