Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-24 / 118. (119.) szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁJUS 24.. KEDD 13 Boldogboldogtalan * Boldogult ifjúkorom kedvelt vicce s jut eszembe: — Két ikertestvért, Boldog Jánost és Boldog Imrét behívják katonának. Az első eligazításon minden újoncnak be kell mutatkoznia a százados elvtársnak, egyben meg kell mondani, hogy ki honnan érkezett. Rendben folyt a bemutatkozás, egészen addig, míg az egyik testvérre nem került sor, aki büszkén kivágta: Boldog János vagyok, Siófokról! A százados méregbe gurul és szájon vágja a kiskatonát. Amikor testvérére kerül a sor, ijedtében így mutatkozik be: Boldogtalan Imre vagyok, Siófokról. Az indulatos pofon ezúttal sem marad el. A szemle után a testvérek magyarázatot kémek a századostól. Erre ő kifakad: — „Ugyan már, szégyelljék magukat! Tavaly a nejem Siófokon nyaralt, és jóban volt vele boldog-boldogtalan!” Miért jutott mindez az eszembe? A május 8-i választáson, a liberálbolsevizmusra szavazott — boldogboldogtalan. .. Arra pedig, hogy mire is voksoltak valójában, szintén van két — saját tapasztalataimból vett példám. A hetvenes évek elején a hűvösvölgyi Népkertben (Balázs-vendéglőben) dolgoztam. Egy napon a földszinti „fapados”-étteremben volt egy NDK-csoportunk. Szerény menüt kaptak: csontleves, prézlis hús, resztéit burgonyával, csalamádé, ízes palacsinta, két szelet kenyér, egy üveg kőbányai világos sör. Ugyanebben az időpontban a „felsőházban”, a műsoros gulyáspartyn egy NSZK-csoport múlatta idejét. Valamely véletlen folytán a fentiek tudomást szereztek a lentiekről és valami elementáris erővel „vendégül látták” szegényebb vértestvéreiket. Leírhatatlan örömmel borultak egymás nyakába, sírtak az örömtől — szegény NDK-s idegenvezető legnagyobb rémületére, aki félt, hogy csoportját nem tudja egyben tartani. A másik — sokkal lehangolóbb — példám egy (sok szovjet Intourist-c söpört vendégül látásához fűződik. Szegény — többnyire ázsiai — embertársaink olyan kiéhezve érkeztek a magyar étterembe, hogy az ebédhez kitett kenyeret és a savanyúságot még a leves felszolgálása előtt elpusztították, s a főétel mellé újból követelték a kiadását! Reggelinél pedig tanácstalanul ültek: a filteres teát nem tudták kihasználni, ők még olyat soha nem láttak... Hát most, az elmúlt négy évben elmozdult a magyar társadalom a „gulyáspartys!” — kapitalista életszínvonal irányába, igaz, örökölt nehézségeink miatt még nem érkezhettünk el odáig, de az első, reményt adó lépések már megtörténtek. Most sok ostoba embertől hallható az igény, hogy legyen már végre 3,60 újra a kenyér, 5 forint a tej, legyen kettes kolbász, mint Jani bácsi népboldogító idejében... Legyen ismét „gulyáskommunizmus”, „legvidámabb barakk” és egyéb nyalánkságok!? Csak nehogy az egykori szibériai-szendvics jöjjön vissza: két szelet száraz kenyér között egy szelet friss! A megjósolható liberális gazdaságpolitika „sokkterápia-barát” programját tekintve ez nem is olyan túlzó perspektíva. Amihez majd savanyú ábrázattal tapsolhat — boldog-boldogtalan! Brezovich Károly Vác telével csak délután 14 és 18 óra között kapjuk meg, annak ellenére, hogy mintegy 300 méterre vagyunk a posta helyiségétől. Ugyanis a kézbesítők itt fejezik be munkájukat. Könnyen megoldható volna, ha egy kézbesítő reggel külön kihordaná az újságot, mint ahogy szombaton már 7 órakor megkapjuk a lapot. Szíves segítségüket kérem több helyi olvasó nevében. Id. Morvái Károly Mogyoród Miért kapjuk csak délután? Tisztelt Főszerkesztő Úr! Elismerésemet és köszöneté - met fejezem ki azért az értékes munkáért, amit Ön és a lap többi munkatársa végeznek a reális, igazi tájékoztató munkáért ebben a politikai zűrzavarban. Jelenleg, életem 80. évében is naponta érdeklődéssel olvasom a Pest Megyei Hírlapot, amely a valós állapotokat igyekszik bemutatni és bátran feltárja a hibákat. Most, mióta ön vezeti a Pest Megyei Hírlapot, a fiammal, aki járatja, teljes megelégedéssel olvassuk, csak az a kellemetlen, hogy e reggeli lapot szombat kivéEnnyi szolgalélek?! A sokkállapot után, amit a 8-i választási eredmény okozott, — muszáj elmondanom, valósággal letaglózott az emberi hálátlanság. Nem vagyok már fiatal, sok mindent megértem 64 év alatt. De hogy ennyi szolgaiélek él ebben az országban, hát ez majdnem „kivégzett”. Még a telefont is kihúztam, mert képtelen lettem volna HISTÓRIA bárkivel is szót váltani. Magyarázhatjuk ezt bárhogy. Kertelés nélkül ki kell jelentenem: a parasztság elárulta a nemzetet! A legkisebb falutól a mezővárosokig mindenhol a volt kommunistákra adták a voksukat. Itt már az is megkérdőjelezhető, hogy van-e ezekben az emberekben hazaszeretet. Amilyen törvényszerű, hogy tavasszal a természet kizöldül és megjön a kikelet, olyan természetesnek kellett volna lenni, hogy egy földműves ember a földmunkások pártjára szavazzon, bármelyikre is közülük. A parasztság-lett volna elsősorban hivatott arra, hogy „hidegre tegye” a kommunistákat, még ha szocialistáknak is mondják magukat. Ha másért nem, az 1947-es gyalázatos választásokéit és a padlássöprésekért. De nem, ők inkább meggyalázták szavazataikkal 1956-ot, s inkább az egykori AVH-t és a pufajkát választották! Mit lehet erre mondani? Csak annyit, hogy ez gyalázat! Szégyellem, hogy milyen országban élek. De mit tehetek ezenkívül, 64 éves fejjel? Máté János Budapest Benedek Elek Magyarok története Adja-e kezünkre Atti.la örökét szépszerént, vagy nem. Ha lehet: ősi jusson, ha nem lehet: karddal foglaljuk el. Fiatal volt Árpád, ám észben öreg: helyeselte az öregek tanácsát. Mindjárt szól Kusidnak, Kund fiának, aki ugyanvalóst fiatal volt, de nagyeszű; akinek okos volt minden gondolatja, s okos gondolatját kétszer is megrágta, mielőtt kimondta. — Eredj, Kusid, és járd be Attila földjét egymagad. Lássad, halljad, hogy miféle népek lakják. Ki most e földön az elsők eleje? Elment Kusid, s amerre járt, jól megszemléle mindent. Erdőt-mezőt, pusztaságot, folyót, patakot. Csak úgy dagadt a szíve a nagy gyönyörűségtől, s fel-felkiáltott: „ez a föld az, ez amelyről Csaba regélt!” Egyszer * aztán egy városba ért. Abban a városban lakott a morva fejedelem, akinek Szvatopluk volt a neve. Fölment egyenest Szvatopluk palotájába: elémondotta, hogy ki ő, s mi ő, kinek az embere. — S mit akartok itt? — kérdezte büszkén Szvatopluk. — Nem yagyunk rossz szándékkal. Én mondom azt neked, Kund fia, Kusid. Meg akarunk telepedni eme földön. — Hát telepedjetek, van hely az országomban — biztatta Szvatopluk. — Jó dolgotok lesz, ha hűséggel szolgáltok engem. Hiszen éppen eleget értett Kusid e beszédből. De nem járt el a szája, s csak ennyit mondott Szvatopluknak: — Megértettem mondásodat, visszamegyek s megmondom uramnak. Visszafelé mentében nem állotta meg, hogy a kulacsát meg ne töltse a Duna vizéből; tarisznyájába egy darab földet tett s egy marék füvet, hadd lássa Árpád s lássák a magyarok, hogy nem volt mese, amit Csaba mondott. Megérkezvén, Kusid először is a földet mutatta meg Árpádnak s a vezéreknek. — Nézzétek ezt a földet: fekete és puha. Nincs ennek páija a világon. Kézről kézre adták a maroknyi földet, s szemlélték sokáig nagy gyönyörűséggel. Akkor elévette a marék füvet. — Nézzetek ide, milyen szép zöld. S most vegyétek a kezétekbe: ugye puhább a selyemnél? — Puhább a selyemnél — mondták valamennyien. — S most igyatok egy cseppet ebből a kulacsból. Ä Dunából merítettem tele. Sorra járt a kulacs, s mondták valamennyien: édesebb a méznél. — S miféle nép lakja most e földet? — kérdezte Árpád. — S ki ezen a földön az elsők elseje? — Arca, szeme lángban égett, amikor ezt kérdezte.-— Sokféle nép lakja —• mondotta Kusid — Ám az elsők elseje Szvatopluk, a morvák fejedelme. Halgassatok ide, mit üzent! Nem bánja, telepedjünk le, van hely elegendő, csak hűséggel szolgáljuk őt! Hej, szörnyű haragra gerjedt Árpád! Szikrát vetett a kardja, amint megforgatta nagy felindultában. — Halljátok! Szolgaságra hí engem s népemet! Megyünk! Megfújatta mindjárt a harci kürtöt. Lábra kelt mind, aki fegyverforgató volt. Kusidot azonban előreküldötte Árpád. Mondá neki: — Válassz paripáim közül egy fehér paripát. Tétess reá aranyos nyerget, húzass a fejébe gyémántos féket. Menj előre, s-vidd el ezt a lovat Szvatopluknak. Mondd meg neki: Árpád, a te urad küldi. Azért küldi, hogy legyen; amin kiszaladj Attila földjéről. Kusid csakugyan előrement, s vezette a fehér lovat. És megérkezvén Szvatoplukhoz, mondá neki egyenesen Árpád üzenetét: — Mit beszélsz te? Mondd el csak még egyszer! — S akkorát kacagott a kevély Szvatopluk, hogy még a föld alatt is ekhót vetett a kacagása. — El én, százszor is — mondotta Kusid. — Ha kedves az életed, ülj fel e fehér lóra, mert bizony mondom, kard hegyire kerül a fejed. De most már nem kacagott Szvatopluk. Arcát elfutotta a méreg s a bosszúság. — No hát, mondd meg a gazdádnak: nem ülök a lovára. Bunkósbottal agyonütöm dög állatját; aranyos nyergét a Dunába, gyémántos fékjét a fűbe vetem. Értetted-e? — Értettem, Szvatopluk. Csak üsd agyon a lovat, majd megeszik a húsát a mi kutyáink. Vesd a nyerget a Dunába: kihalásszák a mi halászaink. A féket is vetheted a fűbe: majd megtalálják a mi kaszásaink. Értetted-e? Hej, kürtöt fúvatott egyszeribe Szvatopluk, s mire Árpád a Duna elé ért, akkora sereggel várta, hogy az ég is elfeketedett árnyékától. Fele sem volt a magyar, egynek három is jutott. Juthatott tíz is. Hullott Szvatopluk népe, mint a hulló kéve. Duna vize megáradt s kicsapott medréből, annyi vér folyt belé. Futva futott Szvatopluk is, s beleugratott a Dunába, de nem tudott kivergődni a megáradt vízből: ahová Árpádnak aranyos nyerget dobta, a Duna feneke lett az ő sírja is... A 895-ik év végén vezette be Árpád az ő maroknyi népét a Vereckei-szoroson, s tíz év múlva, a 906-ik esztendőben már be volt fejezve a honszerzés nagyszerű műve. Valóban maroknyi nép volt ez: legföllebb félmillióra becsülhető. Ennek a maroknyi népnek húsz-huszonötezer fegyverfogható katonája volt. A hosszú vándorlások, az örökös háborúk számban megfogyasztották, de nem gyengítették meg katjának és lelkének erejét. Bölcs fejedelem kezében volt a nép sorsa, aki nem ábrándozott világhódításról, országoknak, népeknek elnyomásáról: hazát, állandó hazát akart szerezni az ő népének. Kitűzte maga elé a nagy célt, s telkének, testének minden erejével e célt szolgálta, mígnem valósággá vált az. Árpádnak és maroknyi népének e csodálatos tényét csak részben magyarázza a nép karjának ereje, vitézsége, hadviselésének eredetisége, a hadviselésben való bámulatos kitartása. Mindezek az erények megvoltak a hunokban is, megvoltak az avarokban is, s mégsem gyökereztek meg ezen a földön. Nem, mert ezeknek a népeknek s vezéreiknek nem forrott össze a lelkűk egy gondolatban, mint ahogy összeforrott Árpádnak és népének lelke: az állandó haza ajapításának gondolatában. Árpád, a magyar nép vezére, nem követte a világverő Attila példáját. Az ő maroknyi népével nem is követhette. Áz ő messzelátó bölcsessége honalapításra egyesítette népének erejét, miután érezte, hogy megtalálta Attila földjében, e földnek fekvésében az állandó megtelepedés feltételeit. (Folytatjuk) Antall Józsefet kormányfővé választja a parlament Négy esztendő nemzetek életében ritkán válik történelmi jelentőségűvé. 1990. május 23-át méltán tekinthetjük az ország történelme jelentős napjának: ekkor választotta Magyarország miniszterelnökévé az Országggyűlés Antall Józsefet. A több évtizedes diktatúrát követő első szabad választásokon a Magyar Demokrata Fórum 165, az FKGP 44 és a KDNP 21 képviselői helyet szerzett, így az MDF listavezetője, Antall József kapott megbízást kormány alakítására. Beszédében többek között kijelentette: „Ha nem fogunk össze mindnyájan, ha nem mozgósítjuk magunkban mindazt, ami a legjobb, eljátszunk egy olyan történelmi esélyt, amelyet ebben az évszázadban még nem kínált fel nemzetünknek a történelem, és ki tudja, hogy mikor fog legközelebb”. A miniszterelnök május 24-én — a parlamenti demokráciákban megszokott gyakorlat szerint — 100 nap türelmi időt kért a legfontosabb kormányzati teendők felmérésére, a kommunista hagyaték áttekintésére, leltározására. Ismert, hogy a hivatalba lépő Antall-kormány az ellenzéki pártoktól nem türelmet, hanem szüntelen támadást kapott, Antall József első kormányának Andrásfalvy Bertalan (művelődés), Balsai István (igazságügy), Bőd Péter Ákos (ipar), Für Lajos (honvédelem), Győriványi Sándor (munkaügy), Horváth Balázs (belügy), Jeszenszky Géza (küiügy), Kádár Béla (külgazdaság), Keresztes K. Sándor (környezetvédelem), Nagy Ferenc (földművelés), Rabár Ferenc (pénzügy), Siklós Csaba (közlekedés), Surján László (népjóíét) lettek tagjai. Tárca nélküli miniszter lett Gerbovits Jenő, Kiss Gyula és Mádl Ferenc. Pogány György
