Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-15 / 138. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1994. JUNIUS 15.. SZERDA Rosszkedvű gazdálkodók Mikebudán Iskola a fiatalok megtartásáért Mikebuda igen régi település, már a XIV. században említik az oklevelek, mégis Pest megye talán legfiatalabb községe. Az ellentmondás csak látszólagos: a török hódoltság idején először a falu birtokosai, majd néhány évtized múlva a jobbágyai is elmenekültek a Felvidékre, s a helyén lassan kialakult tanyarendszer csak az e század ötvenes éveiben fejlődött önálló közigazgatású faluvá. Mindezt abból a néhány gépelt oldalas szövegből csemegéztem ki, amelyet Vass Andrásné polgármesternőtől kaptam, amikor a hivatalában leültünk beszélgetni a községről. — S aztán az történt Mikebudával, ami a hozzá hasonló kisközségekkel: körzetesítették a tée- szét, a közigazgatását, az iskoláját? — kérdeztem a falu közelmúltjának történetéről. — Igen is, meg nem is — hangzott a válasz. — A falu közigazgatási szempontból mindvégig önálló maradhatott. A té- eszt 1960-ban megalakították, de aztán, a képzett szakemberek hiánya miatt két év múlva, ’62-ben feloszlott. Az iskolát pedig félig elvitték. De már egészen visz- szaszereztük... — tette hozzá. — Ha ezt bó'vebben kifejtené... — kértem. — Hová^vitték el félig? — Albertirsára a felső tagozatot. A ’90-es választások után a képviselő-testület első dolga volt, hogy az önálló iskolánkat kialakítsa. De jöjjön, nézze meg. Érdemes! — tette hozzá. Se ide, se oda A tanárok és a gyerekek már az év végi ünnepségre készülődtek érkezésünkkor, a termek egy része fel volt díszítve. Dö- mösi András igazgató elfoglaltsága ellenére is szívesen mutatta be az intézményt. Nem csoda, hiszen éppen erre a tanévre sikerült végre valamennyi osztályt külön tanteremben elhelyezniük. — Tudja — mesélte az igazgató —, néhány éve még reggel korán bebicikliztek a gyerekek a buszmegállóba, onnan utaztak 10-12 kilométert, majd gyalogoltak az iskoláig vagy félórát. Fél négy, fél öt előtt sohasem értek visz- sza, akár volt órájuk, akár nem. De nem is ez volt a legnagyobb baj. Kérdően néztem rá. — Ezek a gyerekek se ide. se oda tartozónak nem érezték magukat. — S egy ilyen kis falu fenn tud tartani egy iskolát? — Fenn, bár eddig szinte minden pénzünk erre ment el — vette át a szót a polgármesternő. — Most már könnyebb lesz, mert az osztályokat berendeztük, a szükséges felszerelései tárgyakat beszereztük. — A 43 ezer forint, amit egy gyerek után kapunk a központi költség- vetésből — így az igazgató — a kiadásoknak körülbelül a felét fedezi. A többit az önkormányzat teszi hozzá. — Tornatermet később építenek? — kérdeztem önkéntelenül, amikor végigjártuk az épületet. — Erre egyelőre még reményünk sincs — válaszolta a polgármesternő. — Sok tornaterem épült az országban az elmúlt években, de az ilyen kis, 800 lelkes településeknek, mint a mienk, ez csak álom. Hacsak nem minden erejüket arra összpontosítják. Nekünk azonban elfogyott a pénzünk, így még céltámogatást se tudunk kérni rá, mert ahhoz előbb legalább a költségek 60 százalékát elő kellene teremtenünk. Mikebuda pedig már így is „forráshiányos”. Erdő mellett... Pedig, ahogy a község vezetőjétől megtudtam, A költségek azonban egy kis település esetében sokkal kevesebb felé oszlanak el — tehát magasabbak családonként —, mint mondjuk egy húszezer lakosú kisvárosnál. Ráadásul kevesebb a személyi jövedelemadóból visszamaradó rész is. — S hol tudna majd elhelyezkedni az iskolából kikerülő fiatalok? — kérdeztem az igazgatót. — A mostani nyolcadikosok, hál’ Istennek, valamennyien továbbtanulnak valahol. — Aztán pedig — egészíti ki a választ a polgármesternő — általában valahol a környéken helyezkednek el, ami egyébként egyre nehezebb, vagy pedig helyben, az erdészetnél. Az erdészet egyik részlegét, a fafeldolgozó üzemet nehéz megtalálni Mikebudán. A fűrészeléssel járó, az utcára is kihallatszó zaj eligazítja az érdeklődőt. A körbekerítetlen udvaron agyonhasznált, vagy éppen jobb állapotban lévő munkagépek, hatalmas farönkök, már megmunkált karók, gerendák, fűrészporhalmok jelzik a telepen folyó tevékenységet. — Mennyien dolgoznak az üzemben? — kérdeztem az egyik elnyűtt arcú, cigarettázó férfit. — Hát, a két műszakban vagyunk úgy 15-20-an — válaszolta. A mikebudaiak a tejből származó bevételből egészítik ki a jövedelmüket Talum Attila felvételei egyébként is volna helye a pénznek Mikebudán... Hogyne, hiszen ha nem teszik lakhatóbbá, hiába az iskola, elköltöznek a fiatalok. Vezetékes vize van a falunak, de telefonközpontra, gázra, csatornázásra már nem telik. Ennek ellenére ebben az esztendőben tanulmánytervet készíttet az önkormányzat a gáz faluba vezetéséről — a fővezeték mindössze ot kilométerre van a szélső házaktól —,• aztán majd kiderül, vállalják-e a mikebudaiak a kiadások rájuk eső részét. Mert a költségek egy hányadát ebben az esetben is a helybélieknek kell állni, céltámogatást csak így kaphatnak. — Nemrég vettek föl né- hányunkat, mert most van munka. — Miért, volt amikor nem volt? — Hát, volt amikor egy hétre leálltunk, de úgy néz ki, hogy rendeződtek a dolgok. Karó kamionban Később Végvári Gyulától, a Nagykunsági Erdő- és Fafeldolgozó (NEFAG) Rt. egyik vezetőjétől, aki a mikebudai üzemet is irányítja, megtudtam, hogy csak átmeneti értékesítési gondokról volt szó. Nagyobb baj viszont, mesélte az igazgató, hogy nem kizárt, az egyelőre 100 százalékos állami tulajdonban lévő részvénytársaság magánkézbe kerülésekor megszüntetik az itteni fafeldolgozást. Ez pedig nem csak azért volna szomorú, mert az itt megkeresett 15-18 ezer forintos átlagfizetés, no meg a juttatott tűzifa kiesése sok mikebudai családban okozna gondot, hanem azért is, mert az általuk feldolgozott fának — elsősorban akácnak — kitűnő piaca van Nyugat-Európá- ban, elsősorban Hollandiában. Ide havonta háromkamionnyi karót, lécet, gerendát — mikor mit kérnek — is útnak indítanak. Mikebudát egyébként, tudtam meg szintén az igazgatótól, 4000 hektárnyi erdő veszi körül — ami egyáltalán nem véletlen, hiszen a laza, homokos talajon ez a legkifizetődőbb. A tulajdonváltás során azonban a kárpótlásra kijelölt terület legnagyobb része nem a mike- budaiaké lett, hanem a messziről jött árverezőké. Ez azért is rendkívül sajnálatos, mert életük igen nagy mértékben összefonódott az erdővel: innen szerzik be a tüzelőjüket — a munkanélküliek üzletelnek is az itt gyűjtött fával —, s a fafeldolgozó üzemen kívül többeknek nyújt megélhetést a csemetekert. A falu szélső házaitól csak néhány száz Uréterre lévő ültetvényen a késő délutáni órákban már csak Ocsenás Mihályt, a csemetekert vezetőjét találtam. — Látom, jól megvédi magát — mutattam a kerítés mögött nem éppen barátságosan csaholó kutya- falkára. — Ó, hozzászoktak ők már az idegenekhez — mondta mosolyogva —, nagy itt a forgalom. Már kora reggel érkeznek a csemetékért a vásárlók. Meg aztán erre járnak a vállalkozók is, akik a kertet művelik. — Nem állandó alkalmazottjaik vannak? — kérdeztem, amikor leültünk az irodájában. — Az nem érné meg, csák nógatni kellene őket a munkára. így "viszont mindenki a munkája után keres. — Mennyit? — Hát bizony itt nem nagyon lehet meggazdagodni. Hajói összeszámolom, olyan 10-15 ezret visznek haza havonta. Ehhez jön még olyan évi 40-50 ezer forint. Az összeg nem magas, de ez a kereseti lehetőség legalább sokak előtt nyitva áll: a kert ugyanis 76 ' hektáros. Az akáctól kezdve a tölgyig számos facsemetét gondoznak, tudtam meg Ocsenás Mihálytól. Beszélgetésünk közben két középkorú férfi jelentA fatelep termékei Hollandiában is gazdára találnak kezett az irodában a következő napi teendőket megbeszélni. Mennyi az annyi? — Az úr újságíró — mutatott be a telep vezetője. —- Nem akartok vele beszélgetni? — Nem — hangzott a félreérthetetlen válasz, s már léptek is ki az ajtón. — Azért nem mindig ilyen barátságtalanok — mentette a helyzetet Ocsenás Mihály —, csak azt hiszem, hogy hivatalosan munkanélküliek, aztán a fene tudja, hogy így is vál- lalkozhatnának-e. Az erdőből származó jövedelem tehát nem túl magas, ki kell egészíteni valamivel. Mivel a talaj adottságai a földművelésnek nemigen kedveznek, marad még az állattartás. Mikebuda lakóit környéken úgy is tartják számon, mint a legtöbb tehenet tartó gazdákat. Ez a „legtöbb” persze viszonylagos, mert ma már, ahogy a polgármesternőtől megtudtam, mindösz- sze 60-80 tehén van a faluban. Találomra léptem be az egyik rendezett udvarra, amelynek a tulajdonosa, már az utcáról látszott, gazdálkodik. A nyári konyhában ebédet készítő asszony készségesen vezetett be a kispolgári ízléssel berendezett, jómódról tanúskodó lakásába, azonban, mint elmondta, ők tehenet nem tartanak, csupán a fóliázással igyekszenek kiegészíteni a jövedelmüket. De már nem sokáig, mondta, s már ömlött is belőle a panasz. — Régen- néha nyolcvan sertésünk is volt, aminek a jövedelméből, meg a férjem keresetéből meg lehetett élni. Disznót azonban már régóta nem érdemes tartani — panaszolta. — Mit jelent a régóta? — Hát körülbelül úgy ’85 óta. Azóta nem éri meg disznót tartani. Aztán a virágkertészettel próbálkozott, azonban már avval is felhagyott, mert magas az adója, sokba kerül a virágmag, a fólia fűtése, ráadásul nem védik a hazai piacot, a Hollandiából, Bulgáriából érkező virág leveri az árakat. Most a paradicsommal próbálkozik, azonban, úgy látja, itt is az a helyzet, mint a virágnál. Legfeljebb avval a különbséggel, hogy a paradicsom Görögországból és Törökországból érkezik. Nem fogadott túl jó kedvvel a tehenes gazda sem, akihez végül kérde- zősködés útján jutottam el. Meg is említettem ezt neki, mire ő: — Nézze, mitől volna jó kedvem?! 16-18 forintot kapok egy liter tejért a Ceglédi Tejiparig Részvénytársaságtól. Ők sem tagadják, hogy ennyiért nem éri meg tartani. Különösen nekem nem, akinek fizetnem kell a kaszálásért, a fuvarért, mindenért. De le ne írja a nevemet, mert még megsértődik a fuvaros, s egyáltalán nem jön majd. Ha volna hitel — S miért nem egy másik részvénytársaságnak adják el a tejet? Biztos megvennék, hiány van belőle... — Nem úgy megy ám ez, mint ahogy azt fent, Pesten, a hivatalban kigondolják. Kinek adjam a tejet, én ide vagyok kötve. — Talán Dabasnak. Azt mondják, ott többet adnak érte. — Többet adnának, csak éppen oda kellene szállítani. Arra pedig mi képtelenek vagyunk, nincs tejesautónk. Úgyhogy ha nem változik meg sürgősen a helyzet, én az első adandó alkalommal megszabadulok a tehenektől, biztos Isten. — S milyen megoldással volna elégedett? — Legyenek kötött árak, mint azelőtt. Akkor legalább lehetett előre tervezni. Azért a mikebudaiak is érzik, hogy más megoldás is számba jöhetne. Ezért fogadták örömmel az elmúlt évben, hogy magyar—francia vegyes vállalkozás keretében tejfeldolgozó üzemet építenek a faluban. Alig készült azonban el félig, amikor elfogyott a tulajdonosok pénze. Hitelre volna szükségük, amit viszont eddig nem sikerült szerezniük. Ahogy a polgármesternőtől hallom, az önkormányzat — mint tulajdonostárs is — reménykedik, hogy megoldódik a gondjuk, s még az idén elkezdhetik a tejfeldolgozást. Akkor pedig nem csak a helybeli, hanem a csemői és az albert- irsai tehéntartó gazdák is többet kapnának a tejért. Úgy legyen. Hardi Péter
