Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-02 / 127. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. JUNIUS 2., CSÜTÖRTÖK Bada Márta festészetéről Beszélgetés a tanítványról Remsey Iván gödöllői festőművésszel A Gödöllőn élő Bada Márta szerencsésnek mondhatja magát, hiszen alkotói pályán való elindulásakor számíthatott a városban élő képzőművészek szakmai, emberi segítségére. Alkotói tevékenysége kibontakozásában legnagyobb segítséget a Remsey-család- tól kapta, hiszen Iván — a legidősebb fiú, festőművész — fedezte fel kibontakozóban lévő tehetségét. Őt faggattuk Bada Mártáról, akinek alkotásaiból nemrég rendezett kiállítást a gödöllői művelődési központ — a Cigány Ifjúsági Szövetség, a Magyarországi Nemzetiségi és Etnikai Kisebbségekért Alapítvány támogatásával. — Tizenkét évvel ezelőtt ön nyitotta meg a gödöllői művelődési központban Bada Márta kiállítását. Vajon a mostani kiállítás szolgál-e meglepetéssel azon művészek számára, akik támogatták és segítették a kibontakozó tehetséget? — E kiállítás számomra nagy élmény és meglepetés. Bada Márta nagyon tehetséges, még „csírájában” is sokat ígérő tehetség volt. Minden művész életében van első próbálkozás, továbbfejlődés és tetőpont. A művészeti élet más léptékkel, más mértékkel mér, mint a hétköznapi „naptár”. Teljesen mellékes, független, hogy a művész hány éves, inkább az a fontos, amikor már azt mondhatjuk, amikor meg lehet azt látni, megállapítani és megérezni, hogy a művész elért a tetőpontjára, mondanivalóinak a csúcsára. Bada Márta kiteljesedett! Tárlata, kiállítása — diadalmenet, ünnepi seregszemle! Ősi színfoltok Bada Márta első nagy kiállítását 12 évvel ezelőtt én nyitottam meg itt, a gödöllői művelődési központ galériájában. Akkor azt mondtam, aki látja műveit, úgy érzi, ritka értékű keleti virágok közé került, valahova a dzsungel mélyére, ahol pompás, egzotikus növények virulnak. Nem véletlenül vontam le ezt a párhuzamot! Bada Márta művészete — jellegében —- nem európai, hanem ázsiai! Ez mutatja az ösztön csodálatos erejét. Isten tudja, hány évszázad után, amit a népe itt töltött Magyarországon! Nem európaiso- dott el, nem vesztette el hamvát, ősi színfoltjait, csodálatos, káprázatos színvilágát. — Mikor találkozott először Bada Márta nevével, alkotásaival? — Leplezetlenül őszinte leszek, mert mindaz, amit elmondok, konkrét tény és már-már „történelem”. Sose felejtem el, a ’60-as évek elején meghívót kaptam a gödöllői Petőfi Sándor Általános Iskola vizsga- és rajzkiállítására, ahol László Lilla volt a rajzoktatás vezetője. Fivéreimmel — akik szintén képzőművészek — sorra végigmentünk az iskolatermeken, az iskola folyosóin, és „vagontételben” láttuk a szokványos iskolai rajzokat. Nem okozott különösebb szenzációt számunkra ez a kiállítás addig, amíg beléptem egy osztályterembe, ahol — majdnem azt mondhatnám — egy kis „olajfestményt” (rajz volt) pillantottam meg. Egyszerű vízfesték volt, de olyan erővel, színérzékkel, dinamikus, bátor felfogásban volt „odavetve”, hogy azt a hatást keltette, mintha olaj lenne. Én ösztönszerű- en odaugrottam e kis képhez — köztudott, hogy a művészekben fejlett az ösztön — és végigfutott rajtam egyfajta borzongás. Megkérdeztem „Ki csinálta ezt? Gyerek?” A kép alatt ákombákom-be- tűkkel oda volt írva: „Bada Márta 6. osztályos tanuló”. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Lehet tanulni? 1973-ban a gödöllői művelődési ház igazgatója — még a régi épületben — felkért a képzőművészeti kör vezetésére. Hirdetmény nyomán különböző korú és alkatú gyerekek „szivárogtak össze”. Egyszer csak félénk kopogtatás hallatszott a teremben, és szinte besom- fordált az ajtón egy sovány, vézna, fekete kislány, aki nem nézett ki 16 évesnél idősebbnek (később kiderült, hogy elmúlt már 18). Megkérdezte ez a sovány kislány: „Itt lehet tanulni?” És ekkor bemutatkozott! Amikor meghallottam a nevét, „leesett a 20 fillér”!... Bada Márta! S magamban megszólalt egy hang: „Erre oda kell figyelni!” Ezek után nagyon kellemes, pozitív időszak jött! Bada Márta rendszeresen — minden héten — bejárt a képzőművészkor óráira, és szinte ámulatot keltő gyorsasággal fejlődött. Látszott, hogy valamiféle vezettetésre, oktatásra, útbaigazításra van szüksége, hiszen otthon — a rongygyűjtő cigánycsaládban — effajta útbaigazítást nem kaphatott. Mint a sivatag szomjasa, úgy itta mindazt magába, amit ott — a képzőművészeti körben — a művészetről látni, hallani lehetett. Amire büszke vagyok: én adtam kezébe az első olaj- tubust, ecsetet és farostlemezt! Elsőre olyan remekbe sikerült alkotást produkált, mintha évtizedek óta ezt csinálta volna! Káprázatos módon fejlődött! Ezt az is bizonyítja, hogy először szinte csak levelezőlap nagyságú képeket festett, hiszen nem mert nagyobbakat festeni. Aztán — az első nyáron — a képzőművészkor tagjaival együtt Mártát is elvittem Veszprémbe, és ott önmagára talált! Ott az első nap kis lapra, aztán kétszer, háromszor, négyszer akkora nagyságú lapra festett, majd egy „tigrisugrás- sal” elkezdte azokat a méretű képeit festeni, amilyeneket most is látunk tőle. — Az ön édesapja — Remsey Jenő köztiszteletBada Márta: Házak (olaj) ben álló festőművész — is — úgy tudom —, meglátta Bada Márta tehetségét! Hogy nyilatkozott önnek, testvéreinek róla? — Azt mondta: „Fiaim! Akit a kezetekben tartotok, az egy vadvirág! Hamvas, mint az erdei harangvirág! Nem szabad a hamvát letörölni! Nem szabad szakszerűen kioktatni, mert elvész a bája! Úgy foglalkozzatok vele, mint a természet ritka szüleményével! Ne akarjátok őt átformálni, hanem szárnyakat adjatok neki!” A nagy mesélő És ezt Márta is hallhatta, mert rögtön megszületett benne az őszhajú, idős édesapám iránti szeretete, tisztelete, rajongása. Följárt édesapámhoz, a Remsey családhoz akkor is, amikor nem voltam itthon. Két öcsém is nagy szeretettel fogadta őt, s örültek, amikor Márta hóna alatt hozta megmutatni legújabb képeit. A művészt nem lehet életétől, magatartásától elválasztani! Bada Márta példás lehet bármelyik kollégája számára! Márta három gyermeket nevel, dolgozik, a lakása ragyog a tisztaságtól és emellett fest, mindannyiunk öröA szerző felvételei mére. Gödöllőn kialakult Bada Márta műveinek gyűjtőtábora; nagyon sokan szeretik és aránylag komoly összegeket is áldoznak képeiért. — A korai és a mostani Bada-képek között van-e különbség? — Amikor képeit nézem, én is kutatom, tör- tént-e fejlődés. Bőven!... S ha azt vizsgálom, hogy mi ez, ami már az indulásánál megvolt, és mi qz, ami új motívumként jelent meg ,mindkettőről nyugodtan elmondhatom: az „ősi” Bada Márta nem változott sem felfogásban — most nem csak a színéire, színhasználatára gondolok —, sem lélektani mondanivalójában. Mert a festéshez Márta mindig úgy állt hozzá, aki most elmond egy legendát, egy mondát, amelyben a tengerfenékről, szörnyről, vagy erdőben mulatozó tündérekről van szó. Bada Márta szívemhez közel áll, mert ő is beletartozik azok sorába, akiket úgy hívunk: „NAGY ME- SELŐK!” Aki így látja az életet, annak a szívében nagyon sok kincs van! És aki mindezt ki is tudja magából sugározni, az nagyszerűt alkot! Sári Katalin Korunk-rendezvény a Liteában A Budapesti Székely Kör díjazottja A nagy széthullások korában — nem Trianonra, és nem a mostani magyarországi választásokra gondolok — jó látni, hogy a dolgok néha össze is fűződnek. Buda már elképzelhetetlen számunkra és Európa számára a Vár nélkül, s a Vár elképzelhetetlen szintúgy a Litea Könyvszalon nélkül. De nem csak a Litea ékelődött a Vár hóna alá; lassan immár száz szállal kötődik egymáshoz a könyvszalön meg a Domokos Jené) vezette Budapesti Székely Kör. Minden hónapban történik ott valami a Hess András téren. Minap éppen a Kolozsváron megjelenő, nemsokára 70. évét betöltő kolozsvári Korunk szerkesztőségét invitálták a könyvesboltba. És egyszeriben kettős ünnepre. A Székely Kör, a kolozsvári Korunk előterjesztésére, az általa felajánlott irodalmi díjat most adta át Tánczos Vilmos fiatal néprajzkutatónak, írónak. Ha egyszer majd a jövő mezőin gazdasági ellenőrök látogatják meg a Budapesti Székely Kör háza táját, elhűlve teszik föl a kérdést: miből gazdálkodott ez a békés kör, miből hívott és hozott, látott el erdélyi csoportokat, együtteseket, tanárokat, honnan kaparta elő a kolozsvári Helikon hetilap, s újabban a Korunk előterjesztésére az irodalmi díjakat, hiszen semmi bevétele nincs szegény fejének. Csip-csup támogatás — és nagy lélek, tenni akarás, önzetlenség... Erről itt és most ne, hanem mindig és mindenhol... Tánczos Vilmos Csíkszeredában lakik egyelőre, és a kolozsvári egyetemen tanít néprajzot. Ingázik, mostani erdélyi viszonyok között, vonattal, alkalmival. Ugyanis ahogy nem jutott pénz és katedra évtizedek óta a néprajzi szakra, úgy nem jut számára egy lakás a Funar-dirigálta Kolozsváron. Magyarországon sem kényeztetik az „egyetemi kádereket”, sőt. Tánczos úr vállalkozása, még akkor is, ha csupán 35 esztendős, egyszerűen áldozatos és rendkívül időigényes. Gondoljunk közben a családjára is, ő is ezt teszi a zötyö- gő vonatokon. Cseke Péter a Korunk mostani helyzetéről beszél arról is, hogyan pakoltatta ki Funar polgármester a szerkesztőséget az épületből. Kevés a panasz. Küszködnek, ahogy teszik az anyaországban is jobb sorsra érdemes lapok. És ugyancsak tenni fogják azt az elkövetkezőkben... Majd Hazatérő szavak címmel megjelent kötetét mutatja be Széles Klára irodalomtörténész. Szerzőnk szerényen szociográfiai riportoknak nevezi ebbe a kötetbe foglalt írásait. Az is, ám helyenként olyan emelkedett lírai írásokkal, amelyek ismét a transzszilvanizmusra hívják föl a figyelmet: itt mindent átitat a szeretet, s a fájdalom. Ebből áll össze az, amit romantikával ötvözött ál(lítólag) magyar lelkek erdélyi magyar megmaradásnak neveznek. S ha a léleknek szabad öklöt ráznia, ez a könyv is figyelmezteti a magyarországi magyart a nagyon is időszerű megmaradás elodázhatatlan tetteire, lépéseire. Mindezt a nagy széthullások korában. Hiszen nemzetté is így váltunk, hogy minden összefonódik, akár a haza, a vár(ak), s várban könyv, kultúra... s a tisztelet mindezek irányában. Czegű Zoltán Szép gyerekkönyvek az idei ünnepi könyvhéten is megjelentek, amelyek közül a legszebbeknek immár tizenegyedik alkalommal ítélte oda a Gyerekkönyvek Nemzeti Tanácsa (IBBY) magyar albizottsága által felkért társadalmi zsűri az év gyerekkönyve díjat. Szerencsénkre van még eredeti magyar mesekönyv, hogy ne import vágyak és álmok formálják gyermekeink fantáziáját, s hogy szépérzékük ne külföldi divatrajzfil- meken és tucatrajzokon nevelődjék. A tetszetős küllemű importkönyvektől fenyegetett gyerekkönyvkiadásra utalhatott Abrahám Gabriella, a hattagú zsűri elnöke, amikor bevezetőjében arról beszélt, hogy az eredeti magyar könyvre rossz idők járnak. De az alig tucatnyi kiadvány mégis olyan szép, mintha virágoznék a magyar kultúra — mondta. A gyerekkönyv kategóriában Lázár Ervin Manógyár című könyvét ítélték legjobbnak. A fordítás kategóriában Michal Ende A sátá- nármányosparázsvarázspo- kolikőrpuncspacslódítóbódí- tóka címre magyarított mesekönyvért Lázár Magdát jutalmazták. A fiatal Faltisz Alexandra Lázár Ervin Manógyár és Nemes Nagy Ágnes Az aranyecset című művének illusztrálásáért, Keresztes Dóra Kormos István Vackor az első bében című mesekönyvének illusztrálásáért kapott elismerést. Az ismeretterjesztő kategóriában Hernádi Sándort Esztekergető című, szellemes és olvasmányos nyelvművelő könyvéért jutalmazták. A zsűri külön dicséretben részesítette a Nemzeti Tan- könyvkiadót, valamint a pozsonyi Kaligram Kiadót a kiadásukban megjelenő szép gyermekkönyvekért. Jövőre tankönyveket is szeretnének díjazni, és elismerésben részesíteni a határon túli magyar gyermekkönyvek alkotóit is. (d. v. s.) Az év gyerekkönyve
