Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-21 / 118. szám

Döbrentei Kornél Anyám kertjében a fű H úsvét után ez a hete­dik vasárnap, pün­kösd, a Szentlélek Isten el­jövetelének ünnepe és a Feltámadás teljessége min­denütt, erdőkben parkok­ban, kertekben. A termé­szet szilajon tobzódik a re­mény tömény és megszám­lálhatatlan árnyalatú színé­ben. Rohamot indít min­den kietlen földdarabért, térdig érő fűrengeteg az előre nyomuló gyalogság, míg erőtől duzzadva, foly­tonos ragaszkodásban eget ostromolnak a fák: mámorosán túlnőnek ön- magukon. Megrendítő pon­tossággal hatnak által a Pi- linszky-sorok: „Elmerül szemem, arcom, lelkem, / minden élőlény megmerül / abban a feneketlen zöld­ben, / ami egy fa kívül-be- lül.” Elvesző paránynak ér­zem magam ebben a rop­pant dinamizmusú szelíd­ségben, amely a tetőző ta­vasz. És ami szinte az elvi- selhetetlenségig felfokoz, a levegőben dúló illator­gia, a már-már durván má- konyos jószág-bőség. Az orgonavirágzást követi az akác, kapcsolódik hozzá az olajfa majd a hárs. Per­sze a legtapasztalatlanabb, kaptárra járó méhecske is többet tud nálam e bódító menetrendről. A körülöt­tem feltörő, elementáris élet-akarás láttán kezdek hinni: talán mégis kiheve­ri az Embert, a homo sapi- enst a Föld. Érzem, ez a féktelen zsendülés nem a tenyészet öntudatlan maga- feledtsége. A Szentlélek Is­ten áldása ott van minden gyümölcsígérő virágzás­ban, oda már nemhogy el­érkezett, hanem az az egyik természetes megtes­tesülése, lakozási helye. Mondhatnám, a hely szel­leme. Fohászkodni érte ne­künk kell, emberi teremt­ményeknek, hogy eljöjjön és betöltse a bennünk pan­gó űrt. Hát Veni Sancte Spiritus, Jöjj el Szentlélek Isten és világosítsd meg botor, ám talmi dolgokban oly fineszes elménket, emeld föl a szívünket, mert nagyon alant van, s egyre alább merül az álta­lunk kitartó rendszeresség­gel elmocsarasított, elszeny- nyesített világban. Terem­tésünk pillanatától ott kí­sértett az árulás, az átkos birvágy, Káin és Ábel nem fakuló példája, mint történelmünk szentesítette magatartásmodell. Pünkösd az egyház meg­születésének _ emléknapja is. És ki tudja, adott pilla­natban melyik volt a na­gyobb bűn, Júdásé vagy ama Simon Péteré, akire később Jézus, mint kőszik­lára építette egyházát, de előbb még háromszor ku­korékolt a kakas és Péter háromszor tagadta meg az Üdvözítőt. Azóta is micso­da önfeláldozástól vissza­rettentő, merthogy fölösle­ges hiábavalóságnak tű­nik, nemzeti sorsrontó megtagadásoknak va­gyunk elkövetői, szenvedő alanyai vagy meglapuló ta­núi: cinkosok közötti né­mák. A történelmi amné­zia, az elkövetett brutális gaztettek feledése is áru­lás, megtagadás. Döbbenetes, hogy a méla embernyájat mivé alakíthatják a hamis pász­torok, hogyan játsszák ki saját érdekei ellen, aláz­zák meg, aljasítják erköl­csi nullává, hajszolják bele egy tál lencséért meg­tagadásába mindannak, ami valaha szent volt előtte, ami életének értel­met adott. Nézem a háború utáni híradó-dokumentumokat. 1946: Mindszenty ellen tün­tetnek, elítélését követelve, az egyházi iskolák tanulói, élükön egynémely paptaná­rokkal. Ha Isten nem is, én elzsibbadok az iszonyattól, de a rémülettől is: ennyire hitvány, romlékony vacak, ennyire szolgáló és kiszol­gáltatott lélegző szerkezet az ember? Aztán látom, 1957. má­jus elsején, alig a vérbefoj- tott forradalom után, a Ká­dár előtt elhömpölygő, üdvrivalgó tömeget, tartás nélküli masszát, miközben a Gyűjtőben a Kisfogház udvarán folyik a nonstop akasztás. És akiket kivé­geztek, többek közt, ezért a bebutított sokadalomért vállalták a mártiriumot. Nézem a mindig mindenre kapható megtévesztett sze­rencsétlenek sereglését, és szégyellem magam. He­lyettük is. Hát innen vétet­tünk. Jöjj el Szentlélek Isten, világítsd meg elménket, mert beérett a negyven éve álnokul magvában mérgezett, fertőzött vetés. Ragyogd szét a történelmi amnézia jellemet, szelle­met, lelkiismeretet súlyo­san megülő, megkövesed- ni készülő homályát. Mert mostanában prolongált a feledés. Rövid távú, vélt előnyért hosszú távú és vérizzadásos lesz a fizet­ség, megtetézve uzsoraka­mattal. Két rossz közül a nagyobbat választja, aki homokba dugja a fejét és azzal ámítja magát és má­sokat, hogy mégis lehet a kutyából szalonna, hogy nem ismétlődhet meg a múlt, nem válhat elhárítha­tatlan jelenné. Mintha nem történtek volna meg a bestiálisán bosszúálló sortüzek, s hall­gatván a választási eredmé­nyeket elképedve és meg­rendülve vettem tudomá­sul, hogy az egykori sortűz sújtotta városokban is utca­hosszal győznek ama párt képviselőjelöltjei, ornans- ként viseli a magyar és a szocialista. Olyan ez az egész, mint egy lidérces álom. Pedig ez a valóság. Keserű nyálat képez a számban. Vagy már min­den jelképerejű borzalom valósággá elevenedik? Pün­kösd liturgikus színe a ve­res. Milyen nép vagyunk? Mint a szárnya metszett madár, akit kalitkában ne­veltek föl s amikor széles­re tárják az ajtót, hogy vég­re szabadon repülhessen, bátortalanul kitotyog, né­hány gyámoltalan lépés után inkább visszatámo­lyog rabsága biztonságá­ba. Féli a szabadságot. Ilyen börtönnosztalgiás nép lettünk? Koszt, kvár­tély megvan, gondolkod­nak, döntenek helyettünk, a kockázat semmi, a vegé- tálás minden. Az idő megmutatta: öná­mítás hinnünk, hogy nagy­korúságunk nem alultáp­lált. A szabadságból pedig annyi jut, amennyit érdem­iünk, amennyire méltóak vagyunk. Olyan ez, akár a tiszavirág-életű pünkösdi királyság, a talmi egynyári demokrácia ősi, ám ked­ves mutatványa: egy kis ideig mindenkiből lehet bármi. Ha pünkösdi király- lyá választották, egy évig nem kellett részt vennie a közmunkában s ez idő alatt a kocsmai számláját, a „sarát” is mások fizették. A természet leigázhatat- lan, az ember nem. És most viszolyogtat ez a gyarlóság. Belefáradtam abba a folytonos szembe­sülésbe, hogy nekünk min­dig Mohács kell. Másképp nem ocsúdunk. . Az anyám kertjében ha­talmas a fű, géppel nem le­het rámenni. Kaszát kell ragadnom, hogy a burján­zást visszatereljem a kívá­natos és civilizált keretek közé. S közben felötlenek bennem Pilinszky versé­nek sorai: „teszünk azzal valamit is, / hogy a füvek zöldellő erejébe / visszahe­lyezzük a halottat?” A válaszom praktikus: igen. Talán elkerüljük, hogy ránk romoljon. Ki a népszerű? Egyre nő, szaporodik a jelenlegi kormányzat bűnlajst­roma. Ahogy közeledik a választások második fordulója, úgy erősödik a magukat nyeregben érzők hangja. Sze­rintük a kormányzó pártok a választási kampányukat alaposan elrontották. Ráadásul nem okultak az első forduló kudarcából, és továbbra is a hibás gyakorlatot követik, ami többek között abban nyilvánul meg, hogy rámutatnak a baloldal előretörésének veszélyeire, s rendre felidézik e politikai vonulat sötét múltját. A mind fölényesebbé váló bírálók úgy vélik, hogy ez a hibás stratégia bumerángként üt vissza, és tönkreteszi a konzervatív-nemzeti oldal maradék esélyeit. Gondolatmenetükből az következnék, hogy minél többször villantották fel a tényfeltárók a baloldal több évtizedes országlásának ma már hihetetlennek tűnő, kegyetlen, véres fejezeteit, a magyar választók annál inkább szimpátiát éreztek a kommunisták iránt. Azok iránt, akiknek politikai, szellemi elődeik szinte min­den magyar családon sebeket ejtettek. Azok iránt, akik gátlástalanul kiszolgálták a megszálló szovjeteket, s proletárdiktatúrára hivatkozva, félelmetes karhatalmi és rendőri gépezetükkel rettegésben tartottak munkáso­kat, parasztokat, értelmiségieket. A győzelem közelségétől megmámorosodott tábor tán szükségét érzi annak, hogy „jó tanácsokkal” lássa el a konzervatívokat? Felismerték volna, hogy a de­mokrácia egészséges működéséhez erős ellenzékre van szükség, s ezért segíteni akarnak gyengülő ellenlá­basaiknak? Természetesen szó sincs ilyesmiről. Csu­pán újabb figyelémelterelésről van szó: arról, hogy a választópolgárral feledtessék, mi is az igazi oka csüg- geteg kiábrándultságának. Feledtessék a sajtó nagy ré­szének az elmúlt négy évben tanúsított kíméletlen, kor­mányellenes hadjáratát, manipulációit. Állítjuk: a baloldal — ideértve az SZDSZ-t is — ma sem népszerű. Attól meg különösen nem vált azzá, hogy itt-ott feltárták a múltját. Sok jel mutat arra, hogy a választók jelentős része a „ha nincs ló, a sza­már is jó” jegyében döntött mellettük, s ez mégiscsak elgondolkodtató lehet azok számára akiknek kínos be­lenézni a visszapillantó tükörbe. Márpedig enélkül bajos lesz előremenni. Bánó Attila EGY HÉT Tánciskolái filozófia Hellertól M ár régen elcsitultak a La Stampa-ügy hullámai, meg­nyugodhattunk, hogy a köztársasági elnök szavait az olasz újságíró értelmezte kissé sajátosan a kötetlen beszél­getésen, most a L’Unita című baloldali lap ajándékozta meg olvasóit a magyarországi választások első fordulójá­nak értékelésével. Pontosabban, Heller Ágnes filozófus volt az, aki vette a fáradságot, hogy rövid elemzésével tájé­koztassa Itália népét a hazai helyzetről. Nem lévén rendszeres olvasója az említett lapnak, csu­pán a távirati iroda tudósításából értesültem „A magyar for­dulat — kormány az ellenzékben” című írásról. A filozó­fus értékelése elragadó. Elcsodálkoztam a fejtegetésen, mint magyar választó, aki élve demokratikus jogával, má­jus 8-án az urnák elé járult. Elcsodálkoztam ugyanakkor, mint magyar értelmiségi, sőt, beképzeltem magam az olasz újságolvasó leikébe is, mit szólhat mindehhez a torinói mérnök vagy egy padovai tánctanár. Idézet a műből: „Heller szerint a lakosság alapvető irá­nyultsága néni változott. A magyarok egyharmada a bizton­ságot / az állam központi szerepét, a szakértelmet, a társa­dalmi szolidaritást /, egyharmada a nemzetet / a konzervati­vizmust, a nacionalizmust, a vallási fundamentalizmust és a populizmust /, harmadik harmada pedig a liberalizmust / az egyéni szabadságot, az emberi jogokat, beleértve a kisebbsé­gek jogait és a piacgazdaságot / helyezi az első helyre.” A szegény tánctanárt már el is felejtettem , először, mint sértett választó kapom fel a fejem. Ez a fajta felosztás ugyanis nemcsak dezinformál, hanem üzen is. Engem pél­dául önvizsgálatra késztet, mi történt velem május 8-án. Miért nem kellett nekem a szakértelem, a társadalmi szoli­daritás, az egyéni szabadság? Miért vetettem el az emberi és kisebbségi jogokat, elutasítva még a piacgazdaságot is? Ehelyett, én balga, szavaztam a nacionalizmusra, a populiz- musra, némi vallási fundamentalizmussal elegyítve. Mielőtt megérdemelném sorsomat, az értelmiségi is szót kér, bár eme összekuszált szóhalmaz ellentmondásait egy nyitott szemű gimnazista is azonnal észreveszi. A harmado­lás minden bizonnyal valós társadalmi tapasztalatokon nyugszik, a fogalmak összekapcsolása azonban megtévesz­tő. Ha kategorizálunk, ha rendszereket építünk fel, elenged­hetetlen, hogy azonos minőségeket nevesítsünk. A bizton- ság-nemzet-liberalizmus, mint rendszerszervező triász, tel­jességgel inkoherens. Természetesen itt a szocialista-kon- zervatív-liberális felosztásra kell gondolni, illett volna ezt is írni. Ha meg akarjuk tartani a filozófus rendszerszervező szavait, könnyűszerrel találhatunk megfelelő fogalmakat. A biztonság — haza — szabadság éppúgy kifejező, mint a közösség — nemzet — egyén. S ezek ráadásul más kritéri­umoknak is megfelelnek. Tanulságos a rendszeralkotó fogalmak vizsgálata is. A szerző összeállításában tizenegy fogalom szerepel, ezek kö­zül kettő, az állam központi szerepe és a konzervativizmus tekinthető semlegesnek. Előbbi azért, mert térben és külö­nösen időben nézve lehet jó és rossz is, utóbbi pedig nem rendszeralkotó fogalom. Különös azonban, hogy a fennma­radó kilencből hat pozitív, három negatív minőség, s eme negatívumok természetesen kizárólag a nemzetkategória mögött állnak. A választási szlogenek után nem meglepő, hogy a szakértelem, mint szocialista specifikum szerepel egy filozófus dolgozatában. A vallási fundamentalizmus felemlegetése pedig egy ezer éve keresztény országban, ahol erős protestantizmus, reformáció-ellenreformáció — alakult ki, óriási baklövés. Az a szerencse, hogy nem az Unitéból merítem a Ma­gyarországra vonatkozó információimat, bár e varázslatos politikai álarcosbál követése itthonról sem könnyű feladat. A szakértelem és a tisztesség befutott s most abban verse­nyeznek, ki tud minél rosszabbat mondani a — jövőről. Négy éven át jelen volt a célpont, most a vigyázó szemek a futurát vették célba. A külügyekben is stílusváltást ígér­tek, egy egyetemi tanár után mégiscsak meg kell mutatni, mi illik és mi nem. A Munkáspárt öt százalék alatt maradt, vezére máris Bukarestben parolázott, várhatóan elmegy Kubába és Koreába is, az északiba, persze. I tthon tetőzött a kánikula, s míg a plakátokon beérett a na­rancs, a szegény Fidesz már banánt árul a standokon. Le­került a napirendről a küldetéstudat is, s ebben az a meg- nyugató, hogy nem lesznek nagyarányú elküldetések sem. Nem ezt várom ugyanis szocialista hazámtól. Ha tévednék, akkor mégiscsak felkeresem a tánctanárt. Székely Ádám

Next

/
Oldalképek
Tartalom