Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-06 / 105. szám
_|!S PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁJUS 6., PÉNTEK J3 Ki fizeti a kampányt? A dunakeszi hétvégi majálisokat figyelve, kétségtelenül bizonyítottnak látom, hogy rendszerváltás helyett az állam, kormány és az önkormányzatok az ellenzéki pártokat támogatják. Ez az önkormányzatok részéről még érthető is, de hogy az állam ilyet műveljen az adófizetők pénzén, az vérlázító! Az SZDSZ 30-ai lóversenymajálisán, amelynek Göncz Árpád volt a fővédnöke, Kiss Róbert SZDSZ-es jelölt a védnöke, fő támogatója, finanszírozója pedig a Szerencsejáték Rt., a tisztán állami tulajdonú részvénytársaság biztosított helyet és lehetőséget. Persze jelentős propagandát fejtett ki a választási kampányban az SZDSZ—Fideszes önkormányzat is, amely mint ilyen, pártok felett álló kellene hogy legyen. A szokásos május 1-jei vagongyári MSZP—MSZMP-s majálist ugyancsak a költségvetés fizette az adófizetők pénzéből. A vagongyár, mint a MÁV kft.-je, sokmilliárdos költségvetési támogatásból él, amelyből természetesen futja kampánycélú május 1-jézésre is. Nem is csoda, hogy a Munkáspárt és az MSZP ünnepelt a vagongyárban, hisz az MDF-kormány nem váltotta le a volt kommunista, ma MSZP-s Varga urat, sőt, mint látjuk, támogatja is. A Szerencsejáték Rt. ellenem tavaly ősszel politikai kampányba kezdett, melynek eredményeként ma nagy összeggel tartozik a Magyar Fórum Borháza Rt.-nek. Végre kibújt a szög a zsákból, hová tartozik Kemény Nándor úr! Most a mi pénzünkön az SZDSZ-t, a liberálisokat szponzorálja. Tisztelt Választók! Ébresztő! A hihetetlen kampánypénzek a mi pénzünkből töltetnek el a sokcsatornás lopásokon keresztül. Csurka Endre Dunakeszi Horn Gyula tagad és vádol A régi szellemiségű <J»> Vasárnapi Hírekben (Iffl’í® ) L. Z. (Lökös Zoltán főszerkesztő elvtárs!) „rágalomáriát” zúdít a Panoráma, A Hét és a Híradó műsoraira: „Rágalomhadjárat, gyűlöletkeltés a tévében” címmel. Részletesen elemzi az MSZP tiltakozó közleményét a fenti műsorok ellen — úgymond, az alaptalan vádaskodások miatt. Kitűnik a memorandumból, hogy a szocialisták nem kevesebbet követelnek Nahlik Gábortól, mint „nyilvános elégtételt”! Horn Gyula külön is nehezményezi, hogy a Panorámában nyilatkozóval egyidejűleg nem szólaltatták meg őt. Mert elmondta volna: „Sohasem jártam rabkórházban, hiába is állítják...” Kiegészítésül, nagyon finoman (szinte „diplomatikusan”) fogalmazott: .. semmiféle nyomozószervben nem vettem részt, vagy olyan részlegben, amely testközelbe került volna bárkivel.” Ez aztán világos, hiteles cáfolat, mert hisz senki sem tagadhatja, hogy egy alsó fogsort csak testközelből lehet kirugdosni... A Vasárnapi Hírek két oldallal távolabb foglalkozik Hóm azon állításával (is), amely szerint 1989-ben az MDF szabadcsapatok Romániába küldését szorgalmazta. Azért egy kicsit furcsa e lap szerkesztőinek szelektív véleményezése, mert míg a kifogásolt tévéműsorok esetében alattomos kampányfogást tételeznek fel, addig Horn — éppen most ébredező — „emlékeit” egész másként látják... Egyébként lenyűgöző, ahogyan Hóm elvtárs — mint egy csalhatatlan vátesz! — prejudikálja a választás történéseit: „Az MDF-nek felül kell emelkednie azon, hogy vereség éri majd a választásokon, de nem felejtheti el felelősségét azért, ha a választások után végzetesen elmérgesedik a helyzet és nem lesz lehetőség normális párbeszédre a felek között”... Tessék mondani, csak nem a szájba rúgdosás gyakorlata következik ezután, mint az abnormális párbeszéd lehetősége? Őszintén mondom, nem valami szívet melengető perspektíva. .. Brezovich Károly Vác Középút helyett összefogást! Nem vagyok notóri\ JL |< kus levélíró, de most kétszer is tollat ragacj- Nv4'.?' tam, hogy leírhassam véleményemet. A jobboldaliságról, a baloldaliságról és az „arany középútról” szeretném véleményemet megírni. Szerintem most középút nincs, csak jobboldali vagy baloldali út van. Ezt nagyon jól mutatják az olaszországi választások is. Szerintem itt, nálunk különösen nem lehet a középső útra terelni az országot, a 45 éves bolsevik diktatúra után, mert ez a kísérlet a mostani választásokon újra csak a baloldal győzelmét hozná. Ez nagyon is reális veszély. Ha csak a szűk környezetemben (munkahely, baráti kör) hallható véleményeket veszem, a baloldali nosztalgia, a múlt viszszasírása egyértelmű. Ha ez országos jelenség, akkor Banos Jánossal együtt igenis tartani kell egy baloldali visszarendeződéstől. Mert mit is lát ma az ember, aki négy éve a rendszerváltozásra szavazott? Azt kell látnia, hogy a munkahelyeken nagyobb baloldali diktatúra és összefogás van, mint a Kádár-rendszerben volt. Nemhogy csökkent volna a hatalmuk, hanem (most már a munkanélküliség fegyverét is a kezükbe véve) korlátlan lett. Ezért úgy gondolom, hogy az elmúlt évek középutas, felemás rendszerváltoztatása csak a baloldal malmára hajtja a vizet. Ne a középútról beszéljünk tehát. Mert ha nem egyesülnek most a keresztény, nemzeti erők, elsöprő baloldali győzelemre lehet számítani. A győztesek pedig nem fognak kesztyűs kézzel bánni az ellenzékiekkel. Nem fogják jól fizető állásokban hágyni őket, az biztos. _ Vanó Tibor Vác A haza nem eladó! A nép élettapasztalatát, bölcsességét tömören fejezik ki a magyar szólások, közmondások. Lám így van ez most is, tanulhatunk, okulhatunk elődeink örök érvényű szavaiból. Nem az a legény, aki adja, hanem aki állja! HISTÓRIA Egy asszony a gulag poklában nÉn ekkor már egy sváb • parasztcsaládhoz szegődtem el, s jó ideig náluk dolgoztam. Mikor a Délvidéket visszacsatolták, a régi gazdák a földjeiket igyekeztek visszaszerezni. Az én gazdám is. Sokan voltak, akik több föld reményében a csábításnak engedtek, és az SS-be is jelentkeztek. S voltak, akik olykor a vitás földbirtokrendezéshez a környéken feltűnő német fegyveres csapatok segítségét' is igénybe vették. Az én gazdám is, aki miatt sokszor kellett a Wehrmacht-katonáknak főznünk. Más esetben meg a régi földtulajdonos jött a német katonákkal, meg a hangoskodó bundistákkal, hogy őt illeti a föld. Össze voltak uszítva tehát a svábok elég szépen egymással is, a bunyevácokkal is, az uradalmi magyar cselédekkel is. Sajnos ebből bejárónőként a gazdámnál sok mindent megtapasztaltam. Néhány kilométerre volt a határ tőlünk, ami bárhogy változott is, a föld maradt a helyén, amire a régi tulajdonos és az új is igényt tartott. Soksok perpatvar és szomorú esemény volt emiatt a környéken, amit a bundista és bunyevác túlkapások csak fokoztak. Aztán, ahogy a német csapatokat szorították vissza, ahogy a front közeledett, a félelem is egyre erősödött bennünk. Sokan volta, akik 1943—44-ben — mivel korábban németnek vallották a népszámláláskor magukat, és fiaik az SS-ben szolgáltak — kérték a németektől, hogy családostul vigyék őket Németországba, ami meg is történt olykor. A front közeledtével ezeknek a családoknak a félelme erősödött, ami az egész falu hangulatán éreztette hatását. Bonyolította a dolgot, hogy a Délvidéken is élénkült a jugoszláv partizánmozgalom, s egy-egy csapatuk átjött olykor Kunbajára is. Sőt hihetetlenül jól informáltak voltak: tudták ki szolgált a faluból az SS-ben, ki zavarta el a Délvidék visszatérésekor a régi földjéről a bunyevácokat, ki volt tagja a Volksbundnak. Mondhatom, hogy a jugoszláv partizánoktól jobban féltünk, mint a front közeledésétől. Volt is okunk rá. Mindig éjjel jöttek, s biztosan mozogtak a fal uban. Egyik éjszaka öszszeszedtek 33 embert, akiknek a többsége a frontról a német és magyar csapatoktól szökött meg, de voltak köztük hozzánk hasonló szegény, a Volksbundba se tartozó emberek is. Elvitték őket éjjel papuccsal a lábukon, s megásatták velük a határban az árkot, a saját sírjukat, és belelövöldözték őket. Valakivel betakartatták az árkot és a papucsokat sorba rakták rajta. Hihetetlen félelem lett úrrá a faluban, amit az éjszakánként részegen ordító szerb partizánok csak fokoztak. Sokszor ránkverték az ajtót, ablakot, s nem volt nyugalmunk. Apám az uradalmi pincében volt a munkával elfoglalva, de éjjel sokszor hazajött megnézni. hogy megvagyunk-e még. Az orosz csapatok gyakorlatilag a mi vidékünket a szerbek területeként kezelték, s bár úgy tudom voltak, akik jelentették nekik a szerb túlkapásokat, de azok nem avatkoztak közbe. Háború volt, a fegyvereké volt az igazság. Aztán tapasztaltuk, hogy az újra szerb fennhatóság alá került Délvidékről a svábok a falunkon keresztül menekültek, sőt a közeli Bácsalmásról is sok ismerős arc jelent meg Kunbaján. 1945. január 1-jén, tehát újévkor elmentünk a délelőtti misére, s ott is láttunk néhány bácsalmási arcot, ami nem volt megszokott dolgo újévkor. Alig énekeltük el a Boldog aszszony anyánk című éneket, mikor odajött az a bácsi, aki a perselypénzt szokta gyűjteni. Ödatartotta most is a kosárkát a perselypénzért, és azt súgta, hogy induljanak hazafelé, mert az iskolában már jelentkeznem kell. Nem tudtam még akkor, hogy minek, sőt előbb nem is hittem el. Otthon már arra se hagytak nekem időt, hogy megebédeljek és meleg holmit kapjak magamra. A szüleimnek meg sem mondtam, hogy kinn várnak a puskás emberek és hogy jelentkeznem kell. Egyedüli gyerek voltam, nem akartam nekik pont újévkor szomorúságot okozni. Mikor a templomból jöttem haza, már beszélték az utcán, hogy gyűjtik az embereket, malenkij robotra, kicsi munkára. Másnap édesapám hozott utánam ruhát, sapkát, mert az is otthon maradt, meg egy kis ennivalót. Mikor apám látta, hogy mennyi fiatal sváb leányt és legényt összegyűjtöttek, szaladt az időközben hazatért zsidó patikushoz, hogy segítsen a betegségemről papírt Álljuk arculcsapásként a madaras fővárosi hidakat. Álljuk a gyümölcsérlelő, betonba ültetett lámpaoszlopfákat. Károg némelyeken egy megtépázott varjú — neki érik. Nekik, hiszen valami közük van a hirdetőknek egymáshoz. Nemde? Álljuk a magas szakértelmet hirdetők, az ’56-ban hazát elhagyásra kényszerítők cinikus mosolyát. Álljuk a „kinyilatkoztatást”, miszerint „Magyarországon senki nem lehet büszke ma magyarságára, mert a fajok (!!!) keveredtek”. (Tégy a gyűlölet ellen... Álljuk még akkor is, ha meg akarnak bennünket téveszteni reklámfilmjükkel. A „rothadó kapitalizmusban” gyártott autótípushoz hasonló fantom vezető irányította négykerekű száguldva hirdeti, mely oldalon van a kormány helye. Vezérük bájos mosollyal üzen elvtársainak: „A mi legfőbb fegyverünk a tiszta, igaz, becsületes szó.” Az előd- és az utódpárt saját négy fala között igen, de az nem az államhatár. Miért vezették félre akkor ennyi ideig a magyarságot? Álljuk rendületlenül. De meddig? Álljuk még. Mert erős nemzet vagyunk. Ha józan ésszel átgondoljuk, hogy most a ’94-es választásokon miről (is) van szó, fölemelt fejjel, tiszta lelkiismerettel szavazhatunk a nemzeti megmaradásra. Csoóri Sándor mondta: „... nemzetet a lelki és a szellemi erkölcs emberei teremthetnek.” Fontoljuk meg tehét üzenetét! Dobos Attila Óda (Magyarország élni fog!) című művével szintén megszólított bennünket. „...Fogjuk hát meg mind egymás kezét! Hinni kell, ez ad nyugodt erőt! Hinni, hogy Magyarország élni fog! Mert élnie kell! Hogyha egyszer mind öszszefogunk, az Isten is velünk!” Nos, az összefogás nagy napja 1994. május 8. A haza nem eladó! Cum deo pro patria a magyar úton, biztos lépésekkel, nyugodt erővel nemzeti megmaradásunkért! Ember! Jól fontold meg, melyik kockába teszed a négyszer fél centiméternyi, a haza sorsát eldönő jelet! Baleczky Ivánná Budapest Magyarok maradunk Szavazz magyar, hív a Haza s győzni fogsz, győz a nemzet igaza. Keresztyén magyarok vagyunk, és azok is maradunk, s e tudatban a kívánt jövő felé haladunk. Istenünkre, Szent István királyunkra esküszünk, Hazánkban újabb ezer évig, keresztyén magyarok maradunk, leszünk! Győtffy László szerezni, mert avval talán megmenekülök. Hát ez nem sikerült, és a fegyveresek kíséretében gyalog, a nagy hóban elindítottak minket Bajára. Ha valaki összeesett a sóiban, nem könyörültek rajta a kísérő szerb partizánok, ott helyben agyonlőtték és mentünk tovább, miközben nemcsak a hidegtől, de a félelemtől is fáztunk. (Folytatjuk) Orosz Károly Vecsés A Rákóczi-szabadságharc kezdete A Rákóczi-szabadságharc kezdetét az ún. brezáni kiáltványtól számítja a történettudomány. 1703 elején már forrongott az ország, a Habsburgok elleni mozgalmak azonban külön utakon haladtak. A lengyelországi Brezánban élő Rákóczihoz mind több látogató, küldött érkezett. Május elején érkezett a határ menti településre Esze Tamás; üzenetet hozott, miszerint a nép csak a jeladásra vár, és kész fegyvert ragadni. Rákóczi 1703. május 6-án bocsátóttá ki — Bercsényi Miklóssal együtt — híres kiáltványát. Az egész nemzetet, nemeseket és közrendűeket, egyháziakat és világiakat szólította fegyverbe „édes hazánk, régi szabadságunk javára". A kiáltvány leszögezte: van remény a külföldi hatalmak támogatásának megszerzésére, mert a német nemzetet minden oldalról megtámadták ellenfelei. Rákóczi és Bercsényi kiadták az első parancsokat is. Meghagyták, amíg beérkeznek az országba, az ügyek vitelét az elöljáró tisztekre bízzák, akiknek minden fegyverforgató engedelmeskedni tartozik. Megtiltották a hadak erőszakoskodását, a közrendűeknek a kiáltvány szabadságot ígért hadba vonulás esetén a földesúri terhek alól „mind magok, mind jövendő maradikok” részére. A kiáltvány kibocsátásával egy időben Rákóczi elkészíttette az első zászlókat is az aranyos felirattal: „Cum Deo pro patria et libertate!”(Istennel a hazáért és a szabadságért.) Pogány György
