Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-21 / 118. szám

Döbrentei Kornél

Anyám kertjében a fű

Húsvét után ez a hetedik vasárnap, pünkösd, a Szentlélek Isten eljövetelének ünnepe és a Feltámadás teljessége mindenütt, erdőkben parkokban, kertekben. A természet szilajon tobzódik a remény tömény és megszámlálhatatlan árnyalatú színében. Rohamot indít minden kietlen földdarabért, térdig érő fűrengeteg az előre nyomuló gyalogság, míg erőtől duzzadva, folytonos ragaszkodásban eget ostromolnak a fák: mámorosán túlnőnek önmagukon. Megrendítő pontossággal hatnak által a Pilinszky-sorok: „Elmerül

szemem, arcom, lelkem, / minden élőlény megmerül / abban a feneketlen zöldben, / ami egy fa kívül-belül.”

Elvesző paránynak érzem magam ebben a roppant dinamizmusú szelídségben, amely a tetőző tavasz. És ami szinte az elviselhetetlenségig felfokoz, a levegőben dúló illatorgia, a már-már durván mákonyos jószág-bőség. Az orgonavirágzást követi az akác, kapcsolódik hozzá az olajfa majd a hárs. Persze a legtapasztalatlanabb, kaptárra járó méhecske is többet tud nálam e bódító menetrendről. A körülöttem feltörő, elementáris élet-akarás láttán kezdek hinni: talán mégis kiheveri az Embert, a homo sapienst a Föld. Érzem, ez a féktelen zsendülés nem a tenyészet öntudatlan magafeledtsége. A Szentlélek Isten áldása ott van minden gyümölcsígérő virágzásban, oda már nemhogy elérkezett, hanem az az egyik természetes megtestesülése, lakozási helye. Mondhatnám, a hely szelleme. Fohászkodni érte nekünk kell, emberi teremtményeknek, hogy eljöjjön és betöltse a bennünk pangó űrt. Hát Veni Sancte Spiritus, Jöjj el Szentlélek Isten és világosítsd meg botor, ám talmi dolgokban oly fineszes elménket, emeld föl a szívünket, mert nagyon alant van, s egyre alább merül az általunk kitartó rendszerességgel elmocsarasított, elszenynyesített világban. Teremtésünk pillanatától ott kísértett az árulás, az átkos birvágy, Káin és Ábel nem fakuló példája, mint történelmünk szentesítette magatartásmodell.

Pünkösd az egyház megszületésének _ emléknapja is. És ki tudja, adott pillanatban melyik volt a nagyobb bűn, Júdásé vagy ama Simon Péteré, akire később Jézus, mint kősziklára építette egyházát, de előbb még háromszor kukorékolt a kakas és Péter háromszor tagadta meg az Üdvözítőt. Azóta is micsoda önfeláldozástól visszarettentő, merthogy fölösleges hiábavalóságnak tűnik, nemzeti sorsrontó megtagadásoknak vagyunk elkövetői, szenvedő alanyai vagy meglapuló tanúi: cinkosok közötti némák. A történelmi amnézia, az elkövetett brutális gaztettek feledése is árulás, megtagadás.

Döbbenetes, hogy a méla embernyájat mivé alakíthatják a hamis pásztorok, hogyan játsszák ki saját érdekei ellen, alázzák meg, aljasítják erkölcsi nullává, hajszolják bele egy tál lencséért megtagadásába mindannak, ami valaha szent volt előtte, ami életének értelmet adott.

Nézem a háború utáni híradó-dokumentumokat.

1946: Mindszenty ellen tüntetnek, elítélését követelve, az egyházi iskolák tanulói, élükön egynémely paptanárokkal. Ha Isten nem is, én elzsibbadok az iszonyattól, de a rémülettől is: ennyire hitvány, romlékony vacak, ennyire szolgáló és kiszolgáltatott lélegző szerkezet az ember?

Aztán látom, 1957. május elsején, alig a vérbefojtott forradalom után, a Kádár előtt elhömpölygő, üdvrivalgó tömeget, tartás nélküli masszát, miközben a Gyűjtőben a Kisfogház udvarán folyik a nonstop akasztás. És akiket kivégeztek, többek közt, ezért a bebutított sokadalomért vállalták a mártiriumot. Nézem a mindig mindenre kapható megtévesztett szerencsétlenek sereglését, és szégyellem magam. Helyettük is. Hát innen vétettünk.

Jöjj el Szentlélek Isten, világítsd meg elménket, mert beérett a negyven éve álnokul magvában mérgezett, fertőzött vetés. Ragyogd szét a történelmi amnézia jellemet, szellemet, lelkiismeretet súlyosan megülő, megkövesedni készülő homályát. Mert mostanában prolongált a feledés. Rövid távú, vélt előnyért hosszú távú és vérizzadásos lesz a fizetség, megtetézve uzsorakamattal. Két rossz közül a nagyobbat választja, aki homokba dugja a fejét és azzal ámítja magát és másokat, hogy mégis lehet a kutyából szalonna, hogy nem ismétlődhet meg a múlt, nem válhat elháríthatatlan jelenné.

Mintha nem történtek volna meg a bestiálisán bosszúálló sortüzek, s hallgatván a választási eredményeket elképedve és megrendülve vettem tudomásul, hogy az egykori sortűz sújtotta városokban is utcahosszal győznek ama párt képviselőjelöltjei, ornansként viseli a magyar és a szocialista. Olyan ez az egész, mint egy lidérces álom. Pedig ez a valóság. Keserű nyálat képez a számban. Vagy már minden jelképerejű borzalom valósággá elevenedik? Pünkösd liturgikus színe a veres.

Milyen nép vagyunk? Mint a szárnya metszett madár, akit kalitkában neveltek föl s amikor szélesre tárják az ajtót, hogy végre szabadon repülhessen, bátortalanul kitotyog, néhány gyámoltalan lépés után inkább visszatámolyog rabsága biztonságába. Féli a szabadságot. Ilyen börtönnosztalgiás nép lettünk? Koszt, kvártély megvan, gondolkodnak, döntenek helyettünk, a kockázat semmi, a vegétálás minden.

Az idő megmutatta: önámítás hinnünk, hogy nagykorúságunk nem alultáplált. A szabadságból pedig annyi jut, amennyit érdemiünk, amennyire méltóak vagyunk. Olyan ez, akár a tiszavirág-életű pünkösdi királyság, a talmi egynyári demokrácia ősi, ám kedves mutatványa: egy kis ideig mindenkiből lehet bármi. Ha pünkösdi királylyá választották, egy évig nem kellett részt vennie a közmunkában s ez idő alatt a kocsmai számláját, a „sarát” is mások fizették.

A természet leigázhatatlan, az ember nem. És most viszolyogtat ez a gyarlóság. Belefáradtam abba a folytonos szembesülésbe, hogy nekünk mindig Mohács kell. Másképp nem ocsúdunk. .

Az anyám kertjében hatalmas a fű, géppel nem lehet rámenni. Kaszát kell ragadnom, hogy a burjánzást visszatereljem a kívánatos és civilizált keretek közé. S közben felötlenek bennem Pilinszky versének sorai: „teszünk azzal valamit is, / hogy a füvek zöldellő erejébe / visszahelyezzük a halottat?”

A válaszom praktikus: igen. Talán elkerüljük, hogy ránk romoljon.

Ki a népszerű?

Egyre nő, szaporodik a jelenlegi kormányzat bűnlajstroma.

Ahogy közeledik a választások második fordulója, úgy erősödik a magukat nyeregben érzők hangja. Szerintük a kormányzó pártok a választási kampányukat alaposan elrontották. Ráadásul nem okultak az első forduló kudarcából, és továbbra is a hibás gyakorlatot követik, ami többek között abban nyilvánul meg, hogy rámutatnak a baloldal előretörésének veszélyeire, s rendre felidézik e politikai vonulat sötét múltját. A mind fölényesebbé váló bírálók úgy vélik, hogy ez a hibás stratégia bumerángként üt vissza, és tönkreteszi a konzervatív-nemzeti oldal maradék esélyeit.

Gondolatmenetükből az következnék, hogy minél többször villantották fel a tényfeltárók a baloldal több évtizedes országlásának ma már hihetetlennek tűnő, kegyetlen, véres fejezeteit, a magyar választók annál inkább szimpátiát éreztek a kommunisták iránt. Azok iránt, akiknek politikai, szellemi elődeik szinte minden magyar családon sebeket ejtettek. Azok iránt, akik gátlástalanul kiszolgálták a megszálló szovjeteket, s proletárdiktatúrára hivatkozva, félelmetes karhatalmi és rendőri gépezetükkel rettegésben tartottak munkásokat, parasztokat, értelmiségieket.

A győzelem közelségétől megmámorosodott tábor tán szükségét érzi annak, hogy „jó tanácsokkal” lássa el a konzervatívokat? Felismerték volna, hogy a demokrácia egészséges működéséhez erős ellenzékre van szükség, s ezért segíteni akarnak gyengülő ellenlábasaiknak? Természetesen szó sincs ilyesmiről. Csupán újabb figyelémelterelésről van szó: arról, hogy a választópolgárral feledtessék, mi is az igazi oka csüggeteg kiábrándultságának. Feledtessék a sajtó nagy részének az elmúlt négy évben tanúsított kíméletlen, kormányellenes hadjáratát, manipulációit.

Állítjuk: a baloldal — ideértve az SZDSZ-t is — ma sem népszerű. Attól meg különösen nem vált azzá, hogy itt-ott feltárták a múltját. Sok jel mutat arra, hogy a választók jelentős része a „ha nincs ló, a szamár is jó” jegyében döntött mellettük, s ez mégiscsak elgondolkodtató lehet azok számára akiknek kínos belenézni a visszapillantó tükörbe.

Márpedig enélkül bajos lesz előremenni.

Bánó Attila

EGY HÉT

Tánciskolái filozófia Hellertól

Már régen elcsitultak a La Stampa-ügy hullámai, megnyugodhattunk, hogy a köztársasági elnök szavait az olasz újságíró értelmezte kissé sajátosan a kötetlen beszélgetésen, most a L’Unita című baloldali lap ajándékozta meg olvasóit a magyarországi választások első fordulójának értékelésével. Pontosabban, Heller Ágnes filozófus volt az, aki vette a fáradságot, hogy rövid elemzésével tájékoztassa Itália népét a hazai helyzetről.

Nem lévén rendszeres olvasója az említett lapnak, csupán a távirati iroda tudósításából értesültem „A magyar fordulat — kormány az ellenzékben” című írásról. A filozófus értékelése elragadó. Elcsodálkoztam a fejtegetésen, mint magyar választó, aki élve demokratikus jogával, május 8-án az urnák elé járult. Elcsodálkoztam ugyanakkor, mint magyar értelmiségi, sőt, beképzeltem magam az olasz újságolvasó leikébe is, mit szólhat mindehhez a torinói mérnök vagy egy padovai tánctanár.

Idézet a műből: „Heller szerint a lakosság alapvető irányultsága néni változott. A magyarok egyharmada a biztonságot / az állam központi szerepét, a szakértelmet, a társadalmi szolidaritást /, egyharmada a nemzetet / a konzervativizmust, a nacionalizmust, a vallási fundamentalizmust és a populizmust /, harmadik harmada pedig a liberalizmust / az egyéni szabadságot, az emberi jogokat, beleértve a kisebbségek jogait és a piacgazdaságot / helyezi az első helyre.”

A szegény tánctanárt már el is felejtettem , először, mint sértett választó kapom fel a fejem. Ez a fajta felosztás ugyanis nemcsak dezinformál, hanem üzen is. Engem például önvizsgálatra késztet, mi történt velem május 8-án.

Miért nem kellett nekem a szakértelem, a társadalmi szolidaritás, az egyéni szabadság? Miért vetettem el az emberi és kisebbségi jogokat, elutasítva még a piacgazdaságot is? Ehelyett, én balga, szavaztam a nacionalizmusra, a populizmusra, némi vallási fundamentalizmussal elegyítve.

Mielőtt megérdemelném sorsomat, az értelmiségi is szót kér, bár eme összekuszált szóhalmaz ellentmondásait egy nyitott szemű gimnazista is azonnal észreveszi. A harmadolás minden bizonnyal valós társadalmi tapasztalatokon nyugszik, a fogalmak összekapcsolása azonban megtévesztő. Ha kategorizálunk, ha rendszereket építünk fel, elengedhetetlen, hogy azonos minőségeket nevesítsünk. A biztonság-nemzet-liberalizmus, mint rendszerszervező triász, teljességgel inkoherens. Természetesen itt a szocialista-konzervatív-liberális felosztásra kell gondolni, illett volna ezt is írni. Ha meg akarjuk tartani a filozófus rendszerszervező szavait, könnyűszerrel találhatunk megfelelő fogalmakat. A biztonság — haza — szabadság éppúgy kifejező, mint a közösség — nemzet — egyén. S ezek ráadásul más kritériumoknak is megfelelnek.

Tanulságos a rendszeralkotó fogalmak vizsgálata is. A szerző összeállításában tizenegy fogalom szerepel, ezek közül kettő, az állam központi szerepe és a konzervativizmus tekinthető semlegesnek. Előbbi azért, mert térben és különösen időben nézve lehet jó és rossz is, utóbbi pedig nem rendszeralkotó fogalom. Különös azonban, hogy a fennmaradó kilencből hat pozitív, három negatív minőség, s eme negatívumok természetesen kizárólag a nemzetkategória mögött állnak. A választási szlogenek után nem meglepő, hogy a szakértelem, mint szocialista specifikum szerepel egy filozófus dolgozatában. A vallási fundamentalizmus felemlegetése pedig egy ezer éve keresztény országban, ahol erős protestantizmus, reformáció-ellenreformáció — alakult ki, óriási baklövés.

Az a szerencse, hogy nem az Unitéból merítem a Magyarországra vonatkozó információimat, bár e varázslatos politikai álarcosbál követése itthonról sem könnyű feladat. A szakértelem és a tisztesség befutott s most abban versenyeznek, ki tud minél rosszabbat mondani a — jövőről. Négy éven át jelen volt a célpont, most a vigyázó szemek a futurát vették célba. A külügyekben is stílusváltást ígértek, egy egyetemi tanár után mégiscsak meg kell mutatni, mi illik és mi nem. A Munkáspárt öt százalék alatt maradt, vezére máris Bukarestben parolázott, várhatóan elmegy Kubába és Koreába is, az északiba, persze.

Itthon tetőzött a kánikula, s míg a plakátokon beérett a narancs, a szegény Fidesz már banánt árul a standokon. Lekerült a napirendről a küldetéstudat is, s ebben az a megnyugató, hogy nem lesznek nagyarányú elküldetések sem. Nem ezt várom ugyanis szocialista hazámtól. Ha tévednék, akkor mégiscsak felkeresem a tánctanárt.

Székely Ádám