Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-18 / 115. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1994. MÁJUS 18., SZERDA olyan — mondja szabadkozva. így aztán a falon lévő rövid leírásból tájékozódom a falu múltjáról. Pilisszenti ván—mint anynyi más település is — a török hódoltság ideje alatt elpusztult. A XVIII. században telepítették újra Trier, Mainz és Köln környékéről érkezett németekkel. Az új honfoglalók erdőművelésből, gyümölcstermesztésből, állattartásból éldegéltek meglehetősen szerényen. A múlt század közepén azonban alaposan megváltozott a falu jellege, ugyanis megnyitották a szénbányát, s a bányászat elősegítette az iparosodást is. Akik pedig nem találtak maguknak helyben munkahelyet, azok már a két háború között is Budapestre jártak dolgozni. A bányát 1970-ben zárták be, mert a szentiváni szénnek alacsony a fűtőértéke, no meg mert akkoriban éppen a gázra és az olajra tettek az ország gazdái... A bányára ma már csak az a csilléből, kasból és legalább két méter átmérőjű szoboregyüttes emlékeztet, amelyet az elmúlt esztendőben avattak. A csille oldalán lévő emléktáblán 33 szerencsétlenül járt bányász olvasható... , —Tudja, most nincs igazi gazdája a gyűjteménynek — mondja a néni kifelé menet, kitalálva a gondolatomat. — Nemrég halt meg a gondnok, Sto'cker István, s még nép találtak helyette senkit. Én meg már nem bírom a takarítást se. Pedig gondolhatja, hogy fáj érte a A szénbányászatra már csak a falu főutcáján kiállított eszközök emlékeztetnek miképpen nem mondható el, a berendezés szegényes. Az utca felőli szobában az ágyak régi hímzett takaróval vannak letakarva, mellettük két bábu német népviseleti ruhába bújtatva, átellenben régi faragott szekrények. A középső helyiség konyha, majd két szoba következik, az egyik amolyan átjáró, fa mezőgazdasági szerszámokkal berendezve. A leghátsó helyiségben néhány bányászszerszám van a falnak támasztva. — Tudna ismertetőt adni a tájházról? — kérdezem az egyik „idegenvezetőmet”, egy idősebb nénit. — Nincs nekünk kérem szívem, a férjem ebben a házban született. De aztán elvették — teszi hozzá. — Gondolom, még az ötvenes években... — nézek rá kérdően. — Ah, dehogy. Az egyik rokonunk nevén volt az ingatlan, az meg disszidált, s a tanács falumúzeumot rendezett be benne. * Mennyien maradtak meg a németek közül? — kérdezem a polgármestert, aki Kerezsi Loránd jegyző társaságában a tájházból való viszszaérkezésem után tudott végül időt szakítani a beszélgetésre. Vezetik a szennyvízcsatornát és a telefonkábelt Tatum Attila felvételei — A szentivániak fele német nemzetiségű, innen ugyanis nem telepítették ki a svábokat, kellett a munkáskéz a bányában. Maguktól mentek el azonban, főleg a front közeledtével... — mondja a polgármester. — S tartják velük a kapcsolatot? — Hogyne! Olyannyira, hogy Pilisszentiván az első olyan falu az országban, amelynek annak idején, már a nyolcvanas években, engedélyt adtak a testvérfalui kapcsolat létesítésére az emlékezetes Grósz-látogatás után. Addig csak megyék, legfeljebb városok tehettek ilyet. Mi tehát aláírhattuk a megállapodást Marktleugasttal, s azóta olyannyira sokrétűvé vált a két település kapcsolata, hogy már nem is tudunk mindegyik utazásról. Ez persze nem is baj, a lényeg az, hogy élő a kapcsolat. Egyébként rengeteg segítséget kapunk Marktleugastból, erkölcsit, anyagit egyaránt. Nélkülük nem tartanánk ott, ahol tartunk. S már sorolja is az eredményeket, felváltva a jegyzővel. A vezetékes ivóvizet természetes szolgáltatásként említik, gázcsőhálózat kiépítését is több éve maga mögött tudja a falu. Most a csatornázás és a telefonkábelek fektetése a legnagyobb feladat, utána következik a felbontott utak rendbetétele. Szeretnék mielőbb befejezni az idén százéves iskola bővítését is. Az oktatási intézmény már csak azért sem lehet elhanyagolt, mert a település lélekszámához viszonyítva Pilisszentivánon él az országban a legtöbb értelmiségi. Legtöbbjük persze nem itt dolgozik, hanem az alig húsz kilométerre lévő fővárosban. Helyben néhány szövetkezet, kft. nyújt munkalehetőséget. Sokan élnek a szolgáltatásból, elsősorban a kereskedelemből: a boltok egymást érik a faluban. A munkanélküliek 100- 150-en vannak. Néhányon talán segítene, ha megtartanák végre a földárveréseket. .. Egyelőre azonban még a földalapokat sem jelölték ki. A telkeknek a falu fekvése miatt óriási az értékük. Tudják ezt a majdani árverésre fölhalmozott kárpótlási jeggyel érkező — a jegyző kifejezésével élve — hiénák is... Azt mindenesetre mindenképpen szeretnék elérni, hogy a helybéliek ne maradjanak föld nélkül... — Végül is, a megítélésük szerint a német kapcsolaton kívül minek köszönhető Pilisszentiván gyarapodása? — kérdezem a község vezetőit. — Elsősorban a szorgalomnak — így a polgármester. — No, meg annak, hogy a hivatal lehetőség szerint támogat minden ésszerű, alulról jövő kezdeményezést — teszi hozzá a jegyző. — Szerencsénkre a testületben szinte minden tag pártoktól független... —... szerencséjükre? — vetem közbe. — Igen — érti el a szavamat —, mert így nem aszerint bírálnak el egy kérdést, hogy milyen pártállású a javaslattevő. Véleményem szerint egyébként egy ilyen kis faluban nem is egészséges a pártosodás... Szóval, minden jó kezdeményezést támogatunk, négy helyi újságunk van s legalább húszféle egyesületünk: egyebek között NB. II.-es kézilabdacsapatunk, több ének- és zenekarunk, hagyományőrző szakkörünk. Van ifjúsági klubunk, ahová havonta neves előadókat hívnak, táncházat rendeznek, a cserkészcsapatunk hetventagú. — Akkor itt hasznosan töltik a fiatalok a szabadidejüket. — Általában igen, csak a diszkó okoz sok gondot... * Erről azonban már nem szívesen beszél a jegyző, így végül Neubrandt Ferenctől, a vegyes kórus vezetőjétől tudom meg, hogy a művelődési házat még a nyolcvanas évek végén tíz évre kiadták egy pesti diszkósnak, s a szerződés értelmében szinte minden pénteken és szombaton használhatja. Ez nem csak azért baj, mert a másféle kulturálódásra vágyók kiszorultak az intézményből, hanem azért is, mert a több településről is érkező fiatalok sokszor törnek-zúznak a faluban. Neubrandt Ferencet persze nem azért kerestem föl, hogy megtudjam tőle, amit a jegyző nem árult el. Sokkal inkább azért, hogy a vegyes kórus munkájáról kérdezzem. A diszkót csupán panaszként említette, hiszen annak idején a kórustagok a művelődési házban próbálhattak. Azóta szerencsére már megoldódott a gondjuk. Először átmenetileg a templomban gyakoroltak — merthogy a karnagy egyben a kántor is —, majd az iskolában kaptak helyet. Kórustalálkozókat azonban még így sem tudnak tartani, ahhoz meg kell várniuk az iskolai tornacsarnok elkészültét... — Mekkora elfoglaltságot jelent az éneklés a tagoknak? — Heti egy alkalommal, keddenként próbálunk, ez, mondhatom, az egész estét betölti. Ezenkívül persze ott vannak a különböző községi ünnepségek, a bel- és külföldi, elsősorban németországi utazások. Nekem persze még több elfoglaltságot jelent mindez, ugyanis nem a kórusvezetés az eredendő szakmám, bár később természetesen megszereztem a kamagyi képesítést. Ezért aztán minden alkalmat megragadok, hogy továbbképezem magam... — Nagyon szerethet énekelni. .. — vetem közbe. — Nagyon. Tudja, ez az életem. Ánnak idején komoly kulturális élet volt Pilisszentiváríon. Az ötvenes években színjátszókor is alakult. Akkor minden szabadidőmet azzal töltöttem. A Mágnás Miskától kezdve a János vitézig mindent játszottunk. De aztán abbamaradt az egész, belefáradtak a kör vezetői... Az a tíz év viszont elég volt arra, hogy megszeressük a közösségi életet, a közös kulturálódást. Kerestük a formát az együttlétekre. Végül a vegyes kórusnál kötöttünk ki, tavaly volt húsz éve, hogy megalakultunk. Akkor a környéken már mindenütt volt kórus. Hál’ Istennek biztosított a jövőnk is, sok fiatal is kéri a felvételét. — Pedig manapság nem jellemző, hogy a fiatalok a kórusénekléssel töltik szabadidejüket. .. — Nálunk, talán az iskolának köszönhetően, ez másképp van... Magas színvonalú az ének-zene oktatás — Pestről is járnak ki zenetanárok. — S bizonyára a kultúrájuk megőrzése szempontjából is fontos a közös éneklés. — Hivatalosan nem vagyunk nemzetiségi kórus, de természetesen szívesen énekeljük a német dalokat. Mi, pilisszentivániak ugyanis két kultúrát szívtunk magunkba, a magyart és a németet, s mindkettőt a magunkénak érezzük. Hardi Péter Szűkebb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata Pilisszentiván római katolikus templomát Padányi Bíró Márton — veszprémi püspök és az ellenreformáció egyik legaktívabb alakja ■— megbízásából építették fel, a község rommá lett középkori templomának pótlására. Az új templomot 1757-ben szentelték fel. Ekkor még igen szerény épület lehetett, mert tornya sem volt. Mai alakját csak később kapta a helységben birtokos Majthényiek segítségével, akik a templom kegyuraságát is elvállalták, miután az egyházlátogatások kifogásolták a templom sivárságát. Feltehetően a Majthényiek közbenjárására került a gazdag berendezés is a templomba, amelyet nagy valószínűséggel különböző helyekről származó darabokból állítottak össze, így a szentélyben a két fából faragott, nagyméretű szobot (Nepomuki Szt. János és Borromei Szt. Károly) feltűnően jó barokk alkotások, állítólag a kassai székesegyházból származnak; rokokó ereklyetartó szekrénykéje pedig egy vidéki kastély házikápolnájából került volna mai helyére. Ismeretlen helyről származik a rokokó stílusú barokk szertartásasztal is. Ez utóbbi bármely barokk kastélyban, vagy előkelő városi palotában is megállná a helyét. A fehérre festett, hajlított lábú kecses asztalka a rokokó bútorművesség ragyogó példánya. Téglalap alakú, de ívelt sarkú asztallapja alatt húzódó dús faragásait aranyozás emeli ki a fehér alapból. A lábakat alul összekötő ugyancsak ívelt pálcák X alakban keresztezik egymást. A két összekötőtag metszési pontján kis, szárnyas puttó fából faragott szobra térdel — amely angyalként is felfogható. A pilisszentiváni Boldogságos Szent Szűz tiszteletére szentelt templom nem műemlék, de belső berendezése mindenképpen figyelembe méltó, amelynek védettségét szorgalmazni kellene. Pamer Nóra Pilisszentiván: egy falu, két kultúra Nagy házakban több nemzedék Pénzes Gábort, a pilisszentiváni polgármestert meglepte az érkezésem. Csak homályosan dereng neki, hogy megbeszéltük a találkozót. — Tudja — mondta végül elnézést kérő mosollyal —, a választások... Még kába lehetett a fejem hétfőn, amikor felhívott. Most meg itt vannak ezek a szakemberek, hogy megbeszéljék a csatornázással kapcsolatos további teendőket. Legalább egy órácskára illene beülnöm hozzájuk... — Akkor talán most nézném meg a táj házat, láttam, hogy van ilyen a faluban, aztán majd visszajövök. A polgármester örül az ötletemnek, talán feledékenységét jóváteendő, két kísérőt is ad mellém. * Már a községházát keresve is feltűntek a főutcát szegélyező emeletes házak. Most, a tájház felé gyalogolva alaposabban szemügyre veszem őket: általában jó állapotúak, az udvarok rendezettek, tiszták. Az átlagosnál jobbmódúnak tűnik a falu. Véleményemet meg is említem az egyik kísérőmnek. — A nagy házak miatt gondolja? — kérdez vissza. — Hát igen, általában valóban nem szegények az itteniek... De nem hivalkodásból építenek ekkora házakat, hanem azért, mert több nemzedék is együtt él. Ha a főutcán látszik is a falu viszonylagos gazdagsága, a faluházról ez sem
