Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-01 / 126. szám
» i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚNIUS 1SZERDA J3 A bumeráng visszaüt A „legnépszerűbb” napilapban „Kenyér-álmok” cím alatt Ungár Tamás panaszkodik, hogy az MSZP választói milyen vágyálmokban ringatóznak — persze nem ok nélkül. A szerző ismerőse — egy nyugdíjas özvegyasszony — így nyilatkozik: „Még nem veszem meg a szenet, nyertek a szocialisták, biztosan lemegy a szén ára.” A nyugdíjas kőműves az élelmiszerárak stagnálásában és a nyugdíjak emelkedésében biztos. A fiatal dolgozó hölgy is — jelentős — fizetésemelésre számít. A cikk végül megállapítja, hogy az illúziók táplálása hosszú távon soha nem kifizetődő. Bizony, ez igaz! A libe- rál-bolsevik ellenzék ilyen rosszízű, gátlástalanul ígérgető kampánya — a ’90-ben átadott, tönkretett nemzet- gazdasággal négy évig küszködő koalíció lejáratásával alálámas/tva — május 8-án nekik valóban „bejött". A bumeráng elrepült, s ha majd fölébreszti a „kenyérálmukban” ringatózó félreve- zetetteket — megindul visz- szafelé. Mondják az új hatalmi várományosok: „nehéz az örökség” — amit 1990-ig végeredményben ők csináltak. No de, azért van az államkasszában — a külföldi tőke iránti bizalom fenntartására — több mint 7 milliárd dollár devizatartalék. Ám ha ezt a „kenyérálmok” valóra váltására szétosztogatják, újra a ’90-es állapotokhoz jutunk és akkor kezdhetjük élőiről. A szocialistáknak világszerte ez a módszerük: a tartalékokat — „kenyeret és cirkuszt” alapon — szétosztogatják, s aztán újra átadják a hatalmat a gyüjtőgetőknek. Most persze már mondogatják, hogy ők nem ígértek semmit (?), és a társadalom tűrőképességére apellálnak. Voltaképpen nem is any- nyira a tűrőképességgel van gond, mint inkább az igényekkel. Ezért sír az én nyugdíjas falusi özvegyasz- szony ismerősöm is — gépesített háztartásával. — Aki csak azért adta el a kocsiját, mert nem tudta kihasználni, de beköttette a telefont, most pedig a gázt is. Ő a tejet persze akkor is drágállná, ha az a felébe kerülne. (...) „A Gulag helyett a gulyásra emlékeznek" címmel jelent meg egy másik cikk, amely egy külföldi lap (Time) véleményét ismerteti: „a koalíció képtelen volt a gazdasági nehézségekért a kommunistákra hárítani a felelősséget, jóllehet ők hagyták hátra a keleti blokkban a legmagasabb egy főre jutó külső államadósságot”. A gulyáskondért a kölcsönökből töltötték meg, utánuk csak az üres kondér, az üres államkassza és a nagy adósság maradt a koalícióra, no meg a működésképtelen gazdaság átalakítása. Ugyanakkor Antall Józsefnek még a nehézségeket megindokló beszédét sem hagyták elmondani, s ahol csak lehetett, gáncsolták a koalíció „igavonó” munkáját. Lehet, hogy nagy hiba volt átvenni a kormányzást az 1990 előtti — most is ígérgető — „szakértelemtől”. (...) így most van devizatartalék. Ma még csinálhatnak „szénakciót”. De holnap talán már kölcsönt sem kapnak és akkor majd szavazóik „kenyérálmai” is csak álmok maradnak. A géppisztolyt és a gumibotot pedig nem lehet már elővenni „tű- relemcsinálásra”. Csengey Dénes szavai jutnak eszembe: „az a nép, amely könnyen elfelejti a múltat, megérdelmi, hogy újra élje azt” Csépió' István Kismaros Nem lesz gyors fellendülés Úgy tűnik, állampolgáraink hamar felejtenek. Hogyan felejthettek el mindent a Rá- kosi-kor üldözöttéi, az ártatlanul börtönbe hurcoltak, a kistarcsai és a recski internáló táborokban kínzottak, a Hortobágyra kitelepítettek? És hogyan felejthették el az 1956-os forradalom után a Kádár János vezette, úgynevezett „forradalmi munkás-paraszt” kormány megtorló kegyetlenkedéseit? Kádár is azt ígérte, senkinek nem lesz bántódása, de az akasztófákon és a golyó által kivégzettek száma mindennél szomorúbban bizonyítja, mennyire lehetett hinni ezekben az ígéretekben. Mint tudjuk, a lakiteleki találkozó majd az ellenzékkel kötött megállapodás nyitott utat a rendszerváltás keresztülviteléhez. Szabadok lettünk, megszűnt a pártállam mindenható egyeduralma, a megszálló orosz csapatok távoztak hazánkból, érvényesült a pluralizmus, a szabad szólás joga. Meglepett a választások eredménye, mely az MSZP és az SZDSZ nagyarányú előretörését eredményezte. Én Horn Gyula MSZP-el- nök szerepét a pártállam lebontásában nagyra értékelem. Tisztelem mindazon MSZP-politikusokat, akik haladó szelleműek, és az ország gazdaságának jobbítását, demokráciánk megszilárdítását tartják elsőrendű feladatuknak. De azt hiszem, nagy hiba volt megfeHISTÓRIA Tófalvi Zoltán Az órája még jár (Bálint Ferenc) Nyakas ember volt, • az biztos. Amit a fejébe vett, azt nem lehetett kiverni onnan. 1934-ben született Szamosköblösön. Istenem, s már hat esztendeje halott! Hárman voltak testvérek, kevés volt a föld. Előbb kitanulta a lakatosmesterséget, aztán a traktorállomáson dolgozott. Akkor volt az a divat: traktoristának lenni. Ott dolgozott 1960-ig. Élmunkás volt, így mondták akkoriban, aztán kiemelték a termelésből, s pártiskolába küldték. Káderes lett a traktorállomáson, tudja, olyan bizalmi ember, aki az adatokra vigyázott s felelt a személyzetért. Nála voltak a munkakönyvek. Ő intézte a felvételi kéréseket, távozáskor ő állította össze a papírokat. Mániákusan pontos volt a munkában. Később megtették párttitkárnak és néptanácsi elnöknek Gernyeszegen, nyolc évig volt ott, ami nagy szó, mert Ceausescu erősen váltogatta az embereket, éppen úgy a megyei kisistenek is. Az uram tudta, hogy egy ideje rossz irányba mennek a dolgok, de mindig mindent magába fojtott. Talán még kapóra is jött neki, hogy a hetvenes árvíz szinte mindenünket elvitte. Itt Szászrégenben felépítettük a házat, s hallani sem akart róla, hogy kiköltözzünk. Akkor jött a pártutasítás, hogy csak az lehet elnök, aki ott lakik a községben. A döntést persze senki sem tartotta be, így-amúgy kijátszotta, de az uram nem akart hazugságban élni, otthagyta, s ide jött a sörgyárba technikusnak. Én meg örültem neki, mert gondoltam, legalább megszabadul a sok szennyes munkától, kierőszakolt szerződéskötésektől, miegymástól, közmunkára hajtástól. Az uram nem szerette ezeket a dolgokat, s ha tehette, nem is csinálta. Ma is megállítanak az utcán, hogy né, ezt is a férjednek köszönhetjük, meg azt is. Mindenki hallgatott rá, és nem járt rosszul. A sörgyárban is egy hónap után megtették párttitkárnak. Volt, aki zúgolódott, hogy alig került oda, máris felült a kakasülőre, de hamar rájöttek, hogy előtte nincs fontosabb a munkásembernél. Aztán egy hónapra vagy egy fél esztendőre rá, már nem is tudom, egyik napról a másikra leváltották, mert akkor azon lovagoltak, hogy minél több nő legyen vezető beosztásban. Az uramat nem a leváltás, hanem az igazságtalanság bántotta. Hogy valamivel kárpótolják, beválasztották a magyar nemzetiségű dolgozók városi tanácsába. Talán benne volt a megyeiben is, de ezt nekünk soha nem mondta. Ő, amikor kijöU a gyárból, csak a családdal, a kerttel, az állatokkal törődött. Hát az a tanács vagy mi, az lett a veszte. Pedig, Uram Istenem, mekkora nagy semmi volt! 1987. február 28-ára Marosvásárhelyre hívatták. Előtte bezárkózott az irodájába, valamit keresett az újságokban, régi hozzászólásaiban, nem tudom. A kisebbik lányom, Melinda — biztosan magának is elmondta már — talált az uram irodájában egy újságot: abból kivágott egy cikket, amit H. Gy. írt. Abban az újságban a hozzászólások voltak, azoknak a cikkei, akik elítélték az Erdély története címmel kiadott könyvet. Csak utólag tudtam meg, mert velem ilyesmiről az uram soha nem tárgyalt, hogy Ceausescu dührohamot kapott, amikor megtudta, hogy Magyarországon megjelent egy ilyen könyv. Én azóta sem láttam azt a könyvet, akkor sem láttam. de mindenkinek el kellett ítélnie. Valahogy úgy, mintha az ember saját magát szembeköpdösné. Akkoriban persze csak újra elkezdtek foglalkozni mivelünk, magyarokkal, félretettem az akkori újságokat, hátha egyszer szükség lesz rájuk, segíthetnek bizonyítani, hogy az uram nem természetes halállal múlt ki a világból. Tessék megnézni, ilyesmik álltak az újságokban: „Országunkban a marxista-leninista felfogás, a tudományos szocializmus elvei alapján mindörökre megoldottuk a nemzeti kérdést, biztosítva a haza ösz- szes állampolgárai számára a teljes egyenlőséget.” Az ilyesmire mondta az egyszeri falu bolondja, amikor megkérdezték tőle, nehéz-e a gyalogszán: „Az tudja, aki húzza!” Külön félretettem H. Gy. hozzászólását. Én még ilyen — bocsánattal legyen mondva — seggnyalást nem hallottam, pedig a varrodában is tartottak elég gyűlést és éltették eleget Ceausescut. Az uramnak is azon a bukaresti gyűlésen kellett volna felszólalnia, amit február 26-án, a halálát követő napon tartottak, mikor a magyarok és németek elítélték az Erdély története könyvet, és hűségükről biztosították a pártvezért. De ő ezt nem akarta. És nem is csodálkozom, hiszen nekem is kifordul a gyomrom, amikor olvasom, hogy mik hangzottak el olyan magyar emberek száledkezni arról, hogy az MSZP tagsága jelentős részében nem azonosul a haladás, a pluralizmus elvét követő vezető politikusokkal. Ugyanis tudni kell, hogy tagjaik között még sok az eddig meglapult nomenklatúra-lovag. Ezek előbb- utóbb színre léphetnek és kormányzati jogot követelhetnek a pártállamban beléjük rögződött diktatórikus módszerek szerint. Hasonló az értékelésem az SZDSZ tagságát illetően is. Közöttük is nagy számban megtalálhatók azok a régi emberek, akik hozzászoktak a mindenható parancsuralomhoz. Adja az Isten, hogy ne nekem legyen igazam, de én, mint aki a kistarcsai internáló tábornak voltam hosszú ideig a lakója, nagyon félek a visszarendeződés esélyeitől. Én ugyan az akkori kínzóimnak már régen megbo- csájtottam (büntesse őket a saját lelkiismeretük), de az ott átélteket elfeledni sohasem fogom. Azt hiszem, ebben az a Zimányi doktor, aki a tábor orvosa volt, egyetért velem. Lehet, hogy kemény kifejezéseket használok, de ki kell mondanom, állampolgáraink a hitüket a gyors életszínvonal-emelkedés reményében feladták. A politikusok most hangsúlyozottan kiemelik az ország gazdaságának javítását, az új munkahelyek létesítését és a munkanélküliség csökkentését. De mikorra fogják ezt megvalósítani? Ez itt a kérdés! Sokan hallgatták a választási vitaműsorban nyilatkozó Békési László volt, és Szabó Iván jelenlegi pénzügyminiszter urak gazdasági és pénzügyi viszonyainkra vonatkozó nézeteit. Igencsak egyformán ítélték meg az ország jelenlegi helyzetét és a jövő lehetőségeit. Már korábban is megírtam, hogy nincs az a csodatevő közgazdász-politikus, aki az ezredfordulóig mindenki számára érezhető életszínvonal-emelkedést tudna teremteni. Sok a keserű megnyilatkozás, mert a nagymérvű elszegényedés mellett igen kirívó a gyorsan meggazdagodottak aránya. (...) • A jövő útja azonban szerintem is a jelen folytatása lesz, esetleg kisebb-na- gyobb változtatásokkal. A mostani kormányzatunk is súlyos adósságot, szétzilált gazdaságot vett át és azt hiszem, hasonló helyzetben lévőt ad át, s így az ígért gyors gazdasági fellendülés és ennek' függvényében az életszínvonal emelkedése sem valósulhat meg a választópolgárok reménye szer'nt- Szécsi László Vecsés jából is, mint H. Gy. és nála különbek. Elképzelheti, milyen földrengést váltott ki itthon is, hogy Bálint Ferenc, a sörgyár párttitkára nem akart felszólalni az Erdély története ellen tiltakozó gyűlésen, amin még az itteni németek is ott voltak. Én azt hiszem, torkig lett azzal, amit a február 23-i vásárhelyi gyűlésen hallott. Halála után Zoltán sógorom nézte meg először az uramat. Ő vette észre, hogy keze, lába több helyen el van törve. A lábát sínek közé tették, hogy egyenesen feküdjön a koporsóban, a kezét a mellén összekötötték. Mi soha nem gondoltuk, hogy C. M. igazgató vagy M. P. szakszervezeti elnök tette volna. Csak úgy látom, nekik hallgatniuk kell. Most is. (Folytatjuk) György rendfonök oklevele Pátyról Az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend a pálos volt, központi rendháza Buda mellett, Buda- szentlórincea állt A rendfőnöke 1393-ban György barát lett. Gyöngyösi Gergely 1520—1522 körül írta meg a pálosok történetét, művében szép szavakkal emlékezett meg György testvérről: „...nemcsak névleg, hanem valóban keresztény volt.”Ifjabb szerzetesként erősen harcolt a világi kísértések — mint Gyöngyösi írja: az ördög — ellen, de „Konok testét böjttel fegyelmezte, virrasztással és gyakori imádságaival úgy megerősítette, hogy az ősi ellenség hiába erőlködött, már nem mert szokás szerint közelébe férkőzni.”Rendfőnöksége alatt indultak meg a török támadások a magyar határvidék ellen, több pálos kolostort feldúlt a támadó had, ám György testvér hite nem rendült meg, olyannyira, hogy „példája mindenfelé ismeretessé vált, és sokan gyűltek köréje”. 1403. június 1-jén György oklevelet állított ki Budaszentlőrincen, melyben kötelezte a pálosokat, hogy Kővári Pál elhunyt testvére, Miklós lelki üdvéért misét mondjanak, mert Kővári Pál egy pátyi házhelyet „a hozzá tartozó kerttel és száz hold földdel s szőlővel neki adott”. A pálosok pátyi birtokrészét egy 1404-es királyi oklevél is megemlítette, akkor Kővári Pál birtokrészét Zsigmond király elcserélte egy Hont megyei birtokkal. Az uralkodónak Páty községre a solymári vár fenntartása miatt volt szüksége. Pogány György
