Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-25 / 120. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1994. MÁJUS 25., SZERDA Aporkai hétköznapok a múlt és a jelen tükrében Sok minden változott, de lassú a folyamat A településeknek is van sorsuk, szerencsecsillaguk. Az egyiket elkerüli, a másikat kiszántja a történelem vagy a természet könyörtelen ekéje. Áporkán mindkettőből kijutott, hol a Duna rohant neki, hol meg a hódítók. írásos visszaemlékezés csak a XIII. századtól említi, ám a föld ennél jóvalta régebbi tárgyi bizonyítékokat rejteget a hajdan itt élő őslakosságról. A Daja dűlőből bronzkori urnasírokat tártak fel, s előkerült egy honfoglalás kori vitéz maradványa is. Ha igaz, Szent László uralkodása idején alapították s királyi birtok volt. Később a Zrínyi, a Savoyai majd a Grassalkovich család tulajdonát képezte. 375 év alatt négyszer is lerombolták. Kétszer a Duna, egyszer a török, egyszer meg a labancok. A mai község alapjait 1761-ben vetették meg a Bars és Hont vármegyéből idetelepülő „egynéhány becsületes Nemes Személyek”. Erre utal az ebből a korból származó községi pecsét is — kivont kardú, lovát ugrató huszár — ami a heraldika törvényei szerint csak a nemesek által lakott településeket illette meg. Jelenleg 1022 lakója van Áporkának, akikről manapság sem mondható el, hogy szerencsés csillagzat alatt születtek. A lakosság csaknem fele — 444 személy — inaktív, gyerek és nyugdíjas. De ami még nagyobb baj, az aktívak 20 százaléka munkanélküli. A falu most fizeti meg az árát a Rákosiidőkben kezdődött és a Kádár-korszakban tetőzött iparosításnak. Az emberek elfordultak a földtől, s az iparból próbáltak megélni, a Csepel Művekbe, a szigetszentmiklósi autóbuszgyárba és a Pest Vidéki Gépgyárba jártak el dolgozni. Ezek léte az ingatag KGST-piacra épült, s amikor a gólem leomlott, vele együtt a Sziget ipara is elsorvadt. Döntsön az egyén — Miből élnek ezek az emberek, pontosabban miből fognak megélni, ha letelik a munkanélküli-segélyük? — kérdem Ágoston Antal alpolgármestertől és Bánfalvi Sándorné jegyző asszonytól. — Jó kérdés — mondja fanyarul az alpolgármester. — Ezt mi is szeretnénk tudni. A negyven év alapos munkát végzett, az emberek elszoktak a földtől és leszoktak az önálló gondolkodásról. A gyárakban megmondták, ki mit kell csináljon, ma viszont az egyén kell döntsön a saját sorsáról. Sajnos ez nem mindenkinek sikerül, vagy időbe telik, míg megtanulják. 1993-ig a kiskunlacházi Kiskun Tsz-hez tartoztunk. A kiválás után megalakult az Aporkai Szövetkezet, földalap nélkül. Gyakorlatilag bérmunkában végzik azoknak a földeknek a megművelését, amit a kárpótlás során a volt tulajdonosok viszszakaptak, s vagy a koruknál fogva, vagy munkaeszközök hiányában ők maguk nem tudnak megművelni. Ez a tevékenység csak 30-40 embert foglalkoztat, hisz majd mindén gépesítve van. Persze vannak jól prosperáló, viszonylag nagy területen és megfelelő gépparkkal rendelkező magángazdák is, de kevesen. Aporka több mint húsz évig közigazgatásilag is Lacházához tartozott, s ez az — Az „elvtársak” meg sem próbálták községen kívül letenni a gépet, pont felettünk katapultáltak. A gép meg csak jött, mint egy meteorit. Becsapódott az iskolakertbe, majd onnan rápattant a tetőzetre. Isteni szerencse, hogy a gyerekek egy félórával előbb elhagyták az iskolát, s a szomszédos házban sem tartózkodott senki. Ez a baleset, no meg az évtizedekig fölöttük bőgő repülőgépek örökre aviatikaellenessé tették Aporkát, nem csoda, ha elsőként tiltakoztak az ellen, hogy a lacházi katonai repülőteret polgári légikikötővé alakítsák át. — Túl a zaj és egyéb ártalmakon, ami bennünket érne, nekünk gondolnunk kell ját a vidék csendjével kívánnák felcserélni. A testület megszavazta a tervet, már folynak a tárgyalások a vállalkozókkal. Két elképzelésünk van. Az expóra felépítenénk 50-60 lakóházat a vendégeknek, majd utólag eladnánk magyaroknak. A másik változat: eleve eladásra készülnének, egybeni vagy részletfizetésre. Ez a vállalkozás hosszú távra megoldaná a munkanélküliséget, másrészt a befolyó adók növelnék a község jövedelmét. Idegenfogralomról lévén szó, óhatatlanul terítékre kerül a Cseke-sziget tulajdonjogi problémája, amit joggal sérelmez Aporka. A 3,5 hektáros szigetet egy 15-20 méter széles vízkorridor választja el a községi külterülettől, egykor Cseke Mária áporkai lakos tulajdona volt. A negyvenes évek végén az állam önkényesen kisajátította s a Pest Vidéki Gépgyár kapott rá kezelési jogot, a dolgozók jártak ide pihenni. Ma az enyészet uralkodik a szigeten, s a felszámolás alatt lévő PVG mint saját tulajdonát árulja, nemcsak a felépítményt, hanem a területet is. Azt a földet, ami évszázadokon át Aporkához tartozott, szerves része volt a falunak. — Már mindent megpróbáltunk', hogy visszaszerezzük — kesereg az alpolgármester. — Instanciáztunk a kormánynál, a minisztériumokban, próbáltunk egyezkedni a PVG-vel is. Kínáltunk 6 millió forintot, ők 33-at kértek. Ennyit nem tudunk fizetni, hisz ennyi egy egész évi költségvetésünk. Pedig micsoda paradicsomot lehetne ebből a szigetből csinálni! — Igaz is, mit csiháltak, mit valósítottak meg az elmúlt négy év alatt? — kérdem a jegyző asszonytól. Bánfalvi Sándorné sorolja — Korszerűsítettünk több mint két kilométernyi út- és járdaszakaszt. Építettünk tíz buszmegállót. Felújítottuk az intézményeket s végre van egy tisztességes ravatalozónk. ’90-ig még kirendeltség sem volt Aporkán, minden adminisztrációt Lacházán végeztek. Következésképp ki kellett alakítani a községházát s beszerezni az irodagépeket. Ez év januárjában befejeződött a gázprogram, a 380 portából 223-ba bekötötték a gázt. Ezzel egy időben ^z intézmények is átálltak gázfűtésre. Új helyre költöztettük az orvosi rendelőt, beszereztünk néhány létfontosságú műszert és számítógépre vittük a betegek nyilvántartását. Újra van címerünk, s ha nem is a mi érdemünk, az egyház a Lakiteleki és az Egymásért, Másokért Alapítvány közös összefogása eredményeként az idén megjelent Aporka első monográfiája is. Ami a jövőt illeti, elkészült a község általános rendezési terve, benne a szennyvízcsatorna kiépítése. De ami még közelebbi, ejgy éven belül lesz telefon Aporkán. Telefon jövőre A költségvetés elosztását „vallatva” szokatlan adatra bukkantam. Az iskola működtetése indokolatlanul sok pénzt von el a közös, kasszából, ami elsősorban a kedvezőtlen demográfia következménye. A nyolc osztályba mindössze 79 gyerek jár, ezzel szemben a testület 34 fős. Az 1. osztályba öten vannak „beiskolázva”, a „legtöbb” a 8.-ba, 13 fő. Mindennek egyenes következménye, hogy a 3,2 millió forintos központi támogatást az önkormányzat 7 millió forinttal kell megpótolja évente, vagyis az évi költségvetés 20 százalékát az iskola nyeli le. (Ehhez jön még az óvoda 1,1 millió forintos deficitje.) Magától értetődik a kérdés: miért nem élnek az öszszevont osztályos oktatási módszerrel? A jelenlegi állapotokat tekintve két osztály összlétszáma nem haladná meg a 22 főt, vagyis gyakorlatilag megoldható két évfolyam párhuzamos oktatása feleannyi összegből. Ezzel nyilván lesz, aki vitatkozni fog, elsősorban a tanárok. Érvként bátorkodom Illyés Gyulára hivatkozni, aki egy oskolamester nádpálcája alatt végezte el a négy osztályt a rácegresi összevont osztályban. A múlt kötelez Bár távol áll tőlem, hogy ezért a tantestületet okoljam, fájó a hittanórám járók alacsony létszáma. A zömében református községből alig 20 gyerek vesz részt a hitoktatásban. Igaz, nem jobb a helyzet a felnőtteknél sem, Beregszászi Marianna lelkipásztor kimagasló eredményként említi, hogy húsvétkor 70-en vettek rész az ünnepi istentiszteleten. Egyesek ezt azzal magyarázzák, hogy a lelkipásztor nő, ráadásul fiatal. Szerintem a magyarázatot az elmúlt negyven év valláspolitikájában kell keresni, s a lelki elnyomás kompenzálásából a tantestület is átvállalhatna valamit. Istenben hinni, lelkileg épülni nem létkérdés. De hozzátartozik ez is az identitástudathoz, a mai mércével mért magyarságunkhoz. S vonatkozik ez kivált egy olyan községre, melynek alapítása Szent László nevéhez fűződik. Matula Gy. Oszkár A közelmúltban felújított I. és II. világháborús emlékmű A szerző felvételei alárendeltség az „örökségben” is megérzik. Húsz év alatt egyetlen jelentős beruházás történt, megépítették a vezetékes vízhálózatot. Az idegennek „szemet szúr” az iskola, a külleme után ítélve ez is új létesítmény. Csakhogy ennek története van. 1986. május 6-án délután a lacházi szovjet repülőbázisról felszállt egy vadászgép, majd néhány perc múlva rázuhant az áporkai iskolára és felrobbant. Az épület nagy része és a szomszédos ház leégett. Ágoston Antal, aki szemtanúja volt a balesetnek, ma is megborzad, ha visszagondol rá. arra a 186 hétvégiház-tulaj-. donosra is, akik a községhez tartozó üdülőövezetben, töltik az év egy jelentős részét — mondja Bánfalvi Sándorné. — Egy közeli nemzetközi légikikötő elűzné innen őket, s még attól a kevéske jövedelemtől is elesnénk, amit az üdülőövezet biztosít. — A távolf terveinkről -> már nem is beszélve — szól közbe Ágoston Antal. — A község és a Duna közt van egy hat-nyolc hektáros önkormányzati terület, amin egy korszerű lakótelepét szeretnénk építeni, vállalkozási formában. Olyanoknak, akik a főváros zaSzűkebb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata Mint azt a krónika őrzi, az áporkai református templom alapkövét 1785. május 21-én reggel 9 órakor rakta le a gyülekezet, s mellé egy „ládátskába” az egyházi elöljárók névsorát, valamint az őket méltató latin nyelvű emlékiratot helyezték. Áz építkezést Jung József soroksári kőművesmester végezte, de torony csak 1837-ben épült a templomhoz. Az elmúlt több mint két évszázad során mind a templomot, mind a tornyot többször is bővítették, javították, a legutóbbi nagyméretű felújítás 1985-ben volt. Ezek a munkálatok az eredeti stílusjegyeket is átformálták, mai végleges formájára a klasszicista stílus a jellemző. A templom belső tere 10x24 méter, a nyugati és keleti boltozat alatt égyegy karzattal. A nyugati karzaton nyert elhelyezést az 1902-ben Szalay Gyula által épített orgona. A háromszintes torony 30 méter magas. Az eredeti harangok az I. és II. világháború áldozatai lettek, illetve az 1925-ben felszentelt három új harangból megmaradt egy 518 és egy 153 kg-os bronzharang. A 300 férőhelyes templom műemlék jellegű, falaiba beépítették az Áporkához tartozó Szentkirály major területén állt ótemplom köveit. E templomot a Duna egyik áradása pusztította el a XIV. században. Az áporkai egyházközség első — és egyben templomépítő — lelkésze, Gyenes (Dienes) András volt. (gyé)
