Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-31 / 125. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1994. MÁJUS. 31., KEDD Beszélgetés a FICE magyarországi egyesületének elnökével Sok a vitás kérdés a gyermekvédelemben Pusztazámori fejlesztések Olcsó telkek részletre Gyermeki jogokkal, azok nevelőotthoni keretek kö­zött való érvényesülésé­vel foglalkozó regionális konferenciát rendeztek csütörtökön az Aszódi Fiú­nevelő Intézetben Pest, Nógrád, Jász-Nagykun- Szolnok megyéből érke­zett nevelőotthoni gyere­kek és pedagógusok rész­vételével. A rendezvé­nyen jelen volt Blumen­­feldné Mikola Júlia, a Ne­velőotthonok Nemzetközi Szövetsége (FICE) ma­gyarországi egyesületé­nek, a konferencia szerző­jének elnöke is, aki kész­séggel válaszolt lapunk kérdéseire. — Lévén, hogy az aszó­di konferenciát megeló'ző­­en az ország több más ré­giójában is sor került a közelmúltban hasonló esz­mecserékre az egyesület szervezésében, bizonyára van már némi tapasztala­tuk arról, mennyire isme­rik jogaikat a nevelőottho­­nokban élő fiatalok. — Jómagam három gyermekjogi konferenci­án vettem részt néhány hét leforgása alatt — foly­tatta Blumenfeldné asz­­szony. — A résztvevők mindhárom esetben neve­lőotthoni gyerekek és pe­dagógusok voltak, s vala­mennyien felkészülten, vi­tára készen érkeztek az eszmecserékre. Látható volt, hogy szőkébb kere­tek között korábban is be­szélgettek már a rendkí­vül szerteágazó kérdéskör­ről. Hozzáteszem: az egyesület jó előre megis­mertette a részt vevő in­tézményekkel a tervezett témakört, s írásos vita­anyagot — az ENSZ gyer­mekek jogairól szóló 1989-ben megfogalma­zott egyezményének kivo­natát is rendelkezésükre bocsátotta. — Az ENSZ-konvenció­­hoz — három évvel meg­születése után — hazánk is csatlakozott, ám ennek jogrendszerünkben még nincs nyoma. Mi lehet en­nek az oka? — kérdeztem. — Az, hogy rengeteg vitás kérdés van a gyer­mekvédelem területén. A családvédelmi, a közokta­tási, a gyermekvédelmi, valamint az egészségügyi törvényt feltétlenül ki kel­lene egészíteni gyermeki jogokról szóló paragrafu­sokkal. Reményeim sze­rint a közelgő új parla­menti ciklusban meg is te­szik ezt a honatyák. — Szóljon, kérem, a Ne­velőotthonok Nemzetközi Szövetsége tevékenységé­ről. — A szervezet 1948-ban alakult Svájcban. Létreho­zását az indokolta, hogy a II. világháború következ­ményeként nagyon sok, több százezer gyermek maradt árván, csatangolt elhagyottan Európa-szer­­te. Kezdetben az ő elhe­lyezésükről, nevelésük, oktatásuk koordinálásáról gondoskodott a FICE, ké­sőbb a csatlakozott neve­lőotthonok szakmai hátte­rének biztosítása lett a fő feladata. Hazánkat, mely az ötvenes években csatla­kozott a szervezethez, öt évvel ezelőttig egy né­hány főből álló bizottság, azóta pedig önálló egyesü­let képviseli a FICE-ben. — Milyen anyagi hátte­re van az önök egyesületé­nek? — Minden évben ka­punk ugyan pénzt az ál­lamtól, ám ez rendre ke­vésnek bizonyul ahhoz, hogy céljainkat maradék­talanul meg tudjuk valósí­tani. Ezért évente két alka­lommal, karácsony és anyák napja kapcsán ado­mánygyűjtést szervezünk. — Végezetül egy szű­­kebb hazánkat érintő kér­dés: mi a véleménye a Ve­resegyházon felépítendő gyermekligetről ? — A tervek ismereté­ben úgy vélem, hogy kor­szerű intézmény valósul meg Veresegyházon a kö­zeljövőben, olyan, amely családias otthona lesz a gyerekeknek. Hozzáte­szem: túl nagy lépésnek tartanám, ha a nevelőott­honi rendszert azonnal ne­velőszülői váltaná fel, ahogy sokan hirdetik. (ribáry) Pusztazámor polgármesteré­vel, Pátrovics Benedekkel a község fejlesztéséről, az új építkezésekről beszélget­tünk a minap. Örömmel új­ságolta, hogy végfe lehető­ség nyílt a polgármesteri hi­vatal felújítására és bővíté­sére. Megszűnik az az álla­pot, melyben a hivatal épü­letében működött eddig a posta és az orvosi rendelő is. A rendelő egy elkülöní­tett részbe kerül, külön be­járattal, a posta pedig a falu centrumában, egy fel­újított épületben kap he­lyet. így a hivatalban fel­szabadul néhány szoba, amire eddig is igen nagy szükség lett volna. Kétmil­lió forintba kerül majd a központi fűtés és a gáz be­vezetése. Ezzel is korszerű­södik az eddig oly elhanya­golt épület. Bővítik a helyi épületet, s ennek a beruházásnak az eredményeképpen egy szép és modem házasságkötő te­remmel lesz gazdagabb a fa­lu. Erre is nagy szükség van, mert sok a fiatal a falu­ban, és sokan itt is marad­nak, nem költöznek el a vá­rosba. A felújítások között sze­repel az általános iskola szolgálati lakásának renová­lása, a gáz és a fűtés beveze­tése is, hogy az itteni peda­gógusok is kulturáltabb kör­nyezetben készülhessenek másnapi teendőikre. Pátrovics Benedek pol­gármestertől megtudtuk azt is, hogy ősztől 37 új telket kínálnak megvételre a falu­ban kedvező feltételekkel: 35 százalék előleg befizeté­se után egyéves kamatmen­tes részletfizetéssel már tel­ket lehet vásárolni, olyat, ahol egyelőre a víz és a gáz be van vezetve, sőt lehető­ség lesz az áram bevezetésé­re is. Ezek azonban még csak tervek, hiszen a testületi ülé­sen még meg kell szavazni­uk a képviselőknek ahhoz, hogy őszre valóban megkez­dődhessen a parcellázás, amire már engedély is van. így még több fiatal teleped­hetne le Pusztazámorban, ahol az ifjúság sok segítség­re számíthat. S. A. Kuláklistáról munkaszolgálatra Beszélgetés Pauló János domonyi nyugdíjassal — 1949-ben egyéni gazdálko­dók voltunk édesapámmal együtt — kezdi élettörténetük tragikus szakaszának elbeszélé­sét a ma már nyugdíjas, beteges­kedő domonyi nyugdíjas, Pauló János. — Volt két lovunk, új ve­tőgépünk, boronafogasunk, ekénk. Minden felszerelésünk volt, ami a háztáji mezőgazdasá­gi munkához kellett. — Családjukat Domonyban elsőként vették kuláklistára. Mi­kor? — 1950-ben. A szüleimmel egy néven volt a 24 hold föld. Szüleimnek — id. Pauló Jáno­­séknak két gyermekük volt; én 19 éves, a húgom pedig 12 éves volt ekkor. Tehát 1950-től el­kezdtek sanyargatni minket. Pél­dául 5000 forintra büntettek meg bennünket azért, mert az udvarunkban lévő kutya nem volt megkötve. Másik nap me­gint jött a rendőr, és kérdőre vont bennünket, miért nincs az udvarunk összesöpörve, a hp­­mok miért nincs a padláson. És ez így ment nap mint nap. Jött a rendőr, és kaptuk a pénzbünteté­seket!... Arra ébredtünk: belepett a dér A padlásunkat lesöpörték, min­dent elvittek! Semmink se ma­radt, még kenyerünk se!... 1951 júliusában elvittek kato­nának, munkaszolgálatosnak. Ennél még talán a börtönbünte­tés is jobb lett volna, mert ott legalább éhen pihentem volna! De itt' éhen dolgoztattak min­ket! Cikóriakávén éltünk, mert étel helyett azt adtak. Betont hordtunk az építkezésnél, na­gyon nehéz munkát végeztünk. Én bírtam, mert parasztgyerek voltam. Az okos, tanult, de gyenge fizikumú katonák össze­estek, megbetegedtek. Szörnyű dolgokat műveltek velünk! — Hol teljesített munkaszol­gálatot? — Nyíregyházán építettünk laktanyát, utána kijártunk Pol­­gárdra, ahol hizlaldát építet­tünk. Amikor munkaszolgálatos voltam, született meg a máso­dik kislányom, de nem enged­tek haza még látogatóba se!... Egy év után áthelyeztek Újfehér­­tóra, ahol nagy benzintartályo­kat fektettünk le, és felépítet­tünk egy laktanyát. Barakkok­ban aludtunk. Arra ébredtünk, hogy deresek, havasak va­gyunk. Alighogy leszereltem a katonaságtól, a vesémet ki kel­lett venni. Amikor Újfehértóról eljöttünk Diósjenőre, sokan már betegek voltunk. A koszt gyen­ge volt! A minisztériumba eljut­tattunk egy panaszlevelet. Utá­na jobb lett valamivel a helyze­tünk..; — És amikor leszerelt, mi vár­ta magát otthon? — Otthon addigra minden tönkrement. A földjeinket szét-Idősb Pauló, a domonyi kulák osztották azok, akik a téesz veze­tőségébe kerültek; a beadást meg ránk erőszakolták. így volt! Sok volt az adó, a beadás! Eladtunk a jobb földből, hogy kitisztázzuk az adósságot. Édesapám elment Aszódra — a Csapó nevezetű adóügyi előadóhoz —, aki azt mondta apámnak, hogy most már minden ki van fizetve; nyu­godtan aludhat. Egy hét se telt bele, újra annyi adósságunk volt, mint azelőtt! Olyan tanácselnök volt Domonyban, aki se írni, se olvasni nem tudott, csak keresz­tet rakott a neve helyett, de ellen­ben minket sanyargatni, rendőrö­ket hozzánk irányítani, azt tudott — Ungi Istvánnak hívták. Mi voltunk egyedül a faluban, aki­ket így tönkretettek! Elvitték még az ingóságainkat is! Amikor munkaszolgálaton voltam, már semmink nem volt, ott volt a sú­lyos beteg anyám, kishúgom, fe­leségem és két kislányunk. — Mi történt édesapjával? — Édesapámat 1951 őszén hí­zóeladásért elhurcolták és elinter­nálták. Előbb a Markóban volt három hónapig. Elítélték a leadá­sért, mert kulák volt. Ezért két évet kapott. Kikérte magát dol­gozni, így elvitték Dunaújváros­ba, Rácalmásra, ahol rabként dol­goztatták. Amikor engem és édesapámat elhurcoltak, a feleségem volt ott­hon a három gyerekkel, a húgom 12 éves volt, meg a beteg édes­anyámmal, akit nem bírtunk ke­zeltetni, mert nem volt rá pén­zünk. A feleségemet noszogat­ták, hogy vesse be a földeket, mert ha nem lesz elvetve, meg­büntetik és elvitetik. Nem bírták a munkát, hiszen férfi nem volt a háznál, így büntetésből beteg édesanyámat elvitték az aszódi tanácsházára, ahol adtak neki ge­­reblét, kapát, hogy az udvart ta­karítsa. De nem bírt semmit csi­nálni, mert tüdőbeteg volt (nem volt már 30 kiló sem). A felesé­gem ment utána a három kiskorú gyerekkel, hogy hazahozza őt. Sírva mondta az illetékeseknek, engedjék haza, hiszen úgyis be­teg. Az acsai Zima nevezetű nyo­mozó volt ott, aki azt mondta, menjen haza, mert neki jogában áll őt is elvitetni, állami gazda­ságban dolgoztatni, és a három gyereket pedig elviteti a men­­helybe. A feleségemet székkel kí­nálta, ő viszont édesanyámnak adta át a széket. Zima azt felelte: ő nem ülhet le, mert meg van büntetve. Kirántotta édesanyám alól a széket. Három nap és há­rom éjjel kinn hagyták az udva­ron. A harmadik éjjel jött haza... Könyörögtem: írja alá! Amikor le akarták szedni a falról a rózsás tányérokat, édesanyám baltát fogott. A bútorainkat is ko­csira akarták pakolni. Ekkor már Kalmár nevezetű volt Kartalról a tanácselnök: lakót tettek a há­zunkba. Az udvarunkban ingyen borátvétel volt. Édesapám a két év büntetés­ből egy év és hat hónapot töltött le. Rácalmáson a büntetőtábor­ban dolgozott. Hála Istennek, am­nesztiát kapott, és hazaengedték. Nem tudta mi vár rá itthon. Újra elkezdődött az üldözés, a verés, a sanyargatás. Mert minket tet­tek tönkre legjobban a faluban. Velünk akarták legelőször aláírat­ni a tsz-be való belépést. Azt akarták, édesapám adja be a föl­deket, a gazdasági felszerelést. De ő inkább tűrt. Azt felelte: ő nem kapta, hanem a szüleitől örö­költe a földet, és azok megdol­goztak a földért. Inkább belehal, de nem ír alá semmit. Erre kivit­ték őt — másokkal együtt — egy kocsival a határba, megverték őket. Ez így folytatódott minden-Ifj. Pauló, munkaszolgálatos nap. Egy éjjel felzörgettek két­szer is. Szegény apám betegen fe­küdt, vizes borogatás volt a fe­jén, és már nagyon félt. Hatan be­rontottak, részegek voltak — a pálinkaszag csak úgy bűzlött be­lőlük... Este jöttem haza. Kérdem, hol van apám? Azt mondja a felesé­gem, hogy a tanácsházán le van zárva, és addig nem engedik ha­za, amíg alá nem írja a papírt. Szaladtam a tanácsházára. Nem engedtek be. Erre betörtem az aj­tót, így hoztam haza az apámat. Másnap már én könyörögtem ne­ki: „Ezt már nem lehet kibírni, amit csinálnak velünk! Szégyen, nem szégyen, magát már tönkre­tették, agyonverték, börtönbe zár­ták. írjon alá, apám!” De mit szólnak a testvéreim, a falu? — kérdezte erre apám. Mire azt fe­leltem neki: a falu nem tudja, maga mit kapott és mit szenve­dett, meg én is! Sírt az egész csa­ládunk otthon. Már nem volt semmink! Nem volt mit ennünk, így lettünk mi — a Pauló család — a falu áldozatai. Bekényszerí­­tettek legelsőként, s utánunk jött aztán a többi gazdálkodó. Nagy árat fizettünk! Lejegyezte: Sári Katalin

Next

/
Oldalképek
Tartalom