Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-17 / 114. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. MÁJUS 17., KEDD Fekete Gyula A kollaboráns kukac *■ Népbíróságot alakítottak a halak a túlvilágon, s a halnépfőügyész vád alá helyezte a horgászt. Berendelte tanúvallomásra a kukacot is. — Tehát Ön, tanú, Ön is akkor élt, amikor a horgász? — kérdezte a halbíró a kukactól. — Igenis, bíró úr, éppen akkor — válaszolta tisztelettudóan a kukac. — Akkor élt, tehát... akkor működött? — szigorodott meg a halbíró hangja. — Nem tagadom — vallotta a kukac töredelmesen. — Tehát közreműködött a horgászatban — állapította meg a halbíró. A kukac elbizonytalanodott: — Hát ugye... — Együttműködött a horgásszal!... Kollaboráns! Súlyos ítélettel sújtotta a halbíróság a kukacot. Megfellebbezte. A túlvilági fellebbviteli halbíróság berendelte meghallgatásra a koronatanút, vagyis az áldozatot. Azt a halat, amely a kukacot a horoggal együtt bekapta. — Gyilkos! Ő a gyilkos! kiáltozta magából kikelve az áldozat. — Kérem, tisztelt halbíróság, nekem a horgásszal semmi bajom nem volt. Egyrészt messze volt az esettől a horgász... de én különben sem félek az emberektől, gyalázatosán úsznak azok. Mindennek a kukac az oka! Még ha csendben marad, ha nem hívja fel magára a figyelmet... de kérem, csalárd módon izgett-mozgott, ficánkolt, kellette magát a horgon!... Mindennek ő az oka... gyilkos! A fellebbviteli halbíróság végül is hosszasan tanácskozás után dorgálásban részesítette a horgászt. Viszont a legsúlyosabb büntetéssel — örök kárhozattal — sújtotta a főbűnös kukacot. „Hogy sorsotok előre nézzétek...” Váltig törtem a fejem rajta: mire volt ez jó Horn Gyulának, hogy Antall Józsefet és Jeszenszky Gézát azzal rágalmazza: szabadcsapatokat akartak küldeni Romániába az 1989-es forradalom megsegítésére? Olajat öntve ezzel a tényszerűen cáfolható, hamis állítással az Erdélyben újra meg újra fellobbanó magyargyűlölet tüzére. Lehet, hogy vannak Hóm Gyula pártjában ostoba, önhitt, önmagukból kiinduló emberek, akik az általuk elnyomottakról, megalázottakról is képesek föltételezni a mindenek felett álló bolsevik szolidaritást. Ő azonban nyilván nem tartozik ezek közé. Saját pártját is jól ismeri, tudnia kell, hogy a posztbolsevik szolidaritásnak ez a gesztusa — akárcsak Hajdú János futtatása — ott sem tetszik mindenkinek. (Ahogy Vödrös Attila is írta: „várjuk Vitányi, Kosa, Annus válaszát!”) De még ha nem így volna, ha pártjuk teljesen egységes volna is: pártérdekből muníciót szolgáltatni egy olyan országnak, amelynek tekintélyes (néhol vezető) körei Magyarországot jelölik és jelöltetik meg ellenségképként, és a tömegmanipulációt is ennek szolgálatába állítják, ez nem lehet megnyugtató egyetlen magyar állampolgárnak sem. Ha csak... Ha csak nem azokról a mindenre elszánt bolsevikokról van szó, akiknek a számára a bolsevizmus „nemzetfelettisége”, a kommunista hatalmi elit hadsereg- és titkosszolgálati együttműködésre alapozott hatalmi mániája előbbre való volt a magyar állampolgárságnál és Magyarország érdekeinél. Hiszen volt idő, mikor többen közülük még csak nem is magyar, hanem magyar nevet viselő szovjet állampolgárok voltak. (Tisztelet-becsület Nagy Imre mártírsorsot is vállaló döntésének, amely mint kivétel, a szabályt erősítette.) Horn Gyula egyébként — egészen biztosra vehető — tisztában van azzal, amivel mi: hatalomra kerülése esetén nem akármilyen nehézségekkel kellene szembenéznie. Akár még kisebbségi kormányzással is. A lengyel példa sem túl biztató: a Szolidaritás sztrájkmozgalmához hasonló események már egy éven belül megtörténhetnek nálunk is. Esélye rá, hogy egy év alatt gazdasági csodát műveljen, aligha van. (Ezt nem is állítja). Nemzetközi elszigetelődés is fenyegeti: hiszen akit mint a „legvidámabb barakk” képviselőjét valaha tárgyalóképesnek tekintett a Nyugat, azt nem biztos, hogy most, a Szovjetunió felbomlása után is annak tekinti. Erkölcsi legitimációra nem számíthat és nem is erre építette a kampánystratégiáját. Akkor viszont az egész koholmány — Jeszenszky és Antall „feljelentése” — üzenet, aminek jelzés értéke van, és ami ezt a vasöklű múlttal rendelkező pártot keményebb eszközök használatára késztetheti. Kiss István Elszalasztott lehetőség Annak idején” a boszorkánysággal gyanúsított személyt gúzsba kötve vízbe vetették, hogy kiderülhessen ártatlansága. Ha ki tudta magát menteni, a bizonyíték adva volt: boszorkány, tehát meg kell égetni. Ha viszont vízbe fulladt, úgy ártatlansága kiderült, nem „kell” elégetni. A vádlott, a magyar polgári-keresztény és népi jobboldal — még közelebbről a koalíció — a szociálliberálisok szerint — az elmúlt négy évben kisajátította a hatalmat, ki- és beépítette a klientúrarendszert. Kereszténykurzust valósított meg, majd sorozatban követett el alkotmánysértést és tulajdonképpen jobboldali diktatúrát vezetett be, ergo: bűnös a demokrácia lábbal tiprásának boszorkányvádjában. Kötözzük tehát jól körbe kül- és belföldi hazugságokkal, csúsztatásokkal és manipulációkkal és dobjuk be a választások átlátszatlan és örvényes vizébe. Ha elbukik a jobboldal, akkor jó, ha nagyon látványos vereséget szenved, akkor tökéletes a demokrácia. Akkor „méltó” temetés után „felzárkózunk” a lengyelek mellé. Ha viszont „véletlenül” mégiscsak sikerül kiszabadulni a „sandaipsés” és Kádár-reminiszcenciás kötelékekből és győznek, akkor vége a világnak, mert nemhogy demokrácia nincs, hanem szélsőjobbveszély fenyegeti az annyit emlegetett Európát Egyszóval a szociálliberális balosok szemében a jobboldali „boszorkányok-, nak” pusztulni kell, mert csak azután juthatunk el Európába. Valóban, hol is van Európa? Tényleg ott, ahol az új baloldali blokk vezérei mutatják, esetleg másutt? Érdemes ezen alaposan elgondolkozni, mégpedig saját véres és verejtékes tapasztalataink tudatában. Magyarország évszázadok óta „túloldali ország” volt. A nyugat-európaiak ázsiainak, de legjobb esetben kelet-európainak tartottak, a keletiek viszont nyugatinak, de mindenképpen európainak néztek. Az elmúlt ötven év alatt pedig ugyanazt tettük, mint 1000 év óta mindig, tetteinkkel igyekeztünk bizonyítani igazi európaiságunkat. Szavainkkal, politikánkkal ugyanis soha sem sikerült. Most is mindent kitaláltunk, hogy a vörös rezsimben is bizonyítsuk másságunkat, ami az európai kultúrkörhöz való tartozásunkat dokumentálta. „Kitaláltuk” 1956-ot, komoly rést ütve a kommunizmus monolit erődjén és ideológiáján. Kitaláltuk a háztájit, a maszekot, a géemkát és az „új gazdasági mechanizmust”, mellyel nemcsak a legvidámabb barakk, hanem irigyelt „európai” magyarok is lettünk. Aztán útlevelet adtunk az embereknek és kinyitottuk a soproni kaput, melyen kiszaladt a kelet-európai „létező szocializmus”. A világ szemében tehát így lettünk európaiak. Azért tehát, mert nem voltunk hajlandók beállni a kelet-európai sorba, a kommunizmus szocialistának csúfolt rendjébe. Nagyon keservesen fizettünk ezért. Börtönnel, akasztófával és százezrek exodusával és mértéktelen önkizsákmányolással, hogy a kádárizmus ellenére Budapest kelet Párizsa lehessen. Európa most hozzánk hasonló válságban van. Amíg azonban nálunk átalakulási, addig „ott” identifikációs válság van. Európa tehát keresi önmagát. Nyugaton a „baloldali haladás” mára hiteltelenné vált rendszere helyett a jobboldal nyomul előre. A konzervatív nemzeti értékek risorgimentóját láthatjuk Olaszhonban, ahol a francia jobbratolódás után Európa másik legerősebb kommunista pártokkal bíró országában hirdetnek új rendet.. A jobbratolódás kemény jeleit láthatjuk azonban majd minden hagyományos demokráciában, de egyre erősebben Ausztriában és Németországban. Merre tart akkor Európa? Jobbra vagy balra? Keleten ugyanis balra tart. Litvánia után Lengyelországban is győzött a bal. Oroszországban megerősítette pozícióit és visszakanyarodással fenyeget. Üzbegisztánban és most Ukrajnában úgy lehet kiütéses győzelmet aratnak a szocializmus „létező” erői. Európa tehát — keleti szemmel — erre van? Netán szó sincs már Európáról, sokkal inkább a régi elit, a régi bolsevik nemzetpusztító pajorok és imágóik csillogó lepkévé válásáról. Arról a hamis szárnyalásról és új násztáncról, melynek petéiből újraéled a társadalmon élősködők régiúj típusú populációja? Gondoljuk csak végig a dolgokat. Vegyük észre, hogy keleten nem Európáról, hanem a „lenini taktikáról” van szó már régóta. Az „egy lépést hátra, két lépést előre” jól bevált trükkjéről, mellyel egyaránt megetették a „földosztás újgazdáit” és a szociáldemokrata-szakszervezeti munkásság „egyesülési politikáját”. Ne feledjük soha Kádár „forradalmi beszédét” az új típusú pluralista kommunista pártról és a Titónak adott írásos garanciáját és a forradalomban részt vettek büntetlenségéről szóló ígéretét sem. Higgyünk a tényeknek. Európa nem „balra”, hanem ,jobbra” van. Európa nem keletre, hanem nyugatra van. Ha mi, a még mindig manipulált magyarok a keleti példát követjük, akkor nincs esélyünk kibontakozásra. Ha mertünk volna ellentmondani „Kelet-Európának” és a még mindig élő álszocialista beidegződéseknek, akkor hatalmasat lépnénk előre. Bebizonyíthattuk volna, hogy a jobb felé rendeződő Európa szerves része és az igazi európai szellem megvalósítói vagyunk. Ismét példát mutathattunk volna minden posztszocialista országnak. Történelmi hagyományaink és nemzeti érdekeink európaiak, azt azonban tudnunk kell, hogy a tudatunk még nem az. Eszünk már nyugatra figyel, de reflexeink még keletiek. Ösztönünk már jobbra, jobb felé jelez, de félelmeink még nem oszlottak szét. Vállalkozó szellemünk már kész az egészséges kockázatokra is, az átmentett struktúrák azonban az utunkban állnak. 1990-ben mondtunk búcsút a kommunizmusnak, a szelleme azonban kísért bennünket. Most kellett volna elvágni a baloldali köldökzsinórt és szélesre tárni a konzervatív és keresztény európai ház jobbra nyíló kapuit és végleg szakítani azzal a lidércnyomással, melyet Kelet- Európa népeibe 75 kegyetlen esztendő kényszerített bele. Ezek a népek még csak a vörös eszméktől és elnyomó gépezettől szabadultak meg, de zsigereik és vérük még korántsem egészséges. A történelem ismét megszólított minket, hogy mutassunk példát, mint annyiszor. Ismét rajtunk volt Európa és a világ szeme. A magyar népnek ezeréves hagyományaihoz méltó választ kellett volna adni a májusi választásokon. Kaput nyithattunk volna Európára, a hagyományőrző jobboldali keresztény szellemi értékek kapuját, amelyek képessé tennének bennünket a fél évszázada várt magyar újjászületésre. Vajon mikor nyújt erre újabb lehetőséget a történelem? Práczki István Monorierdó' Amilyen az adjisten, olyan a fogadjisten Robert van Voren holland szovjetológus, a Genfi Pszichiátriai Kezdeményezés főtitkára néhány hónappal ezelőtt érkezett Szlovákia fővárosába, hogy Pozsonyban segítsen megszervezni a pszichiáterek első nemzetközi találkozóját, amelynek fő témája a pszichiátria politikai célokra történő felhasználása, a pszichiátriával való visszaélés. A konferenciára a világ minden tájáról érkeztek pszicháterek, jogászok és „gyógykezeltek”. Persze az sem mellékes körülmény, hogy miért éppen egy szovjetológus illetékes ebben a témában? A találkozó előkészítésével kapcsolatban Voren úr nem éppen hízelgő ajánlólevelet állított ki Szlovákiáról, a „Sme” (Vagyunk) szerkesztősége számára. Fogalmat alkothatunk a valós képről és helyzetről, ha az alábbi írásnak minden további nélkül helyett adott a Sme című szlovák lap. íme: ,Azért esett Pozsonyra a választásunk, mert Szlovákiának sikerült magát aránylag nyugati országnak feltüntetnie, és így nem számítottunk semmilyen különösebb problémára. Ma azonban már igencsak bánjuk, hogy éppen ezt a várost választottuk. .. Némely dolog teljességgel elképesztett bennünket. A telefonvonalak például olyan állapotban vannak, hogy valamenynyi munkatársunk sürgős pszichiátriai kezelésre szorulna miattuk. A posta ugyan olcsó, ám tapasztalataink alapján nem működik. (Viszont újra gyakorlattá vált a postai küldemények felbontogatása, azaz a „vámellenőrzés” címén végzett cenzúra, magyarán, az ember egyik alapvető jogának kincstári bakancscsal történő tiprása. C. J.) Olyan borítékaim vannak, amelyek egész Európában, Oroszországban, Ukrajnában, az Egyesült Államokban, sőt még Afrikában is használhatók. Szlovákiában nem! A postán kapott válasz: „Szlovákiában minden változóban van, itt most minden más”. És mindenki mást mond. Küldözgetnek ablaktól ablakig, minisztériumból minisztériumba. De a szlovák külképviseletek sem különbek. Kijevben a szlovák konzul még azt sem tudta, hogy az ukránok vízum nélkül utazhatnak Szlovákiába! Igaz, azt sem tudta, milyen iratokra lenne szükségük a szlovák határ átlépésekor. (Igazán kíváncsivá tesz a konzul úr, hogy akkor viszont mit tud, és mitől konzul? C. J.) Kijevi munkatársunk régóta nem találkozott ilyen „szovjetizált” emberpéldánnyal. A pozsonyi hivatalok rendeleteikkel hülyét csínéinak az emberekből és lehetetlenné teszik, hogy Nyugatról bárki is élhessen (dolgozhasson, létezhessen). De nem csak a hivatalok. Azok azért ilyenek, mert az emberek hagyták, hogy ilyenek legyenek. Itt senki semmi ellen nem tiltakozik, csak megvonja a vállát. Ez van, ezt kell szeretni. Ha a szemetesek hajnali háromkor olyan zajt csapnak, hogy az egész környék felriad álmából, senki sem emel panaszt. (Ha a városunkon, Komáromon keresztülhaladó vonatok két lakótelep között, mondjuk a piros jelzés miatt reklamálva [!] vagy csupán passzióból, olyan éktelen kürtjelzéseket adnak le hosszasan cifrázva, hogy attól egyszerre tízezer ember riad fel, gyerekek pottyannak ki a bölcsőből és az anyjukból — semmi. Akárcsak a kommunizmusban. C. J.) Nos, Hollandiában megköveznék őket. Ez csupán néhány kiragadott példa, mégis jól érzékelteti az annyi éven át szovjetizált lakosság többségének lelkületét, azt, hogy itt új embert teremtettek: a homo sovieticust. S az mindenütt jelen van. Úgy tűnik, az Önök városában a kafkaizmus uralkodik. Nekünk, Nyugatról érkezetteknek nincs itt maradásunk, bármennyire sajnáljuk is. Ez volt az első és utolsó pozsonyi konferencia. Legközelebb alighanem Kijevbe megyünk, vagy vissza Bukarestbe, ahol a konferenciát minden nehézség nélkül megszervezhettük. Emberek, ébredjetek, amíg nem késő...” Nincs kommentár. Közreadja: Cúth János Komárom (Szlovákia)
