Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-11 / 135. szám
l PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT /994. JÚNIUS II.. SZOMBAT J3 Az elrabolt tulajdon visszarablása A kommunisták mindenütt a legkövetkezetesebb forradalmároknak hirdették magukat. Akként is törtek a hatalomra, amit (mint a kapitalista társadalmi rend esküdt ellenségei) csalással, pucs- csal, idegen fegyverek támogatásával ragadtak meg, és véres terrorral, diktatúrával fogadtattak el á megfélemlített tömegekkel. Hatalmukat később is a társadal- masított rettegésre, az intézményesített hazugságra építették — hitük szerint — sziklaszilárdra. Fűthette őket a hatalom utáni vágy és a hatalmi mámor is, amely folyamatosan erősödhetett, hiszen evés közben jön meg az étvágy. Ám ugyanakkor a bukástól való félelem is ösztönözhette őket látványos sikerek mindenáron való kikényszerítésére. Bizonyos értelemben kényszerpályán mozogtak. Mint a sztálinizmus kreatúrái, feltétlen hűséggel és felelősséggel tartoztak Moszkvának. Függőségük olyan mértékű volt, hogy a legszolgaibb alkalmazkodás sem jelentett számukra teljes biztosítékot saját életük megóvására. Valószínűleg mindegyiknél — más-más arányban és mértékben — együtt hatottak ezek a mozgatóerők: a meggyőződés, a hatalmi vágy és a félelem. Az viszont bizonyos, hogy a gondjaikra bízott közösség iránti felelősségérzet lehetett a leggyengébb oldaluk. Az is kétségtelen, hogy alkalmatlanok voltak egy nemzet sorsának formálására. A csúcsvezetők mellett ott buzgólkodott a vezetők felsőbb szintű szolgahada, míg lejjebb a középvezetők tömege nyüzsgött. Végül legalul voltak az alsó szintű vezetők, a vállalati, intézményi, a városi, községi párttitkárok és a kiemelt „szakkáderek”. Közös sajátosságuk volt, hogy a vezetői státusz erkölcsi kockázatai senkit sem zavartak. Az etikai mérce vagy netán az Istentől való félelem egyáltalán nem számított. Többé-ke- vésbé mindenki felfelé alkalmazkodott, míg lefelé taposott. És közben tüneményes gyorsasággal szakadtak el a néptől, amelynek nevében uralkodtak. A minisztert, a vezérezredest, a megyei pártbizottság első titkárát, a vezérigazgatót éppúgy nem érdekelte az angyalföldi melósok ezernyi gondja-baja, mint a téeszcselédek nyomorúsága. És mindennek eredményeként 1956-ban ismét „kitántorgott Amerikába” több mint 200 ezer magyar, noha a határon lőtték őket, mint a nyulakat! A kommunisták közben azt hazudták, hogy „a munkásosztály kezébe került a hatalom”, mely a „dolgozó parasztsággal testvéri szövetségben”, a „haladó értelmiség támogatásával” formálta úgymond „a fényes szocialista jövőt”... Most merőben új helyzet alakult ki. Ugyebár azt tanultuk, hogy a tőkés társadalmi rend, amely a dolgozó nép kizsákmányolására épült, kártékony és pusztulásra érett. A kapitalizmussal együtt pedig vesznie kell a fináncoligarchia, a monopoltőke, a burzsoázia minden rendű és rangú képviselőjének. És mi történt? A kommunisták, miután rájöttek, hogy szakadékba vitték a szekeret, amelyet már nem tudnak tovább irányítani, eldobták a gyeplőt! A kerékasztal-tárgyalásokon és különféle úton-módon bebiztosították magukat és gyorsan leugráltak a bakról. És most ők váltak az általuk szétvert burzsoázia talpraállításának élenjáró szakembereivé. Ők lettek a kommunistákból lett tőkések leendő hatalmának megalapozói. Ők, akik annak idején szocialista „köztulajdonba” vették a magántulajdont, most az ösz- szeharácsolt pénzükből a saját magántulajdonukká teszik ezt. Eddig is mindig belenyúltak a közösbe, de „diszkréten”, ám most a joghézagokat kihasználva, szemérmetlenül játszanak át milliárdokat saját zsebükbe. A nagy vagyonok mindig akkor képződnek, amikor trónok és rendszerek omlanak össze! (A jelszó egyértelmű: ami a tied, az az enyém! Ami az enyém, ahhoz semmi közöd!) Most a nagy történelmi átváltozás idején a volt kommunisták a politikai hatalmat is visszaszerezték átjátszott gazdasági hatalmuk mellé, már csak annak védelmében is. Nekünk azonban tudnunk kell. hogy kik voltak ezek, a sorsunkat egyszer már tragikus módon megpecsételő egykori káderek. Ilyen-olyan eszmék elvtelen kiszolgálói, akik hatalmi éhségük kielégítése érdekében látványosan tönkretették az országot! Igazán érdekelne, vajon hogyan vélekednek róluk azok az egykori híveik, akiket az orruknál fogva vezettek sokáig. Rájöttek-e már, hogy a párt vezetői nekik is csak hazudtak, és ők csupán egy tévedhetetlennek hirdetett ideológia lelkes janicsárjai voltak? Nem a tervgazdaság ostobaságát sírom vissza. A szociális piacgazdaság és a polgári demokrácia híve vagyok. De a tőkefelhalmozás alapja a tisztességes vállalkozás, sikerének biztosítéka pedig a kockázatvállalás felelőssége, a hozzáértés, a szorgalom, a munka legyen, s ne a kommunisták HISTÓRIA Kálló Ferenc kivégzése a budakeszi erdőben n i 944 szeptemberében. . amikor az összegyűjtött egyenruhák, kézifegyverek és katonai igazolványok elérték a szükséges mennyiséget, tervbe vette a fegyveres akciógárdát, amit a 3. támponton, a budakeszi szanatórium (ma Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet) (Dr. Csutkay ezredes egységénél) akartak beépíteni, mert Budakeszin Dr. Csutkay István orvos alezredes lett a munkatársa, aki Dr. Horváth Miklós, Dr. Finta István, Dr. Ribiczey Sándor orvos századosokat vonta be a munkába. (A budakeszi szanatóriumon a volt József Főherceg Szanatóriumot kell érteni.) A betegszobában bújtatott ellenállók szekrényei, de még a matracok is fegyvereket rejtettek. Az illetékes hatóságoknak hamarosan feltűnt, hogy azokban a kórházakban, amelyek Kálló esperes hatáskörébe tartoznak, feltűnően lassan gyógyulnak a betegek. A nyilasoknak szemet szúrt, hogy az ápoltak zsidóként vonulnak be a kórházba, de legtöbbje keresztény papirok- kal hagyja el az intézményt. Kálló Ferenc, aki vallásra, világnézetre, nemzetiségre való tekintet nélkül minden beteget meglátogat, mindenkivel személyes és bizalmas beszélgetést folytat, úgyis mint pap, úgyis mint származást igazoló bizottság elnöke, a háttérből csendesen irányítja ezt az életmentő, ugyanakkor életveszélyes munkát. Szálasi 1944. október 15-i hatalomátvétele után Kállónak nemcsak munkája, de puszta léte is veszélyben forog. Lépéseit már figyelik. Dr. Finta István a Reformátusok lapjában (1974. X. 17.) így emlékezik vissza Káliéra: „Az Alkotás utcai tisztikórház lelki- pásztora volt, de hatásköre kiterjedt az összes budai katonai létesítményekre. Csak arra tudtam rávenni őt, hogyha sörösödnek a jelek körülötte, jöjjön ki Budakeszire, és elrejtjük. Közbejött október 15-ike, amikor a Budakeszi Katonai Szanatórium ágyait boldog emlékezetű Csutkay István parancsnok tudtával és hozzájárulásával, főleg Dr. Ribiczey Sándor, akkori orvos százados, a legénységi osztály vezetője hirtelenjében benépesítette a náluk ebédet felvételező zsidó munkaszolgálatosokkal, akiket tüdőbetegként kezelt tovább, s végül is sikerült is megmenteni őket. Falusi Ottó révén többször sürgettem Káliót a Budakeszire való kijövetelre, amikor tudomást szereztünk a tömeges letartóztatásokról, Kálló Ferenc azzal hárította el a biztonságot, hogy különböző ellenállási mozgalmak között fontos összekötő lévén nem hagyhatja el helyét ilyen időben.” Október 28-án este jöttek érte, amikor csengettek, először azt mondták, haldokló beteghez kérik, Kálló kiszólt házvezetőjének, engedje be a látogatót, mert menni akart. De fegyverét elvették és közölték vele, hogy azonnal kihallgatásra kell mennie. Részlet Dr. Kálló Aurél leveléből (1975. augusztus 6.) „Feri bátyám az ellenállási mozgalommal már a háború első éveiben kapcsolatba került. Kapcsolatban állt az antifasiszta érzelmű politikusokkal, katonai vezetőkkel, így például Bajcsy-Zsi- linszky Endrével, Dálnoki Miklós Bélával, Kiss János altábornaggyal, Lázár ezredessel a testőrség parancsnokával. Bátyám a helyőrségi kórházban működött, az ellenállási csoport vezetője volt. Ennek a csoportnak egy illegális fegyveres alakulata is létezett, mely alakulatnak 1944. október 29-én kellett volna gyülekeznie Budakeszin. Erről árulás folytán a nyilas vezetőség tudomást szerzett, és arról is, hogy a bátyám a csoport vezetője. Ezért vitték el őt lakásáról, ahol már napok óta lázas betegen feküdt. A Gestapo svábhegyi u. n. Melindaköz- pontjában vallatták, majd Budakeszi felé vitték az éjszaka folyamán, és a budakeszi szanatórium közelében az erdő mellett kiszállították a kocsiból (Szent Antal szobornál). Ekkor bátyám menekülni próbált, de hátulról több pisztolylövéssel leterítették és már a haldoklóba ismét belelőttek. Aztán értékeit elszedték, köpenyét lerángatva róla, azzal letakarták, hogy rablógyilkosság látszatát keltsék. Kiürített pénztárcáját melléje dobták. Amikor a bátyámat lakásáról elvitték, a szembelévő tisztikórházba (Királyhágó utca) éppen ügyeletet tartó orvos az ellenállás egyik tagja, nyomban értesítette a Budakeszin gyülekezni szándékozó csoportot, és így gyülekezést nem tartották meg Budakeszin. Ezek a részletek részint az ellenállási csoport még életben lévő tagjainak elmondása, részint a gyilkosok bírósági tárgyalásán elmondott vallomások alapján váltak ismertté. Megboldogult bátyám véres reverendááltal „szocializált” köztulajdon visszarablása a mai ügyeskedő utódaik zsebébe. Akkor is a társadalmat fosztották ki, a munkásosztály, a ploretáriátus érdekeire hivatkozva, s ma is lopnak, a köztulajdont fosztogatják, lehetőséget keresve a szabad rablógazdálkodáshoz. Igaza van Paizs Tibornak, amikor leírja, hogy a „rendszerváltozás” óta „A káderek, a ma szocialistákká vált MSZMP-vezetők egymás közt osztozkodtak, pillanatig sem gondolva a munkásságra, amelynek érdekeit oly fennen védelmezték. Ezt a magunk megrablá- sát nevezzük mi most hatalomátmentésnek.” Taál Márton Budapest Unokáink is nyögni fogják Korunk embere leszokott az önálló gondolkodásról. Nem kell (nem is szabad?) önállóan gondolkodnia, csak a felsőbb utasításokat kell teljesítenie. Ha a parancsokat végrehajtotta, már eleget is tett kötelezettségének, semmi felelősség nem terheli. A választás megdöbbentő baloldali előretörést hozott. Ezt a folyamatot meg kell állítani. Nem várhatjuk ölbe tett kézzel, hogy a történelem évtizedek, évszázadok alatt majd helyreigazítja a dolgokat. A „népi demokrácia” eszte- lenségeinek, embertelenségeinek ismertetésével a médiák is foglalkoztak. Lakosságunk nagyobb részének azonban a szörnyűségekkel nem is volt személyes kapcsolata. Ha valaki elolvas ezekről egy-egy cikket vagy megnézi a televízió egyik-másik dokumentumműsorát, lehet, hogy a tudatában csak egy ízléstelen krimiként jelenik meg ez, amit jó minél előbb elfelejteni, mert talán nem is lehet igaz. Meg kell ismertetni az egész lakossággal az elmúlt évtizedekben történteket. Nehéz feladat ez. Magas fokú intelligenciával meg kell értetni és magyarázni a 45 év történéseit, de nem úgy, elkapkodva, mint az utóbbi hónapokban. Elindulva onnan, hogy miként kezdődött ’45-ben, s hová vezettek később az események. A Kádár-rendszer pénzügyi „szakemberei” által felvett hitelekkel a világ legjobban eladósodott országai közé kerültünk. Unokáink is nyögni fogják ezt. (Jelenleg mi nyögjük — csak az a baj, hogy nem egyformán. Vannak, akik vígan élik világukat, míg sokan önhibájukon kívül nélkülöznek.) Pedig nem kívánunk mi „nyugati” életszínvonalat, csak békés demokráciát, amelyben mindenki érdeme szerinti nívón élheti életét. Kürtösi Endre Kerepestarcsa ját sokáig őriztük, végül is a Hadtörténeti Múzeumban kapott helyet. A Farkasréti temetőben van eltemetve.” Kálló Ferenc gyilkosainak egyikét. Fehér Andrást felakasztották, a másik gyilkost, Horváth Gedeont életfogytig- lanra ítélte a Népbíróság. A sors érdekessége, hogy 1966-ban Kálló Ferenc unokaöccse lett Budakeszin plébános, (aki 1971-ben halt meg). Neve Perjés Béla, aki igen jól ismerte Kálló Ferenc életét és tragikus sorsát. (Vége) Herein Gyula Móricz Zsigmond Leányfalun Móricz életének talán legkedvesebb helyszíne Leányfalu volt. Kezdetben csak szabadidejét töltötte a községben, de a ’30-as évek közepétől, 1936-tól végleg kiköltözött a fővárosból. A Nemzeti Színház 1909-ben mutatta be darabját, a Sári bírót, mely a következő évben kötetben Ls megjelent. Műve honoráriumából vette a leányfalui telket. Leánya, Móricz Virág életrajzából tudjuk, hogy a színész Rózsahegyi Kálmán — a darab egyik szereplője — vitte el először Leányfalura. Rózsahegyinek kis nyaralója volt a faluban, és egyszer így szólt az íróhoz: „Zsigám, jöjjön ki leányfaluba, gyönyörű hely, tiszta Svájc”. 1911 májusában történt mindez. Mikor sétáltak a községben, meglátott egy diófát: „Kié ez a fa? Ezt megvenném. (...) Három nap alatt megvette a nagy diófát kertestől — írta Móricz Virág. 1911. június 11-én kötötte meg a szerződést a tulajdonossal, a 2118 négyszögöl telekért 7600 koronát fizetett. A házat a következő évben kezdte építtetni. Kicsiny épület volt ez, Móricz és családja csak a későbbi években bővíttette emeletesre. Móricz büszke volt házára, egyik önéletrajzi jellegű írásában, az Elfújta a szél a szöget címűben írta: „Nagyon büszke volt a telekvásárlásnál, s már látta a szép jövőt, hogy nagyszerű pincét épít borházzal s elhatározta, hogy össze fogja vásárolni az egész hegyoldalt, amely abban az időben mind eladó volt.” Pogány György
