Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-11 / 135. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. JÚNIUS 11., SZOMBAT 7 Batyu és mennyország Humánumról nem sok szó esik olyan időszakokban, és olyan földrészeken, amikor és ahol nincsen béke. Ahol dörögnek a fegyverek, ott általában igazságra és jogra szoktak hivatkozni, nem a humánumra. A humánum általában a szelídség erejére apellál, márpedig ezzel nem sokra megy az, aki a távcsöves puska célkeresztjét érzi im- bolyogni alakja körül, míg kis motyóját kapkodja össze, nekilódul az útnak, .v fut, úgy fut kifelé a házból és hazából, hogy szinte meg sem áll a pécsi menekülttáborig. Ki tudja, van-e, s ha igen, milyen jelentősége van menekülés közben annak a szónak, hogy humánum? Szerintem semmilyen. Futás közben igen-igen csak annak az egyetlen szónak van jelentősége, hogy élet. Meg talán annak, hogy batyu. S megtörténhet, hogy futás közben annyira össze- kavarodnak a dolgok, hogy a menekülő már e kettő közül sem tudja, melyik a súlyosabb, melyik a fontosabb. Csak amikor már megérkezett abba a bizonyos menekülttáborba. Mondjuk, a pécsibe. Amikor úgy teszi maga elé a batyuját, mintha, mintha az az élete volna, az életét meg úgy, mintha az a batyuja volna. Mit lehet ilyenkor válaszolni a sorsfirtató kérdésekre? Bármilyen azonosulásról, együttérzésről tanúskodnának is azok? Az egyik szó mögött ott a másik, a második mögött a harmadik, miközben épp az a baj, hogy úgy együtt, az egész, kimondhatatlan. így hát csak azt mondja ki, ami nem szorul magyarázatra: „Jó, hogy itt vagyok!" Az ott-oí nem mondja ki. Az megmagyarázhatatlan. Az itt — a béke. Az élelem, a meleg ágy. A Biblia, amit szétosztanak köztünk. A mennyek országát, persze, könnyebb szétosztani a menekültek között, mint ösz- szerakni velük egy szülőhazát. .. Kenéz Ferenc Hámori Attila A láthatatlan ahogy szavakat arány látszat arány keresel túlrajzolt mintái e reggeli ébredésben ezek és képzeleted a sorsunk szüntelen szívverése... újabb képeket hogyan születik helyszíneket mi ez a láthatatlan sorakoztat Akropolisz mint áradó vizek e balsors az éppen eltűnőt és a küldetés itt nyelvi jelek Csaba útján és mítoszok e mindig újra süllyednek visszajön fiad aztán — most áttetsző tűnnek újra fel a reggel Lászlóffy Aladár Nyitott ablak Ömlik az eső. Mint a parton az öngyilkost, még visszatartom lélegző lelkem, hogy nevetve magát nehogy a vízbe vesse. E víz tavasz, már, égi lőre, ömlik a térre, temetőre, zengő, nagyhangú, hígan, bőven, de otthon van már az időben. Egy perccel, órával korábban mint lepke-ernyő ronda bábban, gyűrött felhőkben szundikálva készült kinyílni a világra. De mint a csillag Bethlehemnek, titokzatos jele van ennek, a mindenévi nagy tavasznak: a halk hidegek még havaznak, a melegek már gyúlnak szépen rügyben, sziromban, szenvedélyben. Eső, te boldog, tiszta semmi! Na most, így kéne megszületni... Sárándi József Azon a napon Bár barbár voltam én, • térültem más hitben, ha nem lenne — mégis szólít majd az Isten. Értelmem útjai mind lezárultának, vándorlásom végén: kereszt —- fiúalak. Nem gyónok-áldozok e felizzottságban, test-testamentumom hull(a) füst-világba. Hasad z hajnal. Ai álmos, síürkc sivatag lóíóll Mcgrillraléoy éslölícIaNap. Bíborosán, aranyosan, ltján. IflrcsfiD ésszereímcser.. fisén kitárt karral és súrol. HjaiJűiesen és szerelmesen Stück, szembe a Nappal. Nagy Sándor: Illusztráció Sík Sándor Szembe a nappal című verseskötefében. 1910 Péter Eta Szöktél Szöktél, én nem kerestelek, se ég alatt, se víz alatt, se föld felett. « Nem könyörgök, nem áldozom fel magam — új házad, új hazád — Az idő dönti el, mit jelentettek a meghitt percek. A vibráló szél rejteget, mögüle lépsz ki: tudom, visszajössz! Hallom a szellőt, a bús zenés neszt, mely a régi álmokra ébreszt. A fa emlékezik. ringatja rózsáit a pázsit, ujjaimról — emlékként gyöngyözve — pereg a hűsítő víz. (Gödöllő) A huzat vékony hüllőként tekeredett a nyakára. Szorítása nem tartott sokáig. Ahogy a panelházakat elhagyta, fulladásérzete is megszűnt. A városszéli, nyár eleji mezők falusi hangulatot árasztottak. Fellélegzett. Ez az ő világa. Önfeledt gyermekként számbavételezte a csöndet... Egy idei csavargás, gyönyörködés után, a kiparcellázott földek felé menet, az egyik kukoricatábla melletti árokban két kapát talált: — Nem ártana megreszelni őket — dünnyögte. Az egyik kapa könnyebb volt: — Asszonynak való kapa — mondta hangosan és lefitymáló mozdulattal tette a helyére. A nehezebbiket választotta. A férfikapát. A pantallója szárát feltűrte, derékszíját meglazította, beleköpött a markába és munkához látott. A térdig sem érő kukorica tövét földdel töltötte fel, úgy, mintha valaki azt kézzel tapasztotta volna oda. A sor végén megállt, jólesően nyújtózódott. Zsebéből a szűrős cigaretta helyett bőrzacskót kotort elő. Leoldotta róla a madzagot, a kapadohányból szivart sodort, s tenyerével szép formásra sűrítette. A markába hulló aranyszínű dohányt aztán komótosan rágcsálni kezdte. Öngyújtója helyett három szál gyufát vett elő, egybefogta és egyszerre húzta végig a kátrányon. Az agyonszárított dohány hirtelen parázslani kezdett. Pöfékelt. Aztán nekivetkőzve folytatta a munkát. A második sor után a cipőjét is lehúzta. Futkározhatnékja támadt. — Vén bolond — intette józan észre magát, hiába..., és mezítláb kapált tovább, úgy, ahogy annak idején otthon a falujában szokott. Korai volt még a mezítláb járás, de ő nem törődött ezzel. A bőrödző föld először hidegnek tűnt, ám az első tapicskálások után a göröngyök már sütni kezdték a talpát. Tenyerében a kapanyél helye is lángra kapott... Másnap sem a nyugdíjasok klubjába ment, nem, mert sehogy sem tudott beilleszkedni a városi környezetbe, pedig...; főleg a lánya, de a veje is mindent elkövetett azért, hogy megszokhassa ezt az életet. Alig várta, hogy megérkezzen. Zakóját kifordítva terítette a földre, és mosolyogva telepedett rá. Legényesen a bal könyökére ereszkedett, a kapát maga elé tette és kaszafenő helyzetben reszelte a vasat. Erről egy régi eset jutott eszébe. Katonaviselt legény korában történt. Édesapja, miután a Berekben az utolsó pászma törökbúzát is megkapálták, elküldte a Rapóra, hogy kaszálja le a lucernát. Szombat volt. Kora délután. Gyönyörű idő. Sarjúillat lengte be a dohány- sárgán derengő dombokat. Dolga végeztével úgy gondolta, alszik egyet, lepihen a mezőn. így is tett. Miután megébredt, nem lustálkodott, annak ellenére, hogy kábult volt, hamar összeszedte magát, fogta a cókmókját és szaporán ere- gelt hazafelé. Amikor ereszkedett be a tisztára sepert faluba, épp harangoztak. — Ki halt meg? — kérdezte nagy meglepődve az első embertől. — Senki. Ma vasárnap van, ezért harangoznak. Otthon azt hitték, valamelyik lánynál éjszakázott. Munka után most is alszik egyet, gondolta, és úgy fütyöEgy világ peremén részeit, akárcsak legénykorában. „A gépi kapálást csúful elfuserálták”. Mindent elölről kellett kezdeni. Zöldséges ágyások felé vezetett a sor, ahol a hagyma, az uborka és a petrezselyem szépen zöldellt, de a bozót-sűrű sárgarépa gyengén fejlődött. Nem kerülte ki az ágyásokat. Ösvényt kapált közéjük. Lepaskolta a földet. Döngölővei sem lehetett volna különbül. — A paradicsom is elég gyatra — állapította meg. — Permetezni kéne.. A város felől elnyújtott dudaszó hallatszott. Alighogy lepihent, álmában máris otthon volt... Valami megfoghatatlan hangulatban nyújtózkodik az udvar. Felesége ordát, sajtot készít. A szomszédasszony is se- gítkezik. Újra beröppent közéjük a béke. Ő meg munkától zsibbadtan ül a grádicson. Szivarozik, s hallgatja a tücsköket, milyen szorgalmasan fűrészelgetik a csendet. Sötétség degenyezi a pajtát. Fejésre való előkészületek. Meleg vízzel mossa meg a Ruzsi tőgyét, leöblögeti. A jószág hasán ujjnyi vastagságúra pumpálódnak a tejerek. Térdei közé szorítja a sajtárt, az ómódi dézsa helyett. És a háromlábú székre ül. — Hó, Ruzsi, hó! Fejés közben a tehén hátra-hátrafordítja a fejét. Fésült farkával legyeződik. Ő pedig ki-kipillant az ablakon. A csillagokat nézi. Mint dézsában a friss tej fröccsenése, úgy szól a végtelen... Jót húz a sajtárból. A habos tej fehérre meszeli a bajszát, gazdásan töröl, aztán csavarint is egyet rajta. Hátrasétál az udvarra. Bezárja a majorságot. Füttyent. Láncán türelmetlenkedve nyüszít a kutya. Elereszti... övé a világ. — Keverhetem a puliszkát? — szól ki a szitaajtón a felesége. — Keverheted. Erősen megéheztem. Holnap szombat. Ezt is megértük. Hátha hazajönnek a gyermekek. Az alszeg felől kutyavonyítást tárogat a szél... Az égi kalendáriumot fürkészi. Aztán kezet mos. A lapítódeszkán sárgálló puliszka. Megpucolt hagymák a csillagok. A hegy orma a menny abroszára borítja a Holdat... • A harmadik napon már dudorászgatva kapált. Régebbinél régebbi népdalok jutottak eszébe, most bezzeg nem kellett törje a fejét, mint annak idején, amikor rádiósok nála jártak. H átrafordul. Mögötte mérnöki pontosságú munka. Hallja, hogy lélegzik a föld. A lenyugvó nap, mint jóllakott óriáspók a búvóhelyére, úgy ereszkedik a távoli hegyek mögé. ígéretes napszentület. Mereszti a szemét, kezefejéVel dörzsöli, hunyorogva kémleli a határt. A mezei úton, az alábukkanó napkorong előtt egy nő és egy férfi alakja sejlik föl — a föld tulajdonosai. Növő árnyékuk égre vetül. Integetnek. Neki, a kapás ismeretlennek. Idegennek. Mitévő legyen, teketóriázik, és végül kénytelen-kelletlen teszi, lopja vissza a helyére a kapát. Valamit dünnyög. Önmagával alkudozik, menjen, ne menjen? Aztán csak elindul. Hátra se néz. Száját égeti I csikk. Kiköpi. Nagyot sercint. Megy. . Görnyedten, caplatva. Választott kényszerlakhelye irányába. A város felé. Haza... Demeter József (Ecser)
